Ember és szerep
A Féja-jelenség

​

 

Németh László korai önéletrajza szerint: „Van az ember és van a szerep, melyet vállalni tud. Az egyik csupa takart mélység, a másik csupa világ felé fordított felület, és mindkettő mi vagyunk.”[1]

Ha volt magyar író a XX. században, akit a világ felé fordított felület (a szerep) és a takart mélység (a teljes ember) kettősségében célszerű megközelíteni, Féja Géza ilyen. A szerep: a „féjizmus”. A fogalom az 1930-as években került forgalomba mint „kereső, kutató, terveket kovácsoló, félig irodalmi, félig társadalom- és gazdaságpolitikai irány,”[2] amelynek erős alapja a szociális érzékenység és a nemzeti felelősségérzet.

Féja szinte vonzódott a társadalmi bajokhoz, éles szemmel vette észre az igazságtalanságokat. Bajlátó volt a szó legnemesebb értelmében. Ehhez társult a tények elkiáltásának különös ereje: a hitvitázó-debatter készség. Érdemes megfigyelnünk, hogy a nyilvánosság előtt majd mindig elkötelezetten lépett fel, nyíltan kiállt politikusok és politikai irányzatok mellett, ahogyan azt írók nemigen teszik.

Nem véletlen tehát, hogy Féja Gézáról a közszereplés villanófényében készültek a legtalálóbb felvételek. E képek főként a „társadalom erővonalainak nyílt pályáján” mozgó írót őrizték meg, ügyek vállalóját, akiben „könnyen tüzet fog a szenvedély”, aki „megtalálta a gyújtópontokat, amelyekben minden kis gyarló tűz méltó lángolássá éghet.”[3] Az egyik „fotó” a szónokot ábrázolja, Illyés Gyula készítette még a háború előtt, a Márciusi Front idején, tehát a népi mozgalom felívelésekor: „A szokásosnál magasabb termetű volt, de igen vékony, diákosan keszeg. Az emberek közt emiatt görnyedten járt. De ott a kocsmából kihozott zöld asztal tetején teljes hosszában fölegyenesedett, még vékonyabbra nyúlt, mondhatni könnyebbre; a földobott karjaival már-már fölrepülésre készen. Előbb garabonciásszerű lett, aztán prófétaszerű. A fehérre meszelt, de magyarosan tohonya templom előtti térre a vasárnapi kánikulában Kálvin-korabeli, vagyis vegyesen  ószövetségi  és  Dózsa  György-i  levegő  ereszkedett.  A szónok – azt éreztem – a föl-fölmeredt öklében villámokat tart, azon nyomban földfoglalásra, kaszaegyenesítésre gyújthatja a tömeget, jómagam is köztük.”[4]

Ide illik Féja Géza önarcképe is. Viharsarok című szociográfiája bevezetőjében az ország sebeit tapogató, népéhez térő, a nép nevében perlő XVI. századi prédikátorrá stilizálja önmagát: „[A Viharsarok] minden zugát bejártam: vonaton, gyalog, parasztszekéren kocogva és tiszai csónakon, a felfedezés izgalmával és paraszti jajszavak hívására. Lázas gyülekezetekben beszéltem, zsúpfedeles népkörökben tartottam előadást, falvakba temetkeztem s lefüggönyzött apró ablakok mögött mélyesztettem ujjamat sohasem gyógyuló sebeikbe. Lázat mértem és életerejükben gyönyörködtem, nyomorult sárviskókban nyertem vissza a hitemet, s népes parasztgyülekezetekben rémültem meg belső torzulásaiktól.”[5]

E néhány közismert, s Féját valóban pályája legjelentősebb pillanataiban, jellegzetes mozdulataival megörökítő kép eltér a megszokott szépírói tartástól. Az író művei révén akar hatni. Németh László hasonlatát kölcsönözve, olyan, akár a jó kút: „megitatja a szomjazót, de nem járhat szét a pusztán, hogy jertek, én vagyok a kút. A kút dolga vizet gyűjteni s nem a vizet széthordani.”[6]

Az alkotói műhelyből kilépő író-prédikátor kortünet, a XX. század jellegzetes írói attitűdje. Az első világháborút követő társadalmi-történeti helyzet – világszerte – kihívás a művészetek számára. Kérdései különös hangsúlyt kaptak a forradalmakban felbolydult, Trianonban megalázott magyar társadalomban. Változott az irodalom valóságfogalma, mégpedig két ellentétes póluson. Megnőtt – egyfelől – a valóság-éhség; másfelől érdektelen a „tükrözés”. Az irodalomtudatnak ez a végletek felé szakadása alighanem örök szélsősége a művészet társadalmi funkciójáról vallott nézeteknek. Bennünket most csak a valóságviszony érdekel, ez is csupán érintőlegesen. A jelenség a művészet megismerő  és  tudatformáló-nevelő  funkciójának  a  túlhangsúlyozása. Az első világháború után az amerikai, német és az orosz irodalomban és másutt meghonosodott félig krónikaszerű irodalmi műfajok, a RAPP-ista irodalomfelfogás, a Neue Sachlichkeit költői törekvése, a riportműfaj térhódítása jelzik az olvasói érdeklődésben kialakult új mezőt. Az írók is felfedezik, hogy a valóság visszaadásának legalább olyan nagyok a lehetőségei, mint a művészi kitalálásnak megadni a valóság káprázatát. A második világháború után a memoár-irodalom eláradása, a ténydráma, riportregény, dokumentumjáték, szociográfia, avagy a divatos orosz ocserk bizonyítja, hogy tartós az irodalom valóságfogalmának tágítása. A non-fiction polgárjogot nyert a hagyományos szépirodalmi műnemek között.

Féja Géza százada gyermeke volt. A rá annyira jellemző szellemi tartás különböző világnézetű és egyéniségű kortársait is jellemezte, azokat természetesen, akik hittek az írás közösségi-politikai funkciójában. Az 1920-as évektől egyre jellegzetesebb a debatter, aki mellőzi a vitát mint a nyitott kérdések, lehetőségek mérlegelését. „A debatter mindig döntő összecsapást vív, [...] ügyet szolgál, melynek híveket kell toboroznia, vagy a híveket legalábbis megőrizni a kísértéstől; tehát a debatternek meg kell mutatnia a pokol fertelmes mélységeit és a mennyország gyönyörűségét, hogy a hívek lássák, mit választanak. El kell söpörnie az útból az ellenfél taktikázgatását [...]; redukálnia kell az ellenfél érvelésének »árnyalt« körmönfontságát. [...] Az olyan debatter, [...] aki [...] a kifinomult elméleti érvek szintjén marad, kerülve a személyhez szóló (személy elleni) érvelést, aki tehát nem ellenfele gyöngéjét keresi, hogy aztán azt megtalálva lehetőleg halálosan beledöfjön, nos, az nem debatter: tulajdonképpen fából vaskarika.”[7]

E jelenség több hazai irányzatot is meghatározott. Technikáját felismerhetjük az eufemisztikusan népi–urbánus vitának mondott kultúrharc mindkét frontján.

Koncsol László állapította meg Fábry Zoltánról, hogy a „pillanatok és helyzetek szorításában”, az 1930-as évek őrlő malomkövei között túlzottan szélsőségesen válaszolt a kihívásokra. Koncsol szerint Fábry ekkor „fényévekre sodródott a szellemi ember eszményi típusától, s egyoldalúságaival, dühödt szélsőségeivel, kései, szégyenkező önkorrekcióival inkább arra szolgáltatott példát, hogy miként nem szabad egy embernek egy szellemi pályán mozognia s a művészetről gondolkodnia.” Koncsol Fábryt szónokként ábrázolta: „Írásainak pátosza, evidenciaszintje, vitázó éle, demokratikus elkötelezettsége, nyelvének költői elemekkel kevert racionalizmusa, a pillanatérzék, a naprakész válaszok és ítéletek külön is, együttvéve is a szónokot és a műfajt jellemzik.”[8]

Az új írói szerep sajátosan magyar, autonóm változatának Ady Endre az előképe. Az ő költészete tette fogékonnyá az első világháború után indult nemzedékeket az írói attitűd átértékelésére. E felszántott talajba vetette be azután Szabó Dezső a tanításait. A művészi öncélúság elutasítását ő közvetítette igen szuggesztíven a fiatalok számára. Tőle kapták a felmentést, hogy ne foglalkozzanak kötelességszerűen a szépírással, az ő nyomán lett írói törekvéseik keretbe foglalója a politikum. Szabó Dezső irányította   rá  a  figyelmet  a  magyar  múlt  és  valóság  tényeire. A társadalmi  válságból  való  kiútkeresés  tőle  kapott  útjelzőt. A faj, nép és őserő mítosza váratlan látvánnyal lepte meg az ifjúságot. A lelkes parasztkutatás során megpillantották a társadalmi nyomor addig ismeretlen mélyeit, az egészségesnek hitt paraszti életforma felbomlását. Felismerték a radikális fordulat szükségességét. Szabó Dezső tehát közvetve maga is hozzájárult, hogy a szemek kinyíljanak, a mítosz szétoszoljon.

A népi írók mozgalmában később jellegzetessé vált „átértékelés” csíráit már Féja Géza pályakezdésekor megtaláljuk. 1923-as Csokonai és Szabó Dezső tanulmánya „egy nagy munkakívánság” jelzése. Mint írja, a feladat ma: „kiásni a magyar irodalom múltját a tévedések s az ingó feltevések halmazából”.[9] A hangzatos igénybejelentés ekkor még inkább Szabó Dezső követése; meggyőződéses írói programmá csak évek múlva érlelődik, főként Bajcsy-Zsilinszky mellett, az Előörs korszakban. Az ott megeredt gyökerek azután a népi mozgalmon belül ásták magukat mélyre.

A népi írók – köztük Féja is – rövidre zárták élet és irodalom, mű és valóság bonyolult áttételeit, keresték az emberség és a szó közt a legrövidebb utat. Az alkotást ideológiájuknak rendelték alá; műveikkel közvetlen és eleven társadalmi hatásra törekedtek. Egységes képet kívántak adni a múltról, a mai valóságról, a társadalomról és az egyénről. „Végtelenül jól esik látni, hogy ez az írónemzedék mennyire látja, sőt vállalja a magyar föladatok teljességét. Letértek a századforduló írójának szűk vágányáról, a költők a virrasztó, az ébresztő szerepét éppen úgy vállalják, mint a politikusét, a szociológusét s a pedagógusét.”[10]

Ez a háttere annak, hogy a népi írók a hagyományos műfajok mellett, nemegyszer azok rovására más szakágakat is irodalmiasítottak. Új formák születésének a pillanata ez. Átalakult a szaktudományi szociográfia is. A társadalomvizsgálatnak komoly vonzása volt az első világháború előtt, főként a Huszadik Század című folyóirat révén. Miután a társadalomrajz komor tényei, „tompa dobpergésként szóltak bele a két magyar forradalom zsivajába,”[11] a vesztes háború, s a forradalmak bukása után megcsonkított, gazdaságilag leromlott ország társadalmi és politikai válságának az okát sokan az ő nyakukba varrták. Éppen Féja Géza írta le, hogy „elszánt és szervezett hadjárat folyt a társadalomtudományi gondolkodás ellen, s az újabb nemzedékek fejükben e hadjárat gőzével vágtak neki a magyar életnek”.[12] Visszatérni a szociográfia eredeti módszereihez, a radikális társadalmi fordulat hirdetéséhez, mint a népi írók tették, már önmagában is bátor tett, de műfajteremtő kísérletük révén külön jelentőséget is nyert. A századelő szociográfiája diszciplína, művelői tudományos értekező prózában írtak, jobbára entellektüeleknek. „Popularizálását” az úgynevezett irodalmi szociográfia hozta. Az új műfaj szaktudományi érdeklődéssel és ismeretekkel sem rendelkező tömegek számára közvetítette a társadalmi igazságokat, így hatékonyan formálta a közgondolkodást. Eszközként írói módszereket használtak, a belletrisztika varázsát. Féját idézem: „az élet eleven sodrával érvelünk, a magyar élet és táj képei suhannak, mint vádak és bizonyítékok. Nem sokat beszélünk, inkább az életet beszéltetjük. Lelkiismeretünk terhét, életünk legsúlyosabb poggyászát: az országos élményt bontjuk ki.”[13]

A népi írók műveiben valami lázas „tájrendező őrület” munkált. E kifejezés Németh Lászlótól származik, de hasonlót állapít meg Gaál Gábor is a Mai magyar szociográfia című tanulmányában. A népmentő magatartásból, az írói szerepek egymásra torlódásából vezeti le a társadalomrajz jegyeit: „hivatástudat a múzsája és a kiállása. Innen a teljessége. Ezért hord össze élményt és tanulmányt, vándorlás közben és introspektíve szerzett anyagot, tudományos elemzést és művészi intuíciót, statisztikát és ihletet, pragmatizmust és lázt, tényismeretet és követelést, mindent, amivel valamely táj s a benne élő embercsoport elrontott, megalázott élete megragadható.”[14]

Féja Géza feladatának tekintette, hogy egy nagy szintézis keretében ábrázolja a magyar nép sorsát, képet adjon a múltról, jelenről és víziókat a jövőről. „Úgy éreztük és úgy érezzük ma is, hogy a magyar sors különösen szép és nagy feladatot rótt ránk: nekünk kell önismeretre ébresztenünk az egész magyar társadalmat. Mi végigzarándokoltuk ezt a földet, végigtanulmányoztuk egész társadalmának életét, mélyen visszaballagtunk a múltba, meg kell tehát csinálnunk a magyar társadalom erényeinek és bűneinek, igazi helyzetének s valódi erőinek őszinte, helyes mérlegét.”[15]

 Szociográfiai, történelmi, irodalomtörténeti műveit egy átfogó „munkaterv” alapján, az új nemzeti, népi tudat formálása céljából írta. A módszert történelmi realizmusnak nevezte. Veres Péter önéletrajzával kapcsolatban szögezte le, hogy „átalakul a magyar irodalom arca, s közelebbről: új realizmus, sajátságos történelmi realizmus van kialakulóban. […] a valóság felmérése nem a letűnt realizmus irodalmi eszközeivel történik, hanem a ma élő s ható tényezőket, törvényeket és jelenségeket történelmi gyökeréig vezeti vagy érezteti vissza. Nemcsak az életszemléletet és a társadalmi tudatot alakítja át, hanem a sorsszemléletet is. Történelmi események s letűnt történelmi korszakok visszavarázsolása helyett az írást mélyíti történelmi cselekedetté a történelmi realizmus.”[16] Dózsa-könyve előszavában visszatér a fogalomhoz. „Ahhoz az irodalmi irányhoz tartozom, mely a történelmi realizmust írta zászlajára. A közvélemény általában »falukutatók«-nak nevez bennünket, holott a »falukutatás« csak egy része tevékenységünknek. Feltártuk a mai magyar falu valóságát, de nem azért, hogy ennél a szükségszerű lépésnél megrekedjünk. Nemcsak a mai magyar falu valóságának feltárása a mi történelmi hivatásunk, hanem egy nagy szintézis keretében ábrázolnunk kell a magyar nép egész történelmi sorsát. Enélkül nincs magyar önismeret, nem keletkezhetik helyesen kormányzó történelmi lelkiismeret, s iránytalanul bukdácsolunk a jövő felé.”[17]

A történelmi realizmus fogalmának forrása Réz Mihály 1923-ban posztumusz megjelent A történelmi realizmus rendszere című könyve, tágabban a jogtudós világnézete, munkássága. Réz Mihály (1878–1921) a kolozsvári egyetem tanára volt, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja, Genfben a Népszövetség főtitkára melletti magyar titkárság vezetője. Bajcsy-Zsilinszky Endre jogi tanulmányai idejéből, Kolozsvárról ismerte, 1913-ban megkapta tőle három könyvét, köztük a Magyar fajpolitika címűt. „Réz Mihály világnézete szinte kompakt módon előlegezi a fajvédő Zsilinszkyt.”[18] – állapította meg a politikus monográfusa. Réz Mihályra Bajcsy-Zsilinszky hívhatta fel Féja figyelmét.

A történelmi realizmus fogalma Féja használatában korántsem azonos Réz gondolatrendszerével, néhány eleme azonban közös. Réz Mihály fajfogalma  jellemzően nem biológiai; a származás helyett a politikai öntudat erősségét hangsúlyozta. Hatékonyabb szociálpolitikát sürgetett. „Történelmünk legfényesebb korszakának irányelve: a szegény nép sorsának javításán alapuló nemzeti politica.”[19] Mindez Féjára is jellemző.

A történelmi realizmus fogalmával Réz a Hegel-féle idealizmushoz és a marxi történelmi materializmushoz képest keresett új alternatívát. Könyve bevezetőjében, jogtudóshoz illő szabatossággal meghatározta a „mivoltát.” A realizmus nem filozófiai szakkifejezés, csupán egyszerű valóságérzék: „Jelenti: úgy a materialista, mint az idealista felfogással szemben azt a reálpolitikai felfogást, mely az ideális és a materiális tényezők fontosságát egyaránt elismeri, s azok erejének, arányának, viszonyának helyes értékelésében látja a gyakorlati politikai gondolkozás legfőbb feladatát. […] Elismeri az elvont, egyetemes, absolut eszmények értékét, de épp úgy elismeri a meglevő ideális tényezők mellett  a  materiális  tényezők  megszorító,  kiválasztó,  alakító hatásának jogát. A tények között is ott látja mint tényezőt: az ideált; és az ideálok birodalmában is ott látja mint ideálképzőt: a matériát.”[20]

Történelminek azért nevezte az irányzatot, mert a „fejlődés és visszafejlődés törvényét ép úgy elismeri, mint a Hegel-féle idealizmus, csakhogy a maga reális szempontjaiból nézve a múltat is, miként a jelent. […] Ez a realizmus tükrözi egyedül obiectiven vissza a valóságot, és mutatja egyedül pontosan a megvalósíthatóságot; az ideális és materiális felfogásokkal ellentétben.”[21]

Réz Mihály felfogását Bajcsy-Zsilinszky Endre 1931. március 15-én a Petőfi téren szemléletesen közvetítette az ifjúságnak: „Aki csak kicsit is foglalkozik politikával, jól tudja, hogy a politikában az ideál aranyát a lehetőség rezével kell keverni, hogy komoly politikai valutát teremthessünk. De az ifjúság nem arra való, hogy magában ezt a reálpolitikai rezet keresse és adja, hanem csak arra, hogy színtisztán, a maga égi érintetlenségében képviselje az emberi és a nemzeti haladás eszméit.”[22]

Féja Géza mozgalmi működésének elindítója és kifuttatója Bajcsy-Zsilinszky Endre Előörs című lapja volt az 1920-as évek végétől. Amikor a népi irányzat mozgalommá kezdett szerveződni, Féja megtalálta a szerepét. Jelentőségét legtöbben „mozgalmi” képességeiben, szónoki és publicisztikai, szervezői tevékenységében látták. „Számítva arra, hogy a népi mozgalom politikai mozgalommá alakul, nagy szükségét éreztem annak, hogy egy ilyen tehetségű ember is legyen a mozgalomban. Ne csak szépíró vagy akár szociográfus, hanem aki tud a tömeg és a közösség nyelvén szólani, vagy írni. Erre Féja nagyon alkalmasnak látszott” – emlékezett rá Püski Sándor.[23] Németh Lászlót idézem: „Féja inkább politikus, nyugtattak meg a barátai. Ő egy nagy gége, aki mindnyájunknál jobban eldörgi, amit belészuggerálunk.”[24] Illyés a „magyarázót”[25] látta benne. Irodalomtörténeti jelentősége természetesen ennél összetettebb, amit éppen a későbbi szépírói pálya igazol. A mozgalomnak alkotója, formálója is volt, nemcsak népszerűsítő szónoka. Éppen a Viharsarok, a földkérdés forradalmi kezelése jelezte kiemelkedő szerepét. Azonban mindemellett Féját valóban a mozgalom találta meg, s emelte föl. A sok színből összeállt „népiek” között megkülönböztető, egyedi vonása elsősorban az elkiáltó, átértékelő, magyarázó, rétori szerep lett. „Nekem a szónoklás elsősorban mindig vallásos élmény, a nagy krisztusi kenyérszaporítás szerény és alázatos mása: az ember közvetlenül megosztja magát a tömeggel, s ugyanakkor, midőn »megfogja« a tömeget, szét is oldódik benne, fel is áldozza magát benne.”[26]

A komolyabb ellenvetések Féja munkásságában általában társadalomképének a szilárdságát, műfajainak (szociográfia, történeti, irodalomtörténeti esszé) felszínességét, riportszerűségét, retorikus stílusát, indulati színezését kifogásolják, végső soron a hiányzó tudományosságát. Urbánus ellenfelei nem kis gőggel műveletlennek mondták. Erdei Ferenccel szembeállítva meg szokták állapítani róla, hogy nincs összefoglaló társadalomszemlélete. Fülünkbe csengenek Móricz Zsigmond szavai is, őt elsősorban a Viharsarok stílusának a lángolása perzselte meg. Féja „bár élvezetes író, inkább hasonlít a szónokhoz, aki midőn tárgyal, magasabb lelkiállapotba, érzelmibb színvonalra emelkedik, s hogy magával ragadja szent és magasztos célja felé a ráfigyelő tömeget, kikapcsolja a bíbelődő okfejtéseket, s elvárja, hogy hit támadjon az ő egyéniségének hatása alatt.”[27]  Több kortárs emlékezéséből tapintatosan bár, de félreérthetetlenül a „hordószónok” alakja kerekedik ki. Különös képességeit mindenki elismerte: élőszóban és írásban egyaránt hatott a tömegekre. A legtöbben azonban rögvest hozzáteszik, hogy csak alaptételeket mondott ki, „vájt füleknek közhelyeket” (Illyés), szimplifikált, több volt benne a „gőz”, mint a „megfontolás” (Németh László).[28]

A „féjizmus”, mint szerep jól illett Féja egyéniségének alapdiszpozícióihoz: gúny, ellenkezés, bizonyos fölényesség és önérzet, kíméletlen, olykor durva támadókedv jellemezte. A debatter extrovertáltsága ugyanakkor Prokrusztész-ágy is számára, csonkolta egyénisége introvertált, intellektuálisabb részét. Az ember, a teljes ember gazdagabb, volt takart mélysége a szerep felszíne alatt.

Értelemszerűen életének „szereptelen”, azaz szerepét kereső és szerepét vesztett szakaszaiban lesz látható ez a „takart mélység”. Ilyen volt 1924–1928, a Szabó Dezső és Bajcsy-Zsilinszky Endre közötti útkeresés, illetve 1945 utáni száműzetése. S ilyenek voltak utolsó évei, amelyben szerepvezérelt évei egyoldalúságait pótolta.

Eötvös-kollégista évfolyamtársai (Barta János például), úgy is emlékeztek rá, mint a modern költészet vájt fülű értőjére, Rilke hívére. Később Várkonyi Nándor figyelmét Gyergyai Albert avval hívja fel Féjára, hogy „Hölderlint és Novalist bújja évek óta”[29]

Féja eleinte a Nyugat és Babits műhelyében kereste a helyét (Bányai Kornél, az Előhegy közelsége, költői ambíciói, stb. motiválták). Esztergom-táborból egy ideig följárt az előhegyi nyaralóba is. Azonban – mint a folyóirat fölfedezettje, Németh László – ő sem illett be a Nyugat „új klasszicizmusába”, ekkor még kevésbé irodalomszemlélete, inkább szerény költői teljesítménye és a baráti viszony megszakadása miatt.[30] A Nyugatban 1922 decembere és 1924 októbere között mindössze három verse és egy recenziója jelent meg (Móricz Zsigmond A galamb papné című kisregényéről).

1923-ban Szabó Dezső vette maga mellé, „ez akkor a »lángoló ifjúság« körében, ahol a Mester a nagy próféta szerepét játszotta, igen nagy kitüntetésnek számított.”[31] Az Aurora és az Élet és irodalom rendszeres szerzője. Szabó Dezső számról számra közölte az ambiciózus fiatalember írásait: három verse és tíz tanulmánya/kritikája jelent meg abban az évben, lényegében a Mesterrel ketten töltik meg a folyóiratot.

Szabó Dezső hatása az ember és szerepe formálódásában egyaránt megmutatkozik. Ő ismerte fel tanulmányírói tehetségét, terelte a költői kísérletezgetésektől az értekező próza felé. A szerep megtalálására is hatott: ő szabadította fel Féjában a szónokot. „Szabó Dezső tanított meg arra, hogy az írónak jussa, sőt, kötelessége a »közigazság« közvetlen szolgálata. […] arra tanított, hogy a változás merőben belső úton, a »magyar fajta« újjáteremtése útján lehetséges. […] Ő tanított támadó bátorságra […] a harc jellemezte ifjú évemet, és sohasem tagadom meg, hogy tőle kaptam a felvillanyozó lökést, midőn még tétováztam. Szabó Dezső indított útnak, ha az idők során bármennyire is elkanyarodtam tőle.”[32]

Féja valóban elkanyarodott Szabó Dezsőtől. A húszas évek második felének folyóirat-alapítási, nemzedékszervezői kísérletei során buzgón igyekezett a Mester hatása alól kivonni társait. 1928-as álláspontja: „Hát én Szabó Dezsővel így vagyok: valamikor föltétlenül hinni kellett benne, így volt jó, s ma sehogyan sem lehet és szabad hinni benne, s így jó és igaz."[33]

Az 1920-as évek második felében – Várkonyi Nándor ironikus szavaival – „élettani tünet a kezdő írók lapalapító viszketege.” Szabó Dezső köréből kiszakadva,[34] nemzedéktársaihoz hasonlóan Féja is kereste a lehetőségeket önálló fórum megteremtésére, fel-felbukkan szinte minden lapkísérlet háza táján. Várkonyi Nándor szerint „Féja Géza volt a legmarkánsabb egyéniség azok közt, kikkel a ’20-as években a közös munka összehozott. S a leghatározottabb is; akkor már túlhaladt Szabó Dezső irreális nacionalizmusán, eleve szembefordult Babits »abszolút Nyugatba-gyökerezettségével«, melyet talajtalannak érzett, s tudta, hogy a Nyugat neki nem lehet otthona már. Nemzedéki munkát kívánt a fiataloktól, s szememben nem vitás, hogy az ő elgondolása volt a leggyakorlatibb, életképesebb mindnyájunké között.”[35]

Féja pályaképének egészét tekintve a Bartha Miklós Társaság lapja, a Híd lehetett volna a szellemi otthona. Az 1927 áprilisától megjelenő folyóirat alapítói és fönntartói menekült erdélyi fiatal értelmiségiek. Szerkesztője Csanády György költő, a Székely himnusz szövegírója. A folyóirat az anyaország és a kisebbségbe szorult magyarság kultúrája közt épített „hidat”. A hivatalos irodalom konzervativizmusához, a Nyugat „új klasszicista" irányához, a szekfűi reformkonzervativizmushoz képest új lehetőséget keresett és kínált. A Híd a népi irodalom első gyülekező helye volt. A meglehetősen heterogén szerzőgárdát összekötötte az a meggyőződés, hogy a nemzeti kultúra a népi kultúrának nemzetivé emelésével újítható meg: „a nemzetivé tett népkultúra lehet a kultúra egységének alapja.”[36]

Féja rendszeresen publikál a folyóiratban, eleinte még a szervezési és szerkesztési munkába is belevetette magát. Várkonyi szerint „nagy tervei voltak vele, de nem sikerült egyezségre jutniuk.”[37] Levelezésük jól mutatja, hogy Féja magas színvonalú nemzedéki folyóirattá kívánta tenni, ám csupán részsikereket ért el. Így hol teljes aktivitással szervezkedett, hol pedig elfordult a Híd csoportjától. Küzdött az elszigeteltséggel, meg nem értéssel. 1928. március 29-én ezt írta Várkonyinak: ,,A szerkesztőségről lemondtam, azonban a dolgokat: a kéziratok gyűjtését és közvetítését továbbra is csinálom, míg csak a Híd valamelyest is a mi utunkon megy [... ] Úgy látom, abból, amit én akarok, egy szót sem értenek, írásaimat ugyanígy nem értik. A helyzetem tehát: egyelőre abszolút izoláltság."[38]

Féja fölfogása számos ponton érintkezett ugyan a Híd fő irányvonalával, de helytelenítette Szabó Dezső befolyását. 1927. június 2-i levelében írta Várkonyi Nándornak: „A Hídnak odaadtam cikkeit. Rövid időre rá minden összeköttetést kénytelen voltam megszakítani vele igen alapos okokból. Teljesen Szabó Dezső befolyása alá kerültek."[39] 1928 novemberében, amikor úgy látta, hogy a folyóirat kedvezőbb feltételek között újjáalakulhat, arra kérte Várkonyit, hogy közreműködését kösse „a Szabó Dezsővel való közeli nexusok” mellőzéséhez, értékei elismerése mellett.[40] Miután a folyóirat változatlanul Szabó Dezső hatása alatt maradt, félrevonult, eltávolodott tőlük.

 1927 nyarán Féja a Symposion feltámasztásán gondolkodva, ugyancsak elhatárolódott Szabó Dezsőtől. „Ami meg a Hidat illeti: ők mindinkább Szabó Dezső útjaira térnek: igen könnyű, kitaposott utak ezek – s Szabó Dezső megtanít jól ordítani. Másra aligha tanítja őket! […] egy politikai ábrándtól várnak mindent, holott bárminő politikai ábránd sem változtat eleve-sorsunkon és szépségünkön. A teljesség-ember persze politikai haragot és álmokat is hordhat, – ők rész-emberek, politikai alkatrészek, s ebből nem értik, innen kifelé már nem fogja szemük a teljes világosságot. Ha a mi generációnk nem akar vidékbe fúltan megfulladni, hát mindjobban érzem: egy független orgánum kellene. Sokat gondolok a Symposion feltámasztására.”[41] Öt pontba foglalja, hogyan gondolja. A 4. pontja: „Politika-mentesség, abszolút függetlenség.”[42]

Eltávolodását Szabó Dezsőtől és a Híd körétől a „takart mélység” határozta meg. A Párizsi Magyar Akadémia Tanulmánykötetében, de a Hídban megjelent írásai is erről tanúskodnak.

Féja közvetlen szerepet vállalt az Ajtay Miklós nevéhez kapcsolódó Párisi Magyar Akadémia, illetve az esztergomi Forrás lírai antológia nemzedékszervezési kísérletében.[43] A Forrás előszavát Ajtay Miklós írta.[44] A George-kör eszméiből is építkező, „vallásalapító tisztaságú"[45] Ajtayban Féja eszmetársat talált. George elutasította a művészet közvetlen társadalomformáló szerepét. Arisztokratikus felfogás jellemezte.

Az új generáció tagjait Féja szerint a „sziget-sors" teszi testvérré, de a „sziget-sorsú” régi magyarok dühét meghaladva magasabbra, a magyar Hellász szintjére kell jutniuk. Önmagára is vonatkoztatva írta: „Ajtay generációja nyilván nem lehet portyázgatások,  politikai  drámák,  kormányozható  fátumok  népe. A generációk mind s mind felsőbb körökbe jutnak Isten szépülő, épülő architektúrájában. Mi a meditáció mezejébe értünk, ám varietas ez a meditáció, religio, dráma, idill, statikus líra továbbépülése az egyénben."[46] A jövő nem lehet „sem a nyugati koncentráció", „sem a keleti bűbájos álom". Az Adyban kiteljesült kurucság még az ótestamentumi népé, mely e stációt most készül elhagyni az örök Hellász magyar újrateremtésébe jutva át.[47] Ifjú pályatársai műveiben a magyarság meditációra-érettségét kereste.

Féja Nagyfalusi Jenővel, Ajtay Miklóssal, Bányai Kornéllal, Várkonyi Nándorral kialakult kapcsolata a későbbi „féjizmussal” ellentétben intellektuális, esztetizáló törekvéseket mutatott.

A másik életszakasz, amely bepillantást enged Féja introvertált világába, az 1945 utáni évtizednyi kényszerű „fegyvernyugvás” – a debatter szerepvesztése. A Békés megyébe zuhanás fontos pszichobiográfiai adalékokkal árnyalja az életrajzát. A nagy lázongó nem lázad, „sorsként” viseli új élethelyzetét. Menedéke „a belső élet fölényes vigasza”[48] „Ami engem illet: én már aligha tudok beilleszkedni olyan földi életbe, aminőt a múltban éltem. A múltból maradt még néhány megírni való, ezeket meg is kell írnom, feladatomhoz tartozik, de az én alkotóerőm már egészen más síkon mozog: talán a filozófia szó illik rá legjobban, de nem tegnapi értelemben. A filozófia a múltban öncélú volt, külön utat épített, holott sem oka, sem joga erre. Nincs szükség külön »rendszerre«, s ha a filozófia ilyesmibe vágja fejszéjét, téved, lesiklik igazi útjáról, elvont dolgok skolasztikájába téved, és a létezéssel való kapcsolata vitássá válik. A filozófia feladata létezés bennrejlő rendszerének, rendjének és törvényeinek megérzése és kifejezése, – intuíció és racionalizmus egyszersmind –, az intuitív megérzésnek és a racionális kifejezésnek egymás kezét kell fogniuk. Más szóval: a filozófia az isteni szintézisnek a megközelítése. Krisztus, Konfuce, Buddha különb filozófus volt, mint pl. Kant, mert intellektuális hipotézisek helyett az emberi lélek szintézisbe sűrűsödött képességeivel, az egész emberi lélek ihletével a létezés értelmét nyilatkoztatták. A vallás különb filozófia volt, mint a legtöbb filozófus igyekezete, de ma a vallás képviselői éppen úgy csődöt mondanak, mint a filozófusok. Új világkorszak küszöbén vagyunk, s a szellem emberének a pap, a filozófus, a költő és az egyszerű elemi ember hivatásából kell új magatartást edzenie – átfogóbb szellemi szintézis kell minden eddiginél, hogy a lelkek tragikus háborgásának vége legyen – mint Krisztus: le kell csendesíteni a háborgó tengert.      Hát én ilyen irányba bandukolok, csend és béke kell nékem, magány és meditáció, hogy hallhassam néha az örök vizek zúgását, és elmondhassak egy s mást arról, amit hallottam.”[49]

A változás tükre az Egy hívő naplója című, kiadatlan[50] vallásfilozófiai műve. Dér Endre[51] szerint 1945-ben Féját erősen foglalkoztatta az élet és halál, a halál utáni lét kérdése is. Dér segédlelkész volt akkoriban, ő kölcsönözött neki görög nyelvű Újtestamentumot. „Kíváncsi volt az eredeti szövegre; arra, pontosan miként szól az eredeti textus Pál apostol leveléből: Van érzéki test  és  van  lelki  test is. Elmondatta velem: európai hírű professzorom, a páli levelek tudósa, Lie. dr. Karner Károly miféle reflexiókat fűzött a »szarksz«, a »szóma«, és a »pneuma« fogalmakhoz. Elgondolkozott, s szokott heves gesztikulálás kíséretében hallatlanul eredeti fejtegetésbe kezdett a halál utáni létről — úgy emlékszem, ez a hinduizmus lélekvándorlási teóriájával volt leginkább rokonítható. Személyiségének volt egy mindenre nyitott, zseniálisan beleérző, a dolgok mögé látni képes, filozofikus oldala.”[52]

Békéscsabán, az asztalfióknak világirodalmi tanulmányokat írt (Európa emlékezete). Az idős Féja irodalomtörténeti, kritikai „jóvátételei” is nyitottabbnak mutatják őt a ’70-es években, mint a harmincas-negyvenes évek vitái.

Békéscsabai könyvtárosként fedezi fel kor és pályatársát, Hamvas Bélát (1897–1968). Egy filozófiai folyóirat régebbi számában bukkan rá a Scientia sacra értekezésre. „Remek.” – írja Supka Magdolnának – „becsületesen: a szellem irányában. [ti. dolgozik]” „Nem lenne rossz, ha megismerkednél véle.” – biztatja volt feleségét.[53] Ő maga a száműzetésből visszatérve, 1959 végén találkozik vele személyesen (vagy ekkor kerülnek közeli kapcsolatba). Hamvas eleinte még szellemi karakterük eltérését hangsúlyozza, miközben az emberről tisztelettel szól: „Felfogásunk között lényeges különbség van. A tiednek létjogosultságát, ha nem is ismerem el, személyedet tisztelni tudom. Felfogásod nem absztrakt.” A főbenjáró árulások idején becsüli Féjában „azt az embert, aki mindvégig tudatosan tiszta tudott maradni, és láttam, nyugodtan megbocsáthatsz mindenkinek, mert neked nem kell megbocsátani semmit. Ezért százszorosan örülök, hogy találkozhattunk.”[54] Másfél hónap múlva viszont már így ír: „Verseidről is akartam volna beszélni. A magyar költői hagyománynak tiszta és nemes hajtásai ezek, szívemhez végtelenül közelebb állnak, mint a modern készakart szürrealizmusok, amelyeket gyökértelennek érzek, egyéb hátterükről nem is szólva. Az író nálunk nem esztétikai fogalom, hanem morális, mert nálunk sohasem volt elég csak írónak lenni, valami több is kellett. Ezt nálad jobban senki sem tudja.”[55] Hamvas 1959. december 10-én küldi el Az öt géniusz kéziratát Féjának, aki – erre Tompa Kálmán lakásának állambiztonsági lehallgatása, a Történeti Hivatal iratanyaga bő bizonyítékkal szolgál – több alkalommal is nagy elismeréssel beszélt a műről. Az 1960-as évek elején gyakran találkoztak.

Darabos Pál, Hamvas monográfusa közelről ismerte mindkettejüket. „Számomra a két életmű iránya eleinte távolodni látszott egymástól: a szociográfus és az irodalomban is a népi-nemzeti vonatkozásokat kereső és felmutató Féja Gézáé, és az egyetemes emberi alapjait kutató, és kifejező Hamvas Béláé — de hamarosan felismertem, hogy mindketten elkötelezték magukat az esszenciális gondolatok és az esszenciális tudás szolgálatának. Írásaikból kiderült, és személyes kapcsolatainkban is megnyilatkozott, hogy Féja Géza a szellemi elmélyülést és az egyetemes tájékozódást éppúgy követelményként támasztotta önmagával és barátaival szemben mind írásaiban, mind személyes megnyilatkozásaiban, mint ahogy Hamvas Béla is alapvetően tisztázandó feladatnak tekintette a magyar népi és a nemzeti sajátosságok feltárását és megfogalmazását — és ezt mindketten a maguk sajátos eszközeivel meg is tették.”[56]

 

*

 

Nemcsak Madách örök Évája „kevercse rossz s nemesnek”, hanem maga az ember, mi mindannyian, így Féja Géza is. Óriáskerék-forgású sorsát a személyiségében meglévő jó emelte magasba, turbulenciája a mélybe vitte.

Pedagógiai érzéke, szociális érzékenysége, esztétikai érzéke, a magyarság sorsáért érzett felelőssége értéket teremtett és mentett hányatott élete különböző szakaiban. Babus Antalt a Féja Géza levelezése című könyv döbbentette rá, hogy az íróról kialakult képünket át kell értékelnünk, ki kell egészítenünk.  „Felsorolni is sok lenne, hogy ki mindenkinek egyengette az útját, ki mindenki érdekében ragadott tollat, kért segélyt, ösztöndíjat, támogatást. Például Sinka első verseskötetének éppen úgy ő volt a bábája, mint Szabó Pál első regényének. Ő karolta fel Veres Pétert, ő buzdította írásra Tamási Gáspárt, Tamási Áron testvérét. Gondoskodása nemcsak a művekre terjedt ki, hanem az írók megélhetésére, betegségeire, ügyes-bajos dolgaira is. Sértő Kálmán ügyében Hatvany Lajoshoz fordult, a mérhetetlen nyomorban sínylődő Sinka István érdekében Ravasz Lászlónak írt, Simándy Pál és Tersánszky elesettségére Kodolányi Jánosnak, az Írók Gazdasági Egylete akkori első titkárának hívta fel a figyelmét.[…] Nemcsak szókimondó és kérlelhetetlen kritikus volt, hanem minden rászorulón segítő, áldozatkész barát, a kezdő irodalmárokat önzetlenül felkaroló szerkesztő, minden jó ügyért tűzbe menni kész hazafi, s egyáltalán nem mellékesen, huszadik századi irodalmunk egyik legfáradhatatlanabb szervezője is.”[57]

A rossz, ami benne is volt, a szerepének ártott.

Az ember és szerep viszonyáról, végső soron Féja életművével kapcsolatban két alapkérdést kell megválaszolnunk: szépíró volt-e egyáltalán a szó eredeti értelmében, illetve a „féjizmus” betöltötte-e maradéktalanul a mozgalmi hivatását?

Féja 1945 előtt közíró, tehetsége természete, a vonzások és választások szerint. Kortársai őrizhettek halvány emléket fiatalkori költői ambícióiról, verspublikációiról, egy-két japán haiku-fordításáról a Kohóban, de ő ekkor másfelé kereste a kiteljesedést. Tóth László (1889–1951) 1942 novemberében, a lillafüredi írói értekezleten a felszólalásában Féjával kifejezetten mint közíróval példálózott: „Ahogy nem lehet kirekeszteni a regényírót a közírásból, ugyanúgy nem lehet kirekeszteni a közírót a szépirodalomból. Hogyan tilthatná meg valaki, hogy Milotay vagy Féja – ha akar – írjon egy novellát vagy regényt? Miért ne írjon?! […] Tehát szegényebbé válnánk azzal, ha megtiltanók a szépíróknak, hogy közírással is foglalkozzanak, de szegényebbekké válnánk azzal is, ha a jelen közíróknak meg akarnók tiltani, hogy verset írjanak.”[58]

A szépírósághoz Féját az 1945-ös száműzetés, majd a Kádár-kor irodalompolitikája hajlította vissza.  Békéscsabán szinte naplószerűen versel, jól érzékelhető a lélekmosdatás, az emberi katarzis kényszere.  1955-56 tájt kezd megnyílni a publikálás lehetősége. A kijelölt/megengedett sáv – széppróza, elbeszélések, életregény, talán némi szociográfia, irodalmi tanulmány – némiképp kényszerpálya. Az 1958-as szabadulólevél (a népi írókról kiadott pártállásfoglalás) is erre tereli.

 Belletrisztikája az életmű kisebb részét alkotja. A Bölcsődal és a Szabadcsapat visszaemlékezés. Műfaji megjelölésük – életregény – önvédelem. Engedi az előadás szinte parttalan áradását, fedezi az írót a valóságtartalmat illetően. Legsikeresebb, s valóban  kitűnő  könyve,  a Visegrádi esték  kvázi-regény,  történelmi esszé-párbeszéd epikai keretben. Személyes életélményekre kizárólag kisprózája épül, s ez az anyag túl sokat nem ígér. Féja, amikor nem írhatott – ahogy ő maga mondta – „az életéből csinált irodalmat.”[59] Báth Mihály, a gótikus szent éjszakai kóborlásai kedves, mikszáthos történetek. A Kuruc idő és a Csillagok vigyáznak történelmi regények, kevés lírával. Bántóan hiányzik az életműből a kisepikai pamfletek mellől Békéscsaba regénye, a „halott évtized” nagyepikai feldolgozása. A nagy társadalmi, történelmi, emberi tabló a panoptikum mellett. Ennyi jut a munkásság mérlegében a szépírói serpenyőbe.[60] A közíró, a szónok-debatter, a „féjizmus” a meghatározó.

Az életmű arányát, a szerep felé billenő túlsúlyt figyelembe kell vennünk, amikor azt mérlegeljük, hogy Féja Géza betöltötte/betölthette--e a hivatását vállalt/ráosztott szerepeiben.

 Féja, ahogyan a népi írók többsége, az élet és az alkotás között lebontotta a válaszfalakat. Nemcsak művekkel, hanem közvetlenül is hatni akart. Így személyisége, emberi minősége másként esik a latba, mint a kizárólag esztétikum által ható „vegytiszta” szépíróé. A nemzedékszervezés, újságok, folyóiratok szerkesztése, a „második ember” szerep, amelyre Zsilinszky környezetében vállalkozott, közmegegyezést sugárzó, békítő személyiséget kívánt. Szilárdságot és állhatatosságot, melyen, mint egy sziklán megtörve lecsendesednek a háborgó indulatok, elsimulnak a robajló elemek. Féja azonban izgékony s igen nehéz természet volt. Folyton vibrált, konfliktusok támadtak körülötte, félreértések és magyarázkodások. Személyes hatása inkább távolító, mint összebékítő. Nem érdekelte, kit mikor, mivel bánt meg. Ha ellenvéleményen volt, mindig teljes erővel és nagy hévvel vívott, ütött. Illik rá, ahogyan Brutus jellemzi Coriolanust Shakespeare drámájában:

Lobbantsd haragra őt. A győzelemhez

Van szokva, s ellentmond nagyon hamar,

S ha föl van ingerülve, vissza nem tér

A mérséklethez;[61]

 

Akivel Féja szembekerült, azzal kíméletlenül elbánt. Így hát folyton ellenségeket szerzett. Visszaemlékezéseiben és anekdotáiban sok mendemondát szellőztetett, társaságában egyetlen este meg lehetett ismerni a fél magyar irodalom hálószobatitkait. Valóságlátásának egyik eleme a pletyka-szemlélet. Szerette kiteregetni a magánügyeket, nagy emberek házassági, családi dolgait, élőszóban és írásaiban is. Dr. Tompa Kálmán lakáslehallgatásának állambiztonsági leiratai rendre arra utalnak, hogy Féja előbb-utóbb a szokott módon anekdotázni, pletykálni kezd. Sajnos, a zaftos történeteket nem vették le a magnetofonról. Ismerünk azonban jócskán a szövegeiből. A Lapszélre emlékezéseiből megtudjuk például, hogy Darányi Kálmán miniszterelnök „apja szakácsnőjének a fia volt”, „konyhamalacként élt az apai házban”[62] Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter parlamenti bemutatkozásakor „szokása szerint bal kezével a fenekét vakarta.”[63] Nem különb a kötet Csaták Szekfű Gyulával fejezete, vagy a barokk díszkertek nedves popsijairól, Mária Terézia szerelmi életéről szóló oldalak.[64] A pamflet és a pletyka keveredik a Bölcsődal családról, tanárairól, a helyi társadalomról készült karikatúráiban is.

Féja Géza nyers és szabad szájú volt. Sokan féltek tőle, jaj annak, akit a kíméletlen emberszóló a nyelvére vett. Kollégista szobatársai szenvedtek tőle. Az irodalomtörténész Barta János jegyezte fel korabeli naplójában, az 1920-as évek legelején: „Lenéz bennünket, csak úgy lóhátról beszél velünk, senkit se ért meg és semmit nem is akar megérteni [...] gúnyolódik és [...] ösztöneinek minden szennyes szavát ránk zúdítja.”[65] Szeberényi L. Zsigmond azt a cikkét, amelyben Féja Áchim-tanulmányával vitatkozott (s amit a Válasz végül is visszaadott), nehezen, családi ellenkezéseket legyűrve küldte csak el a szerkesztőségnek, mert félt „Féja durva polémiájától.”[66] A ’70-es évek derekán, még az író életében Talpassy Tibor erős túlzással érzékeltette velem egy levelében, miért zárkózik el a felvilágosítástól: „félek Féjától. Igen, félek, mert nem védhetem meg magam vele szemben [...] Nem akarom kitenni magam a teljes fizikai és szellemi megsemmisítésnek, nem akarom magam kitenni a szájának.”

 

*

Betöltötte, betölthette-e tehát Féja Géza a hivatását? Nehéz lenne egyértelműen igennel felelni. Az ember nem mindig állt arányban a szereppel, amely jelentős volt, mozgalmak élére emelte, a közszereplés villanófényében fényképezhették. Publicisztikai, szónoki tehetségét, propaganda-hatását nem szabad lebecsülni, de az emberi minőség nem töltötte ki mindig a szerep formátumát. Nem folytatott magával elég erős erkölcsi küzdelmet. Gyakran szelet vetett és vihart aratott. Emiatt túl sok a pályáján az ütközés, lökődés. Hirtelen bukkan fel csúcsokon, s hirtelen zuhan a mélybe. Sokakba belegázolt, sebeket osztott és sebeket kapott, ám ezek gyakran nem a nagy csaták, hanem a kicsiny emberi ütődések következményei voltak. Rossz természete elsősorban önmagának ártott. Indulatai nem tették őt teljesen alkalmassá az igazi néptribunságra, pártbeli alvezérségre vagy irodalmi vezérszerepre. Élete oldások és kötések sorozata. Féját bizony a kortársai nemigen szerették, kevés jót írtak, mondtak róla. Alakját emlékezéseik optikája erősen eltorzította, kisebbítették vagy egyenesen kétségbe vonták értékeit.

 

*

Féja Géza nevét a szenvedélyes tanulmány, harcos irodalmi esszé és az agitatív szociográfia tette ismertté. Irodalomtörténeti, történeti munkákat is írt, de nem volt szaktudós. Író volt, akinek műveit átjárta az állandó töprengés, szorongás sorskérdéseinken, a segítség-kiáltás, vád és harc. A magyarság vallásos élmény lett benne. Vállalt érte minden félreértést, rágalmat, üldöztetést, „szenvedést, mint az őskeresztények a hitért.”[67]

Csillagok vigyázták a sorsát: Ady Endre, Szabó Dezső, Móricz Zsigmond és Bajcsy-Zsilinszky Endre. Sokat kapott tőlük, sokat és sokszor írt róluk: cikkeket, tanulmányokat, könyvet, visszaemlékezést. Írásai akaratlan árulkodnak e nagy személyiségek hatásáról. 1945-ös kiadatlan könyve Szabó Dezsőt jobbára a jelenség szintjén ragadta meg. Bajcsy-Zsilinszkyről többször s némiképp eltérően emlékezett. Móricz? Móriczról, az „igazmondóról” szép könyvet írt, de rávetítette a maga irodalmi és társadalmi eszményképét. „Mintha Móricz társadalmi harcos lett volna s nem író.”[68]

Ady a vallása lett. Diákkorában pad alatt lopva olvasta a verseit, gyászjelentése mottója is Ady, A nagy álom négy sora: „Meghalok én szépen, szabállyal, De beszédem van a Halállal.[…]  Szép,  nagy,  komoly,  altatlan  álom,  Jó  barát  legyen  a halálom.”

Miskolc város Ady születési centenáriumára Féja Géza előadásával emlékezett a Megyei Könyvtár előadótermében. A megfáradt lovas néhány hónappal kórházba kerülése, háromnegyed évvel halála előtt az Új s új lovat versről beszélt.  Csodát láttunk, a kráterarcon felragyogott a „Piros, tartós öröm.” Versszakról versszakra citálta, értelmezte a művet, tekintetén átsuhantak a harcok mérföldkövei, taglejtéseiben a rohanó, büszke hév, a drámákon és tragédiákon túlnövő mozgás parancsa, a száguldás öröme. Élet-műfaja volt ez a vers. Hallgatósága József Attila szemével láthatta újra, fiatalon a „lobogó tüzű igehirdetőt.”

Féja Géza zarándoklatait belső iránytűje vezette Adyhoz. A magyarság „templomához,” amelyet minden versével, cikkével, szavával Ady épített. Tornya és homlokzata messziről hirdette magyarság és Európa, faj és emberiség bonthatatlan egységét. Itt imádkozott Adyval, s életműve java erre az imára tanított bennünket:

Ne rendeld romló nyájaidnak
Sorsa alá a sorsomat,
Az embered, ha nem ma-ember,
Kapjon új s új lovat.

A nagy Nyíl kilövi alóla
Kegyelmed egy-egy szép lovát,
De ültesd szebb lóra az embert,
Hadd vágtasson tovább.

Riadó, szennyes, kerge nyájak
Ne állítsák meg új lovát
Emberednek, hogy hadd nyargaljon
Előbbre és tovább.

A nagy Nyíl útján, meg nem állva,
Hitesen és szerelmesen,
Förtelmeit egy rövid Mának
Nézze túl a szemem.

 

A rosszért sorsával fizetett. A jó túlélte őt.

 

 

 

[1] Ember és szerep. Kecskemét, 1934. Újabb kiadása Homályból homályba. Életrajzi írások. I. Magvető és Szépirodalmi, 1977. 306-440. old. Az idézet a 307. oldalon.

[2] Kortársa, Farkass Jenő jellemezte így. Rádióélet, 1935. szeptember 27. Interjú Féja Géza arcképével. A kifejezést később Németh László is használta. L. Homályból homályba, i. m. I. 495. old.

[3] Az idézeteket a Féja-nekrológokból vettem.

[4] Illyés Gyula A Magyarázó. Féja Gézának kéznyújtással. Új Forrás, 1975. 2. sz. 4. old.

[5] Viharsarok. Az alsó Tiszavidék földje és népe. Előszó. Athenaeum, 1937. 5-6. old.

[6] Németh László Nép és író. Napkelet, 1929. március 1. 5. sz. 358. old. L. Sorskérdések, Magvető és Szépirodalmi, 1989. 18. old.

[7] Mesterházi Miklós Rudas László és a húszas évek Lukács-vitája. Magyar Filozófiai Szemle. 1984. 1–2. sz. 94–95. old.

[8] Koncsol László Irodalmunk hiteles képe – kívülről. Irodalmi Szemle, 1984. ápr., 369–370. old.

[9] Féja Géza Csokonai Vitéz Mihály. Élet és Irodalom, 1923. április 25. 2. sz. 45. old.

[10] „A Nép Eötvös-Kollégiuma”. Megvalósul az „Ifjú Magyarország" első életképes intézménye? Magyarország, 1934. szeptember 6. 5. old.

[11] Gaál Gábor A mai magyar szociográfia és az irodalom. Gaál Gábor Válogatott írások I. Irodalmi Könyvkiadó, 1964. 610. old.

[12] Féja Géza Viharsarok. Az alsó Tiszavidék földje és népe. Athenaeum, 1937. 7. old. Legújabb kiadása: Mundus, 2004. 20. old.

[13] Uo. 9. old., a Mundus kiadásban 22. old.

[14] Gaál Gábor i.m. 612. old.

[15] Féja Géza Hívő magyarok beszéljenek! Magyarország, 1938. április 22. 11. old.

[16] Féja Géza Népi arcvonal.  Tátra, 1937. június.

[17] Féja Géza Dózsa György. Történelmi tanulmány. Előszó. MEFHOSZ, 1939.  7. old.

[18] Bartha Ákos Bajcsy-Zsilinszky Endre. Életút és utóélet. MTA Történettudományi Intézet 2019.  87. old.

[19] Réz Mihály Magyar fajpolitika, Bp. 1905. 60. old.

[20] Réz Mihály A történelmi realizmus rendszere. Bevezetés. A történelmi realizmus mivolta. Stúdium, 1923. 9. old.

[21] Uo.

[22] Előörs, 1931. március 22. 1. old.

[23] 1980. június 10-én, Budapesten, a Ráday utcai lakásán készült magnetofon felvétel.

[24] Németh László Tanú-évek. Homályból homályba. i. m. I. 495. old.

[25] Illyés Gyula A Magyarázó. Féja Gézának kéznyújtással. Új Forrás, 1975. 2. sz.

[26] Féja Géza Március hívői és kufárai. Magyarország, 1937. március 17. 3. old.

[27] Móricz Zsigmond Viharsarok. Pesti Napló, 1937. március 21. 15. old.

[28] L. a 69. és 70. sz. jegyzetet.

[29] 1925. december 1-jén kelt levelében. Várkonyi Nándor Pergő évek. Széphalom, 2004. 240. old.

[30] Keresztury Dezső 1981-ben írt levele szerint: „annyi bajt csinált rossz, intrikus, rossz modorú természetével, hogy ez a baráti viszony megszakadt.” Irataim között.

[31] Uo.

[32] Féja Géza Szabadcsapat, i. m. 99-101. old.

[33] Várkonyihoz írott 1928. július végi levele. Várkonyi Nándor i. m. 295. old.

[34] B. Bernát István a Híd című folyóiratról közölt tanulmányában részletesen jellemzi Féja irányvonalát. i. m. 659-689. old.

[35] Várkonyi, i. m. 283. old.

[36] B. Bernát István, i. m. 684. old.

[37] Várkonyi, i. m. 242. old.

[38] Uo. 293-294. old.

[39] Uo. 284. old.

[40] Várkonyi Nándornak 1928. november 4-én írt levele. Féja Géza levelezése, Nap Kiadó, 2003. 7. old.

[41] Várkonyi, i. m. 285. old.

[42] Várkonyinak írt levele, 1927. június 2. Várkonyi, i. m. 285. old.

[43] Tanulmánykötet. A Párisi Magyar Akadémia könyvtára, 1. sz., szerk. Ajtay Miklós, Paris 1927; Forrás Antológia, szerk. Bányai Kornél), Bp. 1927.

[44] Ajtay Miklós Új nép dala. Forrás Antológia, II-XVI. old.

[45] Féja Géza Hajnali meditáció. Híd, 1927. november 474-475. old.

[46] Uo.

[47]  Féja Géza „Magyar Hellász”. Tanulmánykötet. A Párisi Magyar Akadémia könyvtára, 1. 38-43. old.

[48] Féja Géza levele Supka Magdolnának. Békéscsaba, 1945. december 21. Lélekben társak i. m.

[49] Féja Géza levele Supka Magdolnának Békéscsaba, 1945. szeptember 1. Lélekben társak, i. m.  158-159. old.

[50] Részletet közölt belőle a Szabolcs-Szatmár-Beregi szemle, 2020. (55. évf.) 1. sz. 57-69. old.

[51] Dér Endre (1922-2004) író, evangélikus lelkész.

[52] Dér Endre Féja Tomiban (regényrészlet). Békés megyei Népújság, 1987. november 21. 9. old.

[53] Békéscsaba, 1946. június 16. Féja Géza – Supka Magdolnának. Lélekben társak, i. m. 237. old.

[54] 1959. december 19. Hamvas Béla Féja Gézának. Féja Géza levelezése, i. m. 255. old.

[55] Tiszapalkonya, 1960. febr. 1. Hamvas Béla Féja Gézának. Féja Géza levelezése, i. m. 256-257. old.

[56] Darabos Pál Atyai mesterem volt a két jóbarát, Hamvas Béla és Féja Géza. Életünk, 2007. 2-3. sz. 99. old

[57] Babus Antal "A népért és a népi írókért csatáztam" Magyar Szemle, Új folyam XII. 5-6. sz. internet

[58] A lillafüredi írói értekezlet (1942 november) Jegyzőkönyv i. m. internet

[59] Balogh Ferentz Beszélgetés Féja Gézával. Békés megyei Népújság, 1975. december 25.

[60] 1969-ben, a Modellek lázadása című írásában négy további kisregényéről tesz említést, kettő kéziratban, kettő töredékben, ez utóbbiak közül a cím szerint is említett Fekete virágot még a Bölcsődal előtt kezdte el, szintén lévai élményeiből. Lázadó alkonyat, Szépirodalmi, 1970. 456-457. old.

[61] Petőfi Sándor fordítása. Shakespeare összes művei, Európa, 1961. V. Tragédiák 441. old.

[62] Féja Géza Lapszélre, i. m. 167. old.

[63] Uo. 68. old.

[64] Uo. 232—250., ill. 237-239. old.

[65] Barta professzor úr néhány évvel halála előtt ezeket a feljegyzéseit nekem ajándékozta.

[66] Kortársak Bajcsy-Zsiliszky Endréről. II. bővített kiadás. Szerkesztette és bevezette Vigh Károly. Magvető, 1984. 234. old.

[67] Féja Géza Hívő magyarok beszéljenek! Magyarország, 1938. április 22. 11. old.

[68]  Füzi László előszava a kolozsvári kiadáshoz. Móricz Zsigmond, Polis, 2005. 9., ill. 12. old.