„Szabó Dezső indított útnak”
Féja Géza lévai gimnazista éveitől írónak készült. 1920 februárjában érkezett Budapestre. Az egyetemen és az Eötvös Kollégiumban, egykori hallgatótársai emlékezete szerint az úgynevezett „művész-lelkek” közé tartozott, lenézően kezelte a filoszokat, akik lelkiismeretesen készültek a szemináriumokra és a vizsgákra. Hamarosan gyors irodalmi sikereket ért el, versei jelentek meg a Nyugatban. Alig múlt 22 éves, amikor állandó tanulmányíró-kritikus munkatársként befogadta Szabó Dezső két rövid életű lapja, az Auróra, valamint az Élet és Irodalom. Elmélyült a kapcsolata Bányai Kornéllal, alighanem ő ajánlotta be a Nyugathoz. Az utolsó két évet szinte csak irodalmi törekvéseinek szentelte, a második szigorlatnak számító szakvizsgát le sem tette. Így, bár befejezte a tanulmányait, nem szerezte meg a gimnáziumi tanári oklevelet.
1923 nyarán valamilyen törés következett be. Féja csöndesen eltűnt az Eötvös Kollégiumból, majd Budapestről, sőt, néhány évre az irodalomból is. 1923-as publikációinak számát majd csak a húszas évek legvégén, Bajcsy-Zsilinszky Endre lapjában éri el újra.
Féja Géza a Szabadcsapat című visszaemlékezésében e törésről csak érintőlegesen ír. Annyit hámozhatunk ki, hogy súlyos belső válság rázta meg: „Midőn elérkezik az életkedv apálya, rendszerint oktalannak tetsző lépéseket követünk el vele. A »minden egyre megy« ilyenkor a tanácsadó, és olyasmit súg az ember fülébe, amit erői teljében talán kézlegyintéssel hessentene el.”[1]
A válság okait nem ismerjük, több jel arra utal, hogy egyik kiváltója írói pályakezdésének elakadása. A szép és gyors sikerek ugyanis elég felszínesek. A Nyugat-beli publikációk mögött főként Bányai Kornél pártfogását sejthetjük, a folyóirat nem számította felfedezettjei közé. Döntőbb azonban, hogy Szabó Dezsővel való kapcsolata sem nyitott számára távlatot.
1923-ban, amikor megismerkedtek, Szabó Dezső már a kurzus legélesebb hazai bírálója. Az első politikai indítékú írói pör ellene indult 1924-ben. E „pálfordulása” láttán még a Bécsi Magyar Újság, a forradalmi emigráció lapja is Szabó Dezső megtéréséről beszélt. Féja Géza szinte megismerkedésük pillanatában bejutott a kor legjelentősebb író-személyiségének belső körébe. Az Auróra majd az Élet és Irodalom tágas teret adott az írásainak, ám Szabó Dezső csődbe jutott, a lap 1923 őszén megszűnt, ő maga pedig a következő évben elhagyta az országot. Féja, aki mellette az irodalmi élet megbélyegzettje is lett, légüres térbe került. Emellett, gyanítjuk, hogy Szabó Dezső közelsége is megsebezte. A Mester ugyanis rendkívül nehéz természetű volt, amennyire megtermékenyítő a hatása, annyira elviselhetetlen közelről. Hiányzott belőle a nevelői tapintat, mindenkit kíméletlenül kikezdett, önmagával szemben viszont „nyárspolgárias tekintélytiszteletet, szertartásosságot és feltétlen kritikai fegyverletételt követelt.”[2] Mellette legfeljebb famulus lehetett az ember, Féja is csak afféle fegyverhordozó a Mester oldalán. Szabó tanulmányt írat vele önmagáról. Jellemző epizód: meghívja Féját a fiatal nemzedék képviseletében egy vacsorára, ám rögtön megkéri, hogy figyelje vendégeit, nehogy meglopják. Féja, bár többször írt az évek során Szabó Dezsőről, néhány dologról tapintatosan hallgat. Arról például, hogy a pályakezdése Szabó Dezső mellett mennyiben igazodott saját belső írói programjához, s mennyiben diktálta a Mester.
Féja Géza számára ekkor az irodalmi önkifejezés legfőbb formája a vers. Szabó Dezső azonban a jelek szerint nem sokra becsülte lírikusi képességeit, tanulmányok írására adott megbízást. Egyetlen alkalommal közölte ugyan három[3] – adys hangvételű – versét, ám együtt – ugyanabban a számban – Féja róla írt, terjedelmes, dicsérő értekezésével. Tehát mintegy „honoráriumként”. Sem ezelőtt, sem ezt követően több szépirodalmi mű nem jelenik meg Féjától Szabó Dezső lapjában. Feltűnnek viszont a csípős szerkesztői üzenetek, amelyek sejtelmesen arra utalnak, hogy Szabó Dezső nem akar tőle több költeményt lehozni: „Súlyos irodalmi okból csak olyan verseket közlünk, melyek már kötetben megjelentek” – írja, s a következő számban megismétli: „Íróknak és azoknak, akik írnak. Még egyszer tudatjuk, hogy olyan szempontokból, melyek mindenike a magyar irodalom iránt érzett tiszteletünket mutatja: verset csak régebben megjelent és általunk választott kötetekből közlünk.”[4] A továbbiakban valóban csak Ady, Juhász Gyula, majd Vörösmarty verseit adja közre.
Szabó Dezső megdicsérte Féját az első tanulmánya olvastán: „A maga kifejező formája a gondolat, maradjon mindig a tanulmánynál.”[5] A fentiek alapján másként cseng a dicséret: a tehetség igazi természetének felismerése egyben a lírikus eltanácsolása. Hangsúlyozni szeretném: Szabó Dezső meglátta Féja tehetségének alapvonásait, tanulmányíróként számról számra foglalkoztatta. A tanulmány Szabó Dezső rangos műfaja, az errefelé terelgetés nem lekezelés. Ám Féját – érthetően – bántotta dédelgetett költői terveinek semmibevétele. A kapcsolatuk emiatt sérülhetett, bármily gyors és szép sikereket ért is el Mester lapjaiban.
Féja Géza válsága 1923 nyarán bonyolultabb volt annál, hogysem kizárólag zsákutcába jutott írói lehetőségeivel indokolnánk. Inkább maga a személyiség vesztette el a távlatait, nem találta feladatait, a célt, amely elvont hivatásérzetének, belső fűtöttségének formát adott volna. Szabó Dezső oldalán megsejtette a lehetőséget, irányt kapott későbbi szerepéhez, ám ahhoz, hogy kiteljesedjen, hiányzott a valóságélmény, a tárgyi alátámasztás. Egyelőre hevület maradt a küldetés-tudat. A megsejtett irány pedig csak arra volt jó, hogy átmenetileg még jobban magába süppedjen. A közismert Féja-arc, a csupa világ felé forduló vonás mögött ugyanis ott a takart mélység: egy sebezhető lélek tusakodása az apai „fátum”, az öngyilkosság kísértése ellen.
Szabó Dezső ekkoriban kezdte írni a Segítség című regényét, melynek mellékalakját, Baczó Mózes figuráját állítólag Féjáról mintázta.[6] Baczó végtelen érzékeny, belső láztól égő-didergő ifjú, ködszerűen elmosódik előtte a külvilág, az élet nap mint nap megöli vágyait. S ha olykor-olykor már-már oszloprázó erőt érez magában, visszaretten a döntő, mindent elsodró tettől. A helyenként pamflet-stílusú regényben Szabó Dezső jóformán egyedül Baczó Mózessel, a dekadens életérzés és oblomovizmus típusával bánik kíméletesen. Ám – mint nem erre a világra való „alvajárót” – öngyilkosságba küldi. Ha Baczó Mózes modellje valóban Féja Géza volt, a figura regénybeli sorsa sejtette Szabó Dezső aggodalmát Féja jövőjét illetően. Egzisztenciális értelemben is, vagy csupán jelképesen, de félthette az önrombolástól. Féja, mielőtt elmenekült Pestről, közölte a szándékát a Mesterrel, ő nem tartóztatta. Mint szánni való, pusztulásra ítélt álmodozót bocsáthatta el, akit még talán megmenthet a vidéki élet.
[1] Szabadcsapat, i. m. 102. old.
[2] Szabadcsapat, i. m. 79.
[3] Májusból mosolygok a múltba, A Messzeség Tornya, Gyöngyház. Élet és Irodalom, I. évf. 1. sz. 1923. március 39-40. old.
[4] Szerkesztői üzenetek. Élet és Irodalom, I. évf. 3. sz. (1923. május) 78. old.; Íróknak és azoknak, akik írnak. 4. sz. (1923. június) 78. old.
[5] Szabadcsapat, i. m. 63.
[6] Lázadó alkonyat, i. m. 454. old.