A „megnőtt emlékezet” regénye
Visegrádi esték

Féja Géza két alapvető élménye a magyar kultúra és a szociális valóság. Ez ösztönözte legjelentősebb, illetve legnagyobb hatású műveit: publicisztikáját, Dózsa- és Móricz-könyvét, háromkötetes irodalomtörténetét, az Ady-breviáriumot (Jóslások Magyarországról), Viharsarok című szociográfiáját. Nagyepikájában (Kuruc idő, Csillagok vigyáznak) kizárólag történeti témát választott. Saját életanyaga csak másodlagos jelentőségű verseiben és kisprózájában tükröződik.[1]

1974-ben megjelent „őszikéje”, a Visegrádi esték című regény is történelmi tárgyú, a témaválasztása mégis váratlan és meglepő. Féja sokszor írt Kossuth Lajosról, az 1848/49-es forradalomról és szabadságharcról. Történelmi példatárában Dózsa, a kuruc kor, az „örök március” nagy lázadói között Görgei kakukktojás, ellentéte Féja kossuthos önstilizációjának. A tábornok alakja nem foglalkoztatta, legalábbis a Visegrádi esték megjelenésekor még nem tudhattuk, hogy egy 1944–45-ben Kossuth Lajosról írt történetpolitikai[2] esszéjében Kossuth és Görgey drámája címen önálló fejezetben vizsgálta az úgynevezett Görgei-kérdést. Korántsem a tábornok szószólójaként.  Szerinte Görgei „Belső matériája elégtelennek bizonyult a nagy magyar vállalkozás mérhetetlen követelményeivel szemben.” „Jó hazafi volt, nem pedig áruló, nagy katona, de naiv és rossz politikus. […] nem volt nagy ember.”[3]

Féja 1931-ben még kedvezőbben vélekedett. Görgei „órák alatt kibontakozó hadvezéri zseni, mindenen átható, átszúró intellektus, mely kemény, nehéz, kegyetlen, de végtelenül igaz pedagógiát akar ráerőszakolni a tűzbeborult és szerteszikrázó magyarságra. Görgey egész élete egyéniségének teljes föláldozása, önmagán próbálta ki ezt a szigorú pedagógiát elsősorban.”[4]

Emlékezzünk vissza, Féja Kossuth-könyve megbízásra született. A külügyminisztérium 1944 augusztusától a háborúból való kiugrást propagandával támogatta. Az országgal hadban álló nyugati hatalmakkal demokratikus hagyományainkat kívánta megismertetni. A Kossuth-könyv ennek az akciónak lett volna a része. Kossuth – amerikai ismertsége és az emigrációban kidolgozott politikai elvei (dunai népek konföderációja, önkormányzatiság) alapján – alkalmas ügyvédnek tűnt a vesztésre álló ország védelmére.

 A könyv Görgeit (Széchenyihez hasonlóan) kicsinyítő perspektívában ábrázolta. Az arcélét arisztokratikussá rajzolta: [Görgei] „gyakran hivatkozott demokratikus meggyőződésére, arra, hogy a nép magatartását tekinti egyetlen biztos zsinórmértéknek”, hogy „megbízik a néplélek ítélőképességében”, de „gyakorlati magatartása eltávolodott a demokratikus érzülettől, inkább arisztokratikus hajlamokról tanúskodott.”[5] A Visegrádi esték tábornokát ezzel ellentétben Féja demokrataként jellemzi.

A Kossuth Lajos és a Visegrádi esték Görgei (és Kossuth) képét összehasonlítva egyezést és lényegi eltérést is találunk. A regény kiigazítja, árnyaltabbá, így hitelesebbé teszi a Kossuth-könyv Görgei-képét. Az árulás vádja egyikben sem merül fel. Féja mindkét művében úgy látta, hogy Görgei magyar öntudata kétségtelen, nem császári érzelmű, gyűlölte a Habsburg-rendszert, egyedül ő volt alkalmas „nagyszabású katonai vállalkozások végrehajtására a magyar vezérek közül.” A Kossuth könyv elismerte ugyan, hogy Görgeinek számos kérdésben igaza volt, de „Kossuth olda­lán állott az egész igazság.”[6]

Féja gyermek- és ifjúkora „a negyvennyolcas szabadságharc bűvkörében telt.”[7] A Görgei-téma, ahogy mondani szokták, ott hevert a lába előtt. Bölcsődal című visszaemlékezése szerint kisfiúként minden március tizenötödikén ablakra szorított arccal figyelte a tabáni parasztok és kisiparosok fáklyás vonulását a lévai temető honvédsírjaihoz, ahol a nagysallói csata halottai pihentek.[8]  Igaz, az ütközet hadvezére Damjanich és Klapka volt, de a tavaszi hadjárat hőse, a feldunai sereg fővezére Görgei.

Féja Géza érdeklődése a későbbiekben is felébredhetett volna a téma iránt. Az 1920-as évek második felétől munkatársa, szerkesztője Bajcsy-Zsilinszky Endre lapjainak. Zsilinszky nagy magyar hadvezérnek, igazi hősnek tekintette a tábornokot,[9] baráti körében virágzott Görgei kultusza.  Az Előörsben több részlet jelent meg Pethő Sándor Görgei-életrajzából.[10] Szintén az Előörs hozta nyolc folytatásban Julier Ferenc Görgey című 13 fejezetből álló tanulmányát.

Miután a bécsi archívumok megnyíltak a magyar kutatók számára, az 1920-as években megindult a forradalom és szabadságharc levéltári forrásainak kiadása. A korabeli sajtó híradásaiból nyomon követhető a formálódó Görgei-kultusz: szobrot avatnak a budai várban, emlékkövet Visegrádon, katonai egység veszi fel a nevét Miskolcon. A Budapesti Hírlap az 1930-as években vissza-visszatérően foglalkozott Görgei Artúr magánéletével, gyermekei sorsával.

Felébreszthette volna Féja érdeklődését szellemi környezete is, például Móricz Zsigmond vagy Sárközi György.[11] Móricz 1912-ben meglátogatta az agg tábornokot,[12] több tanulmányt, cikket is írt róla. A magánéleti titkok iránt különösen fogékony Féja Móriczhoz fűződő közeli kapcsolatai révén bizonyosan tudott a „régi, nagy intrikák, örvénylő pletykák” árnyalakjairól, amelyekkel Görgey Berta árasztotta el az őt meglátogató Illés Endrét, aki erről hírt vitt Móricznak.[13] Tudhatott róla Illés Endrétől magától, a pesti közbeszédből vagy Metzker Károly rövid emlékiratából.[14] Mindarról tehát, amit Görgei valós vagy vélt magánéleti „árulásairól” a Visegrádi esték 11. és 12. fejezetében olvashatunk.

Féja becsvágyát a téma azonban hosszú ideig egyáltalán nem keltette fel. Az elbeszélő műfajnak 1945-öt megelőzően egyébként sincs szerepe az életműben. Más kor, más élethelyzet tette fogékonnyá a tábornok sorsa, az emberi kárhozat életmodellje iránt.

A regényt hetvenéves korában kezdte el, 1972 decemberében fejezte be. Abban az életkorban, amikor az ember egyre inkább a múltba réved, tapasztalatait, élete értelmét, sikereit és kudarcait próbálja összegezni. Szeretné megérteni a sorsát, erkölcsi testamentumként hátrahagyni a tanulságokat. Ebben a lelki helyzetben, az utolsó évek horizontján tűntek csak fel Görgei sorsmetaforájának motívumai (áruló, bűnbakképzés, a nagy történelmi személyiség és kicsinyes környezete konfliktusa, az emigráció és az itthon maradt „társutasok” morális dilemmája).

Mi is motiválta, mi motiválhatta az író öregkori témaválasztását?

Görgei megítélése – Hermann Róbert szavait kölcsönözve – szinte minden időben „inkább tekinthető állandóan prolongált politikai vitának, mint tényleges történeti kérdésnek.”[15]

 A marxista történetírás kezdettől Görgei ellen foglalt állást, kötelezővé tette a tábornok pártos elítélését. Sematikus alaptételeit mereven őrizte a Visegrádi esték megírásának idején is. „Az áruló, árulás koncepcióját egész tevékenységére kiterjesztve, Görgey osztályhelyzetével magyarázták. Nemcsak a világosi árulót láttatják benne, hanem a kapitulációs hajlamot, amely kezdettől benne volt, mert visszariasztották a teljes nemzeti függetlenségtől a radikális társadalmi átalakulásig, azaz a szabadságharc győzelmének következményei.” „A múlt, legalábbis az elmúlt évszázad hivatalos szentje Kossuth lett.”[16]

A Görgei-kérdés revíziójának igénye az 1970-es évek elején egyre érezhetőbb. A belső áruló sztálinista koncepciója tartotta ugyan magát, de már viták is kerekedtek, a marxista szemlélettel ellenkező véleményekkel.

Az ideológiai éberség azonban ezúttal sem késlekedett. A Kritika 1973. szeptemberi számában Fekete Sándor vitát robbantott ki Galambos Lajos Fegyverletétel[17] című drámája apropójából: „Régebben, az ötvenes évek idején, a szabadabb vitákat lehetetlenítő körülmények nem kedveztek a Görgey-hívek jelentkezésének. Annyi azért elég nyilvánvaló volt, hogy többségük ellensége mindenféle forradalomnak. Kossuthban is a lázadót gyűlölik, Görgeyben a forradalomellenes katonát becsülik. Görgeyt egyszerűen azért lobogtatják, hogy az új rendszer ellen legalább így, a messzi múlthoz menekülve tiltakozzanak."[18]

Az 1973-74-ben folyó vita[19] nyilvánvalóvá tette, hogy az ügy továbbra is politikai jellegű: a szocialista rendszer híveinek el kellett ítélniük Görgeit. Andics Erzsébet leszögezte, hogy „az újra és újra megújuló kísérletek a »perújításra«, azaz Görgeynek tragikus nemzeti hőssé avatására mindmáig nem tudták lényegbevágóan megváltoztatni a széles nemzeti közvélemény ítéletét e kérdésben; sem annak konkrét történelmi, sem a — mondhatnám — örök emberi vonatkozásában.”[20]

Függetlenedhet-e a történelmi személyiség sorsát ábrázoló regény a történetírás és a nemzettudat állapotától? Féja a Visegrádi esték keletkezéséről írt műhelyvallomásában nem rejtette véka alá, hogy igazságtalannak érezte a negatív Görgei-ábrázolást, a nemzeti önismeretet kívánta elősegíteni, félretolva a kétes értékű — régi és újabb — vádakat.[21]

Kizárólag ezért fogott volna a regény megírásához?

A Visegrádi esték műfaji megjelölése regény, történelmi jelző nélkül. Ha csupán igazságtétel lett volna Féja szándéka, esszé formájában közvetlenül is beleszólhatott volna a Görgei-kérdés vitáiba. Megvolt hozzá a képessége, a hajlama is. A nemzeti önismeret szolgálata mellett azonban hangsúlyosabb indítéka lehetett a témaválasztásnak.

Lépjünk kicsit vissza az időben! Féja Géza – békéscsabai száműzetése után, az irodalmi–szellemi életbe visszatérve – emlékiratait kezdte írni. A Bölcsődal (amelynek első részletei 1945 előtt készültek el) a gyermek- és ifjúkor tájait járta be addig, amíg Trianon vándoraként otthonról haza, Léváról Budapestre tért. A Szabadcsapatban a Bajcsy-Zsilinszky táborában (is) szerveződő népi mozgalom gyökeréig, lényegében pályakezdése időszakáig ért el. Az irodalmi közvélemény várta a folytatást Féja legizgalmasabb, fordulatokban gazdag, kényes pályaszakaszáról, a harmincas-negyvenes évekről, a békéscsabai száműzetésről, ’56-os szerepéről, visszatéréséről az irodalmi életbe. Mindhiába. A 75. születésnapja alkalmával készült beszélgetésünkben emlékezései folytatásáról kérdeztem. „Nem írtam tovább. Lapszélre címmel – ami eszembe jut a múltamból – mozaikszerűen le-lejegyzem, de nem merek belevágni.”[22] Mégis elkezdte, érezte a késztetést, el-elkészültek részletek, sőt 1976-ban meg is állapodott a kiadójával: „A Széchenyi-regény mellett szerződtem egy másik könyvre is, emlékirataimra, meg is kezdtem, szinte dől a matéria.”[23] Egészen haláláig viaskodott a feladattal, neki-nekifutott az emlékezéseknek. „Sok volt, amivel a sors vagy az Úr vagy tudom is én ki, mi megterhelt. Most érzem, mit élt át Ady, midőn ezt írta: »Nyögök minden terhemmel«, meg hogy az Úr reánk rakta »az élhetésnek minden terhét«. S rá­adásul: a harc múltunkkal, a visszatérő idővel, önmagunkkal.”[24]

A küzdelmek tanulságait, élete summáját hátra kellett volna hagynia. A teljes számadás, az önéletrajz befejező része azonban sosem készült el, mindig hátráltatta valami, mindig közbejöttek dolgok.[25] A töredékekből  megjelent ugyan fia, Féja Endre gondozásában valaminő számvetés-féle,[26] de a pályaképet átfogó memoárt hiába vártuk. Az élveboncolásra nem volt ereje, ehhez valószínűleg túlzottan is extrovertált személyiség volt.

A regényfikció szerint az idős, élettől búcsúzó Görgei a visegrádi esték magányában árnyalakokkal vitázik. Belső monológban éli át újra és értelmezi a múlt csatáit. Az idős, nemrégiben Óbudára, a Szőlő utcai hosszúház VI. emeletére költözött, egy kissé a mindennapok zaja fölött élő Féja helyzete hasonló: a múlttal tusakodik ő is. A hajdani harcostársak és ellenfelek szintén halottak. A kézirat lezárásának napjaiban megjelent nyilatkozata sejteti a Visegrádi esték alkotás-lélektani hátterét: „Bévül […] szüntelen árad a múlt, a hívatlanul is visszatérő tűnt idő.  […] Mindenki s minden föltámad, hiába tették sírba, újra végig kell szenvednem és harcolnom a múltat, nem úgy, mint egykor, de sűrítve, irgalmatlanabbul. […] az öregedésnek azt a félelmetesen szép belső drámáját szeretném megírni – a megnőtt emlékezet regényét. A tényleges idővel folytatott küzdelem mellett a tusakodást a visszatért idővel.”[27] Aligha tévedünk, azt feltételezve, hogy az önéletrajz el-elakadása idején fogant és kihordott Görgei-regényben Féja megtalálta sorsmetaforáját.[28] A nemzeti önismeret erősítésén túl hangsúlyos indítéka az írói lélekmosdatás. Így, ha kódoltan is, hátrahagyhatta testamentumát, közvetve elvégezte számvetését.

A történeti élményanyag – Görgei pályaképe – kínálja magát Féja életanyagának befogadására. Az áthallások nyilvánvalóak. Görgei sors-motívumai – az írói katarzis hívására – Féja pályaívéhez kapcsolódtak.

Görgei „életének – bár csaknem száz esztendőt ért meg – mindössze három »fejezete« van: az első a helyét kereső s nem lelő, lázongó ifjú huszártiszté, a második a hadvezéré, a 19. század legnagyobb magyar katonájáé, a harmadik pedig a polgári halotté.”[29] – írta Féja. Ugyanilyen hármas osztatú az ő élete is. Az ember és szerep összhangját hosszú ideig nem találó ifjú irodalmár is a teljes ismeretlenségből jutott fel igen gyorsan a csúcsra. 1937-ben a Márciusi Front egyik vezéralakja, a Nemzeti Múzeum megszentelt helyéről mond ünnepi szónoklatot, Viharsarok című szociográfiáját és sajtópöreit a legszélesebb sajtónyilvánosság kíséri. 1945–1956 között viszont száműzött, „polgári halott”.

 Mindkettőjükre nagy árny vetül. Görgeire Kossuthé, Féja Bajcsy-Zsilinszky Endre emlékével birkózik még élete végén is.[30] A harmincas évek elején alvezérféléje, lapjainak szerkesztője, az évtized közepén elválik az útjuk. 1945-ben Bajcsy-Zsilinszky politikai mítosszá lesz, Féját háborús bűnössé próbálják kreálni.

A tábornokot is, az írót is leárulózták. Féját a Bajcsy-Zsilinszky özvegye körében szerveződött baráti társaság éppúgy,[31] mint a Haladás és a Kis Ujság cikkírói, párizsi emigránsok vagy a Moszkvából hazatért Révai József.  Konfliktusaikban nem kis szerepet játszott kisszerű, intrikus környezetük. Miközben széles a táboruk, hívek és rajongók,[32] ugyanakkor számos ellenlábas saját oldalon, pályatársaik között is. Mindkettejük viszonya barátságtalan, illetve ellenséges az emigrációval.

Életerejük teljében tétlenségre kárhoztatva száműzetésben éltek. A lefojtott sors magánéleti kisiklásokban fuldoklik, rokonok a lélektani motívumai. Illés Endre Magánvizsgáim című visszaemlékezéséből[33] sejthetjük Görgei poklát, amelyet a Visegrádi esték utolsó három fejezete fel is izzít. Mozgalmi időszakának lendülete után Féja – mint önvizsgálatra kárhoztatott („háborús bűnös”) – 1945 után évtizedig Békéscsabán tipródik, alteregója, az elbeszéléseiből ismert Báth Mihály éjszakai kalandjait járja.

Karakterbeli egyezések is felfedezhetők: erős saját vélemény, éles kritikai szemlélet, szókimondás, meg nem alkuvás jellemzi őket. Irónia és gúny Görgeit, Féját turbulencia és emberszólás. A tábornok nem alkalmazkodó típus, olykor tüntetett érdes modorával. Személyiségjegyeik számos kortárs szemében ellenszenvesek, sokakat gyanakvóvá, bizalmatlanná tett.

Ne feledjük, mindketten a Felvidékről származtak, bár más vidékeiről. A regénybe be-beszűrődnek a szülőföld ízei, olykor nosztalgikus emlékképei, nyelvi zamata.

Egyezést látok abban is – bár ezt már óvatosabban mondom –, hogy idősödvén, Görgei is, Féja is nyugvópontra jutott saját sorsát illetően. A Mein Leben und Wirkent író Görgei még hadakozott a saját igazáért. Megpróbálta tisztázni magát. Hosszú és gyötrelmes út vezetett addig, amíg megenyhült szívvel elmondhatta: beteljesedett, ennek így kellett történnie.[34] Szintén ez a belátás és megértés az öregedő Féja mentalitása. A ’60-as évektől, utolsó alkotói korszakában jóvátételek sorát írta, olyan pályatársakról, akiket korábban elmarasztalt vagy munkásságukról tudomást sem vett. Az önvizsgálat végül kiengesztelődést hozott. Irgalmat, a sors elfogadását. Féja esetében ennek az áttételes kifejeződése a Visegrádi esték. A regény megjelenése után, 1976-ban írt Pálya vagy sors? című vallomását így fejezte be: „a békességnek a jegyében írom, hogy nincsen elszámolnivalóm senkivel. Mindaz, ami történt vélem, sors volt. Én pedig vállaltam.” [35]

A Visegrádi esték (a tábornok vívódása) Féja sorsmetaforája. Erről Féja Géza így vallott Nagy Olgának: „Az író azért ír, hogy – az ábrázolás mellett, illetve azon keresztül – beavatkozzék az életbe, teremtő részese legyen. Bárminő műfajt mível, önmagának is jelen kell lennie művében, ez pedig lírai hevületet és állásfoglalást jelent, s éppen ez a lírai hevület teszi eredetivé, újjá a művét. Akiből hiányzik ez a hevület, az csupán tükröz, de éppen ezért nem tesz mélyebb hatást az emberekre. Nem viszi előbbre sem az életet, sem az irodalmat.”[36] Születésnapi beszélgetésünk alkalmával mondta: „Ha az író önmagát nem viszi be a regényébe, hősébe vagy hőseibe, akkor a regény rossz. Én a Visegrádi estékbe bevettem önmagamat, be kellett vennem, mivel itt nemcsak Görgeyről, Kossuthról és a szabadságharcról van szó, de a bűnbak kreálásáról, a bűnbak sorsáról, a bűnbak emberi szenvedéseiről, és talán egy kissé – ezt nem magamra vonatkoztatom – a bűnbak emberi nagyságáról.”[37]

A regényt a személyes írói katarzis, belső feltisztulás-vágy tette hiteles művé. Sorsa drótváza, amire ezt a Görgei-szobrot Féja felépíthette. Emberi vallomás, megszenvedett belső üzenet a pálya végéről.

A Visegrádi esték a megnőtt emlékezet regénye. Görgei és Féja viviszekciója.

*

Móricz Zsigmond harmincéves kora tájt regényre készült Görgeiről. 1912-ben meglátogatta, később is gyűjtötte a rá vonatkozó adatokat, sőt, bizalmas leveleket. Végül elállt a tervtől. Látta a téma mélységeit és korlátait. Görgei „Különösen komplikált jellem volt: eszköz akart csupán lenni a Sors kezében. Egy szál kard, semmi más.”[38]   Bajcsy-Zsilinszky is megrendítő drámának látta Görgei életét, amelyet „komoly írói és történelmi becsvágy hamis misztikumok nélkül ábrázolni.”[39]

A Görgei-témának vannak buktatói, különösen, ha a teljes pályát kívánja megrajzolni az író. Nehezen összerendezhető életanyag, sokrétű külső és – a Görgei egyéniségében rejlő és körülötte kialakult ellentmondások miatt – belső dimenziókkal.  Nagy lélektani rejtély és dráma. Rendkívül tágas az időkeret: Görgei csaknem száz évet élt, alig esztendőnyi „pályafutással”. Hatalmas történelmi tabló – a szabadságharc – áll a háttérben, amit nem lehet elspórolni a lélektani rajz mögül. A történeti hűség és a nélkülözhetetlen írói képzelőerő erősítheti egymást, de zsákutcába is vezethet.  Különös teher az úgynevezett Görgei-kérdés: a tábornok alakja Kossuth és a politikai mítosz rangjára emelt vád árnyékában jelenik meg. A vádakat a vereség pillanatában maga Kossuth mondta ki.[40] A nemzet nem akart hinni a bukásban, hitt az árulásban. Kossuth Lajos „mint a tűzmadár szállott fel a magyar forradalom üszkeiről, s bejárva az akkori kultúrvilágot, a nemzeti szabadság szimbólumává lett az emberek lelkében.”[41] Görgei pedig „eleven szégyenfa, amelyhez faja támaszkodik, hogy tovább éljen.” A magyar világ „félistene Kossuth volt”, „megtestesült ördöge, sátánja, Mefisztója” Görgei. „Az elnyomattatás, a nemzeti reménytelenség korát azért élhette át a magyar, mert volt egy istene, s volt egy sátánja. Attól, mint egy reménycsillagtól várta a holnapot, ezt mint egy fekete átkot felelőssé tette a tegnapért.”[42] Az önáltató politikai mítoszt Kossuth és Görgei szembeállítása alakította ki. Az illúziótlan szaktudományos vagy irodalmi ábrázolás szerepük és egyéniségük torzítása nélkül ugyanezt nem teheti meg. A kormányzó nem lehet mellékalak a történetben, a tábornok sem ellenfény, amely Kossuth nagyságát emeli ki. Ütközéseik ábrázolása nem állíthatja választás elé az olvasót: Kossuth vagy Görgei?

Az írónak tehát számos akadályt le kell küzdeni vagy kikerülnie a hol drámai, hol lírai, hol epikus életanyagban haladva.  Az 1970-es évek elején vagyunk. Balzac, Tolsztoj halott, idejét múlta a XIX. századi nagyepika realista aprólékossága, lassú hömpölygése. Pedig a téma mintha ez után kiáltana. Beilleszthető-e XX. századi regényformákba?

Féja megpróbálja. Igen egyszerű módon. Az idős, halál árnyékában álló, sorsával tusakodó Görgeit állítja a középpontba, az eseményeket a képzeletéből kilépő, régóta halott Kossuth Lajossal idézi fel párbeszédes formában. Az életpálya és pályafutás aránytalanságát inverzióval nyomatékosítja: Görgei esztendőnél is rövidebb közéleti-katonai pályája tíz fejezet, a „polgári halott” csaknem hét évtizede mindössze három.

Ötletes megoldás, áthidalja a Görgei-téma nehézségeit. A dialógus-forma néhány napba sűríti a szerteágazó életanyagot (intenzív extenzivitás). Így ökonomikusan ábrázolható a Görgei-sors teljessége. Felidézi a szikrázó összecsapást a két történelmi személyiség között, mint Illyés – véleményem szerint vitatható színművében, a Fáklyalángban –, ám az olvasót nem állítja választás elé. Látható a teljes emberi dráma, nemcsak a hős, hanem a visegrádi szoknyák között hányódó túlélőé is. A narratíva – párbeszédnek álcázva – tudati síkba tolódik. A dialógus-technika, állítások és ellenérvek szembesítése kimenti az írót a mindent tudó elbeszélő pozíciójából, így a Görgei-kérdés korabeli állása ellenére (mondhatnánk: a „cenzúra” elaltatásával) szabad utat biztosított a regény megjelenésének.[43]

 Az idős Görgei nézőpontja korlátlan lehetőség a visszatekintésre és az utókor megszólaltatására (emlékiratok, Leiningen-Westerburg Károly aradi vértanú tábornok börtönnaplója, Görgey Istvánnak, a tábornok öccsének és „védőügyvédjének" könyvei, levelek, Gyulai Pál, Péterfy Jenő, Ignotus, Jászi Oszkár és mások véleménye). Görgei és Kossuth párbeszéde az eseményeket időrendben idézi fel (linearitás), de nem zárja ki, sőt szinte kínálja az átlós futásokat, az elkalandozást (asszociációk), az éppen szóba került kérdés időbeli kiterjesztését, egy-egy személy sorsának felvázolását (tematizálás). Utalásokkal, közbevetésekkel felvillantható a mellékszereplők sorsa is (Psotta Mór, Beniczky Lajos, Ivánka Imre, Zichy Pál stb.). A párbeszéd megtakarítja a nagy leírásokat, de teret is hagy epizódok érzékletes, novellisztikus felidézésének.

Féja a képzelt párbeszéd során kalmármérlegre teszi az események eltérő értelmezését és megítélését, az egyik serpenyőbe Görgei, a másikba Kossuth ellentétes, ütköző véleményét, de nem mér, lengésben hagyja a mérleg nyelvét. Más a célja.

A regény időszerkezetét három réteg alkotja. Az első a regényfikció jelen ideje, amelyben az agg tábornok él. Ennek időkeretében hömpölyög a megnőtt emlékezet árja, a múlt, a történelem. Görgei képzeletbeli viaskodása Kossuth Lajossal, ami uralja a regényt. A „harmadik idő”: a jelen és múlt fölé boltozódó abszolút idő (az utópia időtlen ideje).[44] Irgalom a tábornoknak, tisztelet Görgei emlékének, az olvasónak pedig tanulság. Kategorikus imperatívusz az értékek egyezségéről. A történeti hitelre az író történelmi felelőssége boltozódik. Később lesz még róla szó. A Visegrádi esték e háromféle idővel méri s egyben fel is oldja 1848/49 gyötrő ellentmondásait.

A regényforma egyik ösztönzője Görgei Gazdátlan levelek című munkája lehetett. A 8 levélből, elő és utószóból álló művet a tábornok a száműzetésben írta, évekkel visszaemlékezései után, azt követően, hogy tudomására jutott az emigráció kíméletlenül elítélő érvrendszere a világosi fegyverletételről.[45] A fiktív levelekben (Briefe ohne Adresse) monologizálva vetett számot a vádakkal. A Visegrádi esték képzelt párbeszéde lényege szerint szintén  monológ.  Féja  alighanem  a  Gazdátlan  levelek  módszerét követte.

Kossuth és Görgei között a kezdeti jó viszony nagyrészt a személyes érintkezés hiánya miatt romlott meg. A regényfikció pikantériája, hogy a (valóságban) ritka találkozásokkal ellentétben a kormányzó és a tábornok a visegrádi villában évek óta, most éppen tíz estén „személyesen”, szemtől szemben ül egymással.[46]

A Gazdátlan levelek nemcsak a formát ösztönözhette. Volt már róla szó, hogy Görgei emlékirataiban az igazáért hadakozott. A fiktív levelekben megbékélt a sorsával. Belátta, hogy „minden nemzeti tragédia bűnbakot, vagy áldozatot követel magának, mert önérzetes nemzet nem nyugszik meg megveretésének végzetében.”[47] A Visegrádi estékben ugyanez az attitűdje az agg tábornoknak. És ugyanez az idősödő, jóvátételeket író Féjáé is.

A regény 13 fejezetre tagolódik, a fejezeteket estéknek nevezi az író. Helyesebb azonban 10+3 fejezetről beszélnünk, ugyanis a mű két önálló, egymástól tematikájában, előadásmódjában elütő korpuszra tagolódik. Mindez megállapítás, de lehet kritikai észrevétel, értékítélet is. Azaz felvethető a mű egységes átformáltságának hiánya, a szerkezeti törés. Tudatosan választott megoldásra is gondolhatunk, amellyel az író technikailag is éreztetni kívánta a cezúrát Görgei sorsvonalában. „Az ember magatartását a balsorsban is meg kell ismernünk, Görgey balsorsa pedig Világos után kezdődött, de teljes borzalmában a száműzetésből történt hazatérése után bontakozott ki.”[48] Az első tíz este a katona, a hadvezér története, a tábornok szembesülése Kossuth szellemével. A három utolsó pedig Görgeinek a kiegyezést követő évtizedeiről, a magánéletéről szól. Fogadjuk el tehát, hogy Féja el akarta különíteni a tábornok két életszakaszát.

Miért éppen tizenhárom fejezet? A misztikus 13-as szám miatt? A köztudat szerint tizenharmadika szerencsétlen nap Görgei életében is. Tizenharmadikára esett a világosi fegyverletétel, a megtorlásoknak 13 aradi vértanú esett áldozatul.  Más felfogás szerint, a közhiedelemmel ellentétben nem kifejezetten szerencsétlen szám. Az élet nagy, sorsdöntő változásait jelzi, melyek fejlődést eredményezhetnek, ám aki nem bánik jól vele, akár bajt is hozhat saját fejére.

Ha már a számoknál tartunk: Miért éppen tíz este a Kossuth–Görgei párbeszéd? A számmisztikában a afféle szerencsekerék: jelentheti a felemelkedést és a hanyatlást, a bukást is. Egyszer fönn, egyszer lenn, mint Görgei? Vagy annak az időtartamnak a jelzése, amikor Görgei és Kossuth személyes kapcsolatban (főként levelezésben) állt 1848 szeptemberétől?

Találgatni ugyan lehet, de a regényben nincs utalás számmisztikához kapcsolható szerkezeti tagolásra. Ám kétségtelen, hogy mindkét korpusz zárlatában, a 10. és a 13. estén angyal szállt át a visegrádi Görgei-villa fölött. A kiengesztelődés és az irgalom angyala. A 10. estén elcsitul Görgei viaskodása dicsőséget és poklot osztó múltjával. „Elvégeztetett. – mondja – A többi immár nem az én dolgom.” A 13. az irgalom pillanata. A halálos ágyon a tábornok „arca megszépült, mintha láthatatlan kéz simogatta volna végig, s a révbe érkezettek nyugalma lepte el. […] bátor és tiszta ez a tekintet, ilyen lehetett egykor, az idők elején, midőn igent mondott a sorsnak.”[49] Lenke fogta le a szemét, a Görgei-villa női ragadozói között a szűzies, csöndes, befelé forduló Lenke. Alakja szimbolikus: a tiszta érzés, megértés, rajongás és hűség dekóruma „a meggyalázott, rommá omlott hős” halálos ágyánál.

*

Az első korpusz a hadvezér története. Fejezetei egységesen átformáltak. Rövid, hagyományos elbeszélő technikájú táj- és életkép-vázlat vezeti be mindegyiket (a közvetett jellemzés eszközeként). Az agg tábornok életének valóságos idő és tér keretében, a regényfikció jelenének partjai közt hömpölyög a megnőtt emlékezet árja, a múlt. Zárt időkeretben, napnyugta után. Találó a cím: a tábornok visegrádi otthonában este jelenik meg Kossuth. „Beszélgetésükben hullámzik a szabadságharc története”[50] A dialógus időkeretét a regény konkretizálja: 1912 augusztusa és 1913 tavasza közötti tíz hónap egy-egy estéje.

Az első este a világosi fegyverletétel évfordulója, augusztus 13. A tábornok „hozzá sem nyúlt a különben jó étvággyal fogyasztott vacsorához, az asztal szélére tolta, és tovább merengett. Szürkült mán, de nem gyúlt lámpavilág a Görgey portán, augusztus tizenharmadikát mutatta a fali naptár, és ezen az estén árva gyufaszál sem sercenhetett.” Tegnap délután vendége volt: Móricz Zsigmond. 1912-ben járunk tehát, a tábornokot abban az évben látogatta meg az író.[51]

A következő kilenc fejezet egy-egy este kilenc egymást követő hónapból ősztől tavaszig. Esős hetek, derűsre forduló vénasszonyok nyara, szüret, halottak estéje, késő novemberi napok, télbe forduló őszidő, karácsony, szilveszter, az új esztendő korán érkező tavasza. Szimbolikus íve az időnek Világostól Buda visszavétele évfordulójáig. Kossuth és Görgei a regényben ez alatt jut el fokozatosan a magázástól a tegezésig, az éles, gúnyos mondatoktól a meditatív beszélgetésig. Megismerjük a tábornok környezetét, egyszerű életmódját, szokott étrendjét. „Azt fogyasztotta estelente, amit valamikor a fiatal huszártiszt, kinek mindig üres volt a zsebe. Pohár tej állott a fehér ruhával takart fatálcán és rozskenyér.” Követjük napi szokásait, sétái útvonalát.

A tábornok türelmetlenül, kétségek közt, vágyakozva várja „vendégét”: vajon megérkezik-e Kossuth? Az elesteledő délután áttűnik, mint régi mozifilmek, a belső „valóságba”. A csaknem húsz éve halott kormányzó tíz estén át rendre meg is érkezik. Évek óta megszokott vendége a tábornok tusakodásainak, tehát nem először „jár” a Görgei-házban. „– Elölről kezdjük ismét? – kérdezte. – Folytatnunk kell a viaskodást.” – válaszolja a tábornok.

Az expozíció félreérthetetlen: a regény főszólama Görgei üdvösségügye. A kezdő taktus egy paradoxon. A tábornok, noha „a halállal komázott kora ifjúságától”, túlélő lett. A „halált kereste, de az körüldongta és továbbrepült.” „Elsiklott mellette” a harctéren, a megtorlás sem végzett vele, mint a vértanúkkal.  A kegyetlen sors „élő halottá varázsolta.” Görgeit „szédület lepi el, mikor visszagondol: ha akkor s ott elesik, az elején, dicsőségben, azóta bűnbak helyett fa, ég és legenda lett volna belőle.”[52]

Öngyötrő gondolatok között egyre türelmetlenebbül várja a szokott vendéget, és vele a megváltó párbeszédet, „midőn ismét katona lehet, víhat az igaz ügyért, bár csak szavakkal.” Kossuth azonban néha napokig késik, hetekre elmarad: „mintha még ő is hűtlenné válnék.” „Nem hagyhat magamra, a végzet kötött össze minket életre-halálra.” A tábornok „szabadon, terhek nélkül akar megérkezni a túlsó partra.”

Mi végre is kell folytatniuk a viaskodást?

Egyértelmű a regényfikció: Görgei a Kossuthtal közös igaz ügyért s nem ellene készül újra vitázni. A tábornok saját pörében tanúskodik. Bizonyítani szeretné, hogy az önvédelmi és függetlenségi harcban ennek a közös, igaz ügynek volt a katonája. Kossuth a regény jelen idejében halott, halottal nem lehet harcolni, a halott nem ellenfél. A kormányzó ítélte őt erkölcsi halálra, ezért Görgei hozzá fellebbez. „Én, a halálba induló, önnel, a halottal szeretnék egyezségre jutni”, „talán senki sem esengte annyira azt, amit ön megvont tőlem […] az ön emberi vonzalmának tartósságát, folytonosságát.”  „Hátha végbemegy közöttünk az, ami a tébolyult időben nem történhetett meg. A csillagok nem engedték. Hátha létezik valaminő nagy kiengesztelődés ezen a világon.”[53] A vágy, hogy Kossuthot meggyőzze, visszatérő motívuma a műnek, amely kizárólag Görgei története, nem Kossuthé és Görgeié.

A Visegrádi esték korántsem perújrafölvétel a csaknem másfél százados Görgei kontra Kossuth-ügyben.[54] Ha a regénynek ezt az alapvetését figyelmen kívül hagyjuk, ha az első tíz estét Kossuth és Görgei párbajaként értelmezzük, akkor valóban eljuthatunk arra a téves következtetésre, hogy Féja beállt Görgei táborába.[55] A regény bírálói kifogásolták, hogy a két főszereplő személyes vitája és múltat nyomozó párbeszéde „egyenlőtlen ellenfelek közt folyik, akik közül a bölccsé öregedett, de még élő Görgeynek kell egyér­telműen felülkerülnie”.[56] Kossuth nem méltó ellenfele Görgeinek, aki „kárhozatból üdvösségbe" jut.[57] Így azután az olvasó azzal az érzéssel teszi le a könyvet, hogy „ha Görgey nem is angyal, de Kossuth bizonyosan maga az ördög", vagy legalábbis „álszent álellenfél".[58]

Görgei regénye „elképzelhetetlen a másik főhős és ellenkép, Kossuth Lajos nélkül.”[59] Ne tévesszen meg tehát bennünket Kossuth meg-megjelenő látomásszerű árnya, a regényfikció valóságában a kormányzó nincs jelen. Jelen van viszont az olvasó tudatában a közismert Kossuth-kép, a kormányzó szobraiban, utcanevekben is megjelenő élő kultusz. Ne feledjük, hogy a mű befogadásakor számolnunk kell ezekkel a háttér-ismeretekkel is. 

A formai párbeszéd tartalmilag a tábornok monológja, korántsem valóságos vita.  Nem két felfegyverzett harcos vív a saját igazáért. A cél nem a másik legyőzése, hanem a megértés.  Nem drámai hősök állnak szemben (mint a Fáklyaláng[60] nagyjelentében), s küzdenek meg egymással, hanem a tábornok képzeletéből kilépő árny segíti kérdve kifejtő módszerrel Görgei számadását. Kossuth szövegét a rövid kérdő mondatok uralják (egyik kritikusa találó megjegyezése szerint: végszavaz Görgeinek[61]), Görgeiét sok-sok kijelentő mondat. Monológszerűen meséli – gyakran novellisztikus érzékletességgel – a szabadságharc eseményeit, értelmezi és magyarázza azokat saját szemszögéből. A mondatformák tudatos és következetes alkalmazásáról van szó. A regény elemzésének itt a kulcsa. Ilyen kontextusban értelmetlen fölvetni, hogy „A ritka ragyogású szónok ötöl-hatol, taktikázik, visszautasít, a hallgatag tábornok pedig csak beszél-beszél, olykor már szinte locsog is.”[62]

Kossuth ugyanis nem Gegenspieler, hanem – megmaradva a dramaturgiai szakkifejezéseknél – rezonőr. A Gegen-spieler  (ahogy  Németh  László  drámáiban  is)  maga  a  Sors, Görgei sorsa.

Görgei sem elvitatni, sem megvitatni nem akarja Kossuth igazát vagy állításait. Tettei mozgató rugóit szeretné értelmezni, megmagyarázni. Életveszélyes koponya-sérülésénél is fájóbb sebe, hogy „szüntelen nyomában lopakodott a sanda gyanú. […] Nem mutathatta meg magát teljes méretében, nem éghetett salaktalanná a nagy tűzben, holott mindig erre vágyott. Csak fél kézzel sújthatott az ellenségre, mert szüntelen törpe irigyeivel és önmagával kellett viaskodnia. És éppen ezt nem látták, nem értették. Fanyar mondatait, olykor kétértelmű beszédét, keserű kitöréseit, sértett érzékenységét; pedig férfias követelés volt mindez, hogy ajándékozzanak végre bizalmat néki, tehát szabadságot, és villámmá sűrűsödik bizonnyal.”[63]

Szókratészi a módszer.  Féját a Kossuth–Görgei dráma, a forradalom és szabadságharc erkölcsfilozófia kérdései izgatták, s nem egyik vagy másik fél igaza. Nem akart bíráskodni. Említettem már: lengésben hagyta a mérleg nyelvét.

Az 1970-es évek divatos törekvése a deheroizálás. Féja elhatárolódott ettől. Nem akart se szobrot dönteni, se magas talapzatra állítani. Módszerét humanizálásként határozta meg: „nemtelen silányságokkal szemben az igazságot kerestem, [Görgei] bűnbakká torzított alakjának humanizálását vittem véghez.”[64]

A humanizálás szó jelentése: emberségessé, azaz jobbá, szelídebbé tenni. Féja ettől némiképp eltérően olyan írói módszert értett alatta, amely a teljes embert mutatja meg, erényeivel és hibáival együtt. Nyilatkozata szerint Görgeit emberközelből, retusálatlanul akarta ábrázolni.

A regény Kossuthot is „humanizálta”. Féja a nemzettudat olajnyomatos pózát, Kossuth-szobrának mitikus méreteit arányosabbra vette, de le nem rombolta, miközben a „silány gazembert”[65] is föltette a talapzatra. Kossuth közelébe. A szabadságharc nagy, közös emlékművére. Mint a 2015 óta Budapesten ismét a Kossuth téren álló, újrafaragott Horvai János[66] szoborcsoport első, 1917-ben elkészült változatában: Kossuth mögött, a hátsó falba építve, a szabadságharcos allegória alakjaival együtt, annak közepén ülő helyzetben Görgei Artúr alakja volt látható. A politikai vezető és a hadúri szerepre méltó katona együtt, történelmi szerepük mértékarányában.

Féja Géza a Kossuth Lajos című könyvében Kossuth és Görgey drámája, Kossuth Lajos és a szabadságharc címmel két külön fejezetben tárgyalta a történteket. A módszer megegyezik a Visegrádi esték felfogásával. Féja ott is, a regényben is leszűkíttette a szabadságharc bonyolult problematikáját két ember, Kossuth és Görgei viszonyára. Emögött az a meggyőződése állt, hogy a nagy sorsfordulónak ők ketten voltak a meghatározó történelmi személyiségei. A regény többször nyomatékosítja: a nagy ébresztő, az elsőszámú mozgató Kossuth, aki mellé szükség volt (lett volna) a hadvezér karizmatikus erejére, s ezzel Görgei rendelkezett. A politikai és katonai vezető között kialakult bizalmatlanság miatt azonban a tábornok nem tölthette be a hivatását, ami befolyásolta/befolyásolhatta az események kimenetelét.

Féja regénye feljajdulás: Kossuth és Görgei érték – az értékek egyezsége nélkül. A magyar önvédelmi és függetlenségi harc beletiport a kor birodalmi és monarchikus rendjébe. Elkerülhetetlen volt a vereség? Elkerülhető a politikai és katonai vezető konfliktusa? Juthattunk volna 1849-ben valaminő kiegyezésre a monarchiával? A történelem járta a maga útját, elé senki sem vethette magát. Görgei nem „sűrűsödhetett villámmá”. Neki is állandó jelzője lett a szabadságharcban kartácsgolyóként repkedő, leginkább inflálódott szó. Áruló.

*

Féja szerint „Görgey nem Világosnál vétett, de Nagyváradon. Szépen hangzó ígéretek ellenére elszakították bajtársaitól, kiknek sorsközösséget fogadott. Ezek után nem lett volna szabad elfogadnia a cár és a császár kegyelmét. Igaz, fogoly volt, fején még mindig életveszélyes sebbel, a sebláz és az utolsó hetek izgalmai ijesztően megviselték. Mindez tény, de Nagyváradon mégis saját szintje alatt maradt. Nem tudott annyira szigorú lenni önmagához, aminő szigort alkalmazott másokkal szemben. Ez a ballépés azután bélyeget nyomott egész életére, nem bírt többé a saját szintjére emelkedni.”[67] Drámai vétsége tehát (Féja szerint) életben maradása.

A Visegrádi esték kétosztatú szerkezetét ez a felfogás alakította ki. A mű második korpusza a „polgári halott” tusakodása magánéletével.

Görgei közel két évtizedig fogoly, száműzött Klagenfurtban, az amnesztia és a hazatérés után is sorstalan. A regényalak Görgei úgy érzi, szörnyeteggé nőtt benne a szenvedély. Németh László szent–hős–szörnyeteg regénytipológiájából ismerős a képlet: ha a nagy formátumú személyiség nem töltheti be a hivatását, erényei daganatszerűen elfajulnak.

Félelmetes a miliője a regény utolsó három fejezetének. Író tollára való, író tollából, vendégszöveg segítségével próbálom érzékeltetni. A tábornok lánya (kétségtelenül torzító) szemszögéből. Illés Endre 1974-ben felidézte 1934-es látogatását a súlyos beteg, megrázó szegénységben nyomorgó idős gróf Bubna Ferencné (Görgey Berta) otthonában. „Néhány perc alatt régi, nagy intrikák, örvénylő pletykák árnyalakjaival népesítette be a szobát: keresztnevükön, becenevükön szólította az ide-oda lebbenő árnyakat — röpködött a sok Réli, Pőre, meg az a szemtelen, osztrák zabigyerek, a Gambelli Klára (Görgey klagenfurti éveinek emléke), akit bezzeg kiházasított az apja, de őt, az édeslányát, éhezni hagyta, a leveleire nem is felelt, de hogyan is felelhetett volna, hiszen a visegrádi boszorkányok, Réli és Pőre, elsikkasztották a leveleit. Hogy kik ők? Szégyen, szégyen, szégyen! Az apja, a hős, elszerette saját édes öccsének a feleségét, és ezzel a szajhával élt. Ezzel a Rélivel! De ő is megbűnhődött, mert az állhatatlan vénember Rélit is csalta, azzal a vad kancával, Pőrével, és a szelíd, ártatlan báránykával, Lenkével. Az anyát a lányaival! Vékony, fekete vaspálcát szorongatott a kezében, és amíg kiteregette a családfa botrányait, ezzel a vasbottal hadonászott, verte a padlót, majd felállt, egy vékony lábú, megbiccenő, félig megvakult tükörasztalkához lépett, kirántotta a fiókját, leveleket kotort elő — és olvasta, olvasta őket, hangosan, zihálva, a dühtől fulladozva. Már-már úgy érzékeltem az időt, mintha órák óta olvasna. És, egyszerre — váratlanul — félbeszakadt a nagy monológ: egy kígyóbordázatú, óriás asztmaroham köhögőgörcse fullasztotta el. Olyan félelmetes jelenet és jelenség volt, mint egy nagy színésznő remeklése — akár Shakespeare írhatta volna színpadra. Már-már szép volt, igazi alkotás. Megigézetten, mozdulatlanul figyeltem.”[68]

A regény második korpusza három elbeszélés a „családfa botrányairól”. Ezek a fejezetek elválnak az előzőektől, nemcsak elbeszélői technikájukat és a tematikát illetően, időkeretük sem illik az „este” fejezetcím alá. A 11. történetesen délután játszódik, a 12. évtizedeket fog át, részben korábbi, részben évekkel későbbi, közelebbről meghatározhatatlan időpontban, a 13. néhány nap története. De ne legyünk szőrszálhasogatók!

A személyek a regényfikció jelene szerint valóságos és – Görgey István (1825–1912) kivételével – élő alakok. Történetük, ahogy Féja Géza meséli, lehetséges, de nem mindenben bizonyított. Az írói szándék Görgei sorsvonalához, a Világos utáni balvégzethez igazítja. Csupa asszony és leány: Gambelli Klára (Görgei örökbe fogadott, természetes/nevelt lánya), Görgey István felesége, illetve özvegye (Réli), az asszony előző házasságból született lányai (Pöre, Lenke).

Görgei feleségének és gyermekeinek[69] sorsát csak utalásszerűen, Gambelli Klára szemrehányásaiból ismerjük meg a 11. fejezetben. A tábornok elzászi francia, hugenotta születésű asszonyának a sorsa regénybe illő. Igent mondott Görgei előzmény (udvarlás) nélküli váratlan leánykérésére 1848 januárjában Prágában, Redtenbacher professzor házában, ahol nevelőnő volt, Görgei pedig vegyészetet tanult. Márciusban, a forradalom kitörésének napjaiban összeházasodtak. Alig három hónap múlva már a katonafeleségek hálátlan sorsát élte, osztozott a száműzetésben is. Férje kérésére idővel Magyarországra jött gyermekeivel, hazafias neveltetésük érdekében. Valószínűleg ekkorra esett Görgei futó kalandja. 1876 után többé már nem éltek együtt. Etelkát Toporcon haláláig a Görgey nemzetség szeretete övezte. A Görgei-házaspár életközösségének helyreállítására történtek kísérletek, de ezt a gyermekeit (főleg Kornél fiát) óvó-féltő anyai szív és a gyermekeivel is katonásan szigorú apa feloldhatatlan nevelési elvei megakadályozták.[70] Féja valószínűleg nem ismerhette a teljes történetet, de így is gazdag forrásanyaga lehetett volna Görgei családi viszonyainak a bemutatására. Férj és feleség képzelt esti beszélgetése gazdagabbá és árnyaltabbá tehette volna a regényt Gambelli Klára valószerűtlen felbukkanásánál, mesterkélt, ügyészies vádbeszédénél. Ugyanis a 11. fejezet[71] főalakja az „osztrák zabigyerek”, Gambelli Klára. Görgei taníttatta ki az esztergomi érseki zárdában, Visegrádra visszakerülve Görgei sógornője (és kedvese), Dedinszky Aurelia (Réli) nevelt kitűnő háziasszonyt, a tábornok házasította be a Görgei nemzetségbe.[72]  Származása  sötét  folt  a tábornok múltjában.)[73] Az örökbefogadás legendája szerint a tábornok száműzetésének végén, 1866–1867 telén, egy kegyetlenül hideg reggelen, sétája közben női holttestre bukkant, mellén egy még életben lévő leánycsecsemővel. Görgei Isten akaratát látta abban, hogy ő mentette meg a gyermek életét, ezért magához vette. Az anya olasznak látszott, ezért a Klagenfurt környékén élő olaszok között gyakori nevet adták a kislánynak. Mivel az olaszok katolikusok, a gyermeket kezdettől fogva római katolikus vallás szerint nevelték (Görgei evangélikus volt).

A hivatalos anyakönyv szerint Gambelli Klára Pesten született 1868. augusztus 8-án. 1900. február 6-i házasságkötése érdekében anyakönyveztetni kellett, ezért Görgei hívét, Metzker Károly visegrádi jegyzőt (egyben anyakönyvvezetőt) kérte fel erre, hálából dedikált fotójával ajándékozta meg. Szőke Mátyás az anyakönyv alapján cáfolja Görgei apaságát. Kérdés, kizárhatjuk-e a születési hely kozmetikázását, feloldható-e az ellentmondás a legenda és az anyakönyv között.A Visegrádi esték tényként kezeli, hogy Görgei házasságon kívül született gyermeke.[74]  Fel is rótták Féjának, hogy bulvár ízű történetet illesztett a regénybe. „Talán arra gondolt az író, amikor ezt tette, hogy egy súlyos magánéleti problémákkal is küszködő, Kossuthtal vitatkozó Görgei érdekesebb lesz olvasói számára.”[75]