Az 1956. november 4-én fellépő politikai vezetés nem azonnal nyilvánította ellenségnek a népi írók eszmerendszerét. Rövidebb ideig kialakulatlan volt a kurzus jellege. Amikor a szocialista tábor külső nyomására megkezdődött a resztalinizáció, a hatalom az elmúlt háromnegyed év eseményei, a népi írók józan, realista felfogása alapján – alighanem félreértve a helyzetet – megpróbálta leválasztani őket a szellemi élet más csoportjairól, 1956 ellenforradalommá nyilvánítása és a megtorlás – íróperek – ellenére szövetségesként felléptetni őket.

Mint eléggé közismert, akik 1956 tavasza és ősze között szerepet vittek az írószövetségben, a Petőfi-körben, majd az év végén az illegális ellenállási mozgalomban és az emigrációban, főként a kommunista párttag írók közül kerültek ki. A népiek politikai mozgalomként, csoportszerűen nem voltak sem szervezői, sem irányszabói az 1956-os eseményeknek. Függetlenül attól, hogy egyénileg többen résztvevői a történéseknek, az első napon, a Bem téren éppúgy, mint november 4-e hajnalán a Parlamentben, amikor a folyosón már idegen fegyveresek cirkáltak.[1] A Békés megyei Szabadság rádió Féja szózatával indult meg október 31-én. Mértékadó volt viszont – a személyektől függetlenül – maga a népi eszme, a független, demokratikus szocializmus követelménye. Ez magyarázza, hogy amikor 1956 szellemiségének radikális ideológiai felszámolása megkezdődött, „a párton belüli revizionizmus” elleni harcban fokozatosan áttolódott a hangsúly a „párton kívüli harmadikutasságra”, s egyre többször lehetett hallani, hogy „a revizionista gondolkodásnak minálunk kényelmére volt, hogy azokon a pályákon közlekedhetett, amelyeket a harmadikutas nacionalizmus járt ki a számára még a harmincas években.”[2]

A népi írók olyan nagy hatású művekben ítélték el az önkényt, mint Németh László 1956. október 20-án bemutatott Galileije, vagy Illyés Gyula Irodalmi Újságban november 2-án megjelent Egy mondat a zsarnokságról című verse. Ám megnyilvánulásaikban – ellentétben az 1958-as állásfoglalás beállításával[3] hitet tettek – sokkal inkább, mint az előző években kivételezett írótársaik – a szocializmus követelményei mellett. Az utcai üldözések, lincselések idején a forradalom tisztasága érdekében mérsékletre intettek, s elhatárolták magukat – ahogy Németh László írta – a fehérterrorra emlékeztető módszerektől. November 4-e, a szovjet csapatok inváziója, a Kádár-kormány fellépése után nem folytattak aktív ellenállást. A népi írói mozgalom egyik jellegzetes vonása az volt, hogy népben-nemzetben, s nem hatalomban és politikában gondolkodtak. Azt vallották, hogy a nemzetnek bármilyen rendszerbe kerül is, élni, fejlődnie kell.[4] Ahol lehetett, készek voltak segíteni, tenni a magyarságért. Ez motiválta viszonyulásukat az új politikai vezetéshez. A megtorlás és a visszarendeződés miatt nem voltak készek az együttműködésre, legalábbis nem olyan mértékben, ahogyan azt tőlük igényelték és elvárták. Ugyanakkor a nemzet és a demokratikus szocializmus alapérdekei és értékei alapján realista, megengedő az álláspontjuk. Az írószövetség 1956. decemberi gyűlésén a szereplésük lelkiismereti kiállás volt a forradalom mellett, a humánus szocialista kibontakozás és konszolidáció érdekében. Sztrájkra, további fegyveres harcra, illegális ellenállásra azonban nem buzdítottak – nemzeti öngyilkosság lett volna egyébként.

Magatartásuk félreértése, taktika, a szellemi élet megosztási kísérlete, esetleg a valódi megújulás továbbpislákoló halvány fénye miatt?  Mindegy is, hogy miért élveztek a népi írók „védettséget” november 4-e után néhány hónapig. 1957 májusáig nincs hivatalos hang, amely 1956-os szerepüket kifogásolta volna, semmi sem „előlegezte” A „népi” írókról című állásfoglalást, amely az ellenforradalommal kötött szövetségükről beszélt, s arról, hogy „az ellenforradalom fegyveres leverése után sem könnyítették meg a konszolidációt [...] továbbra is éles ellenzéki álláspontot képviseltek.[5] Mára már jobbára feledésbe merült, hogy az írószövetség felfüggesztéséről beszámolva a Magyarország című kifejezetten balos lap például a Gond és Hitvallást az állásfoglaláshoz képest eufemisztikusan „patetikus nyilatkozat”-ként említette csupán, a szerző nevének mellőzésével.[6] A Galilei című drámájáért – életműve és az Égető Eszter mellett – Németh László 1957 márciusában még Kossuth-díjat kapott. Az állásfoglalás szerint viszont a mű a becsület torz, s kommunistákat rágalmazó, reakciós értelmezés lehetőségét sugallja. Az Irodalmi Újság november 2-i számában megjelent Egy mondat a zsarnokságról című verset, amely negyedszázadig tiltott volt azután itthon, az állásfoglalásban Illyés bűnlajstromán szerepelt. A Népszabadságban 1957. január 10-én Héra Zoltán még remekműként méltatta, kiemelve, hogy csak költőnek sikerülhet a zsarnokságot mint százlábú, ezerkarú szörnyeteget elővarázsolni az elvont zsarnokságból – így soha többé el nem tűnhet, meg nem bújhat. A cikk címe – Egy mondat a szocializmusról – azt a felsőbb igényt fejezte ki, hogy jó lenne, ha valaki, nyilván Illyés, ugyanilyen költői erővel írna a szocializmusról is. „Mert ha voltak is égbekiáltó bűnök, melyeket a leghaladóbb, legemberségesebb eszmék nevében követtek el korunk machiavellistái, a szocializmusról is lehetne írni igaz verset, nagy költeményt.” Héra elismeréssel írt Németh László Galilei című drámájáról is: „nagyrészt a mi valóságunk szolgáltatott Németh Lászlónak, a hosszú éveken át méltatlanul mellőzött, gyanúsított nagy írónak sok olyan élményt, amely közelebb vitte őt Galilei sorsának megértéséhez”. Héra „nehézzé vált” útról beszélt, „amelyet a szektás irodalompolitika Németh Lászlóval és másokkal is végigjáratott.”[7]

Figyelemre méltó Gellért Oszkár nyílt levele a Népszabadság 1957. január 31-i számában. Gellért erőfeszítéseket tett, hogy a népiek – főként Illyés és Németh László – elfoglalhassák az őket megillető helyet az irodalmi életben.[8] Cikkének előzménye tizenöt romániai magyar író újévi üzenete itthoni pályatársaihoz. „Feszülten figyeljük – írták –, hogyan hallatják szavukat a magyar írók a munkás-paraszt hatalom oldalán, a kormány támogatása érdekében.” Az üzenet, amely 1957. január 4-én jelent meg a Népszabadságban, nyilvánvalóan összefüggött az írószövetség december végi közgyűlésével, s azt jelezte, hogy a kommunista pártok nem tekintették Magyarország belügyének a válság rendezését. A december 28-i írószövetségi közgyűlés lényegében egyetlen politikai kérdéssel foglalkozott: forradalom vagy ellenforradalom volt-e, ami Magyarországon 1956. október 23. és november 4. között történt. Ebben a kérdésben az MSZMP Ideiglenes Intézőbizottsága előzőleg, december 5-én határozatot hozott, s leszögezte, hogy Magyarországon ellenforradalom volt. Az írók ezzel szemben egy kézfelemeléssel elfogadott nyilatkozatban – ez volt a Gond és Hitvallás, Tamási Áron írása[9] – kijelentették, hogy forradalom volt, téves beállítás, hogy a szocializmus vívmányait kiirtotta volna.[10] A romániai magyar írók viszont – az MSZMP decemberi álláspontjához képest is – „balosan” ítélték meg az őszi események okát. A szektás-dogmatikus vezetés bűneit nem is említve, külső támogatással előkészített ellenforradalmi támadásról beszéltek. A népi írók füléhez „szirénhangok” szóltak az újévi üzenetből, hisz az aláírók egykori harcostársak voltak (Balogh Edgár és Nagy István például); a levélben a szárszói találkozót, a Györffy Kollégiumot, a Kelet Népét, Magyar Csillagot mint a szocializmusért folytatott egykori közös harc melengető emlékét idézték – ellentétben egyébként az 1958-as állásfoglalással.

A magyar írók nevében nyilvánosságra hozott egyetértő válasz ugyancsak a Népszabadságban jelent meg – ám Balogh Edgárék burkolt felszólítása ellenére a népiektől senki sem szerepelt az aláírók között.[11] Ezután adta közre Gellért Oszkár Nyílt levél a hallgatag magyar írókhoz című, barátságos hangú írását. A Népszabadság fenntartásait érzékeltető szerkesztőségi jegyzet kíséretében „vitacikként” jelent meg, vita azonban ekkor még nem alakult ki a népi írókról, valószínűleg nem akartak elébe vágni fontos bel- és külpolitikai eseményeknek, az országos pártértekezletnek, illetve az ENSZ-közgyűlésnek. Figyelemre méltó, hogy Gellért idézőjel nélkül használta a népi – s nem a népies – jelzőt. A nyílt levélhez képest kritikusabb hangú ugyan, három nagyon lényeges mozzanatban azonban még mindig eltért a későbbi népi írói határozattól. Először is: hangot adott a népi írói önszemléletnek (ezt az állásfoglalás, illetve a „vita” adminisztratíve elfojtotta). Másodszor: az előbbit respektálva nem politikai értelemben beszélt a népi írói csoportról – az állásfoglalás ezzel szemben kifejezetten politikai mozgalomként definiálta őket. Harmadszor: a párt és a népi írók kapcsolatában kölcsönösséget, kétpólusú hatásrendszert tételezett fel: „a nemzeti jelleg ápolásában viszont a párt mulasztotta el, hogy igénybe vegye a népi írók segítségét – írta – [...] bár többször, sokkal többször hallgattunk volna rájuk az elmúlt évek folyamán, és fogadtuk volna meg okosan, ami a tanácsukból okos volt.” Az egykori Nyugat-szerkesztő hallgatag és nem hallgató írókról szólt, tehát nem azt sugallta, hogy a név szerint említett Illyés és Németh passzív rezisztenciába vonult. A kommunista írók bizonyos elzárkózásával magyarázta – az egységes magyar irodalom érdeke elől –, hogy az aláírók közül hiányzik a nevük. A cikkét egyébként a Rákosi-kor felidézésével kezdte: akkoriban emlékei Nyugat-korszakán dolgozott, s ötven évvel visszafelé élt az időben, s mint írta, vigasztalta „a magyar irodalmi forradalom múltja és fájt annak jelene.” Elhatárolta tehát magát az addigi irodalompolitikától. Illyést és Némethet az Ady–Móricz után jövő nemzedék legjobbjaiként említette, hangneme a pártlapban jelentős változást ígért a népi írók kezelésében. Gellért az 1957-ben kiegészített és átalakított Kossuth-díj bizottság tagja lett, az írók közül – Veres Péter, Szabó Pál, Darvas József és Bölöni György társaságában – ez a bizottság javasolta Németh Lászlót díjra. Úgyhogy 1957 tavaszán egyesek a népi írók visszatérése s értékarányos érvényesülése ellen lázadva már kimondottan bizonyos kiváltságaikról kezdtek beszélni – a forradalmi írók rovására. „A haladó magyar irodalom nehezen kivívott és meg-tartott pozícióit” féltették s „okos tervet, okos szocialista szellemű  művelődést,  irodalmat  védő  intézkedést” sürgetve  aktivizálódtak és léptek fel a kultúrpolitika lehetséges átmodellezése ellen.[12]

A „népi” írókról című állásfoglalás 1958 nyarán jelent meg, fél évvel a hatalom megszilárdítása után.[13] Az 1958-as állásfoglalás a politikai konszolidáció szempontjából mindenképpen túlméretezett, s nincs összhangban a „kommunisták által vezetett népfrontirodalom”[14] gondolatával sem, mert reakciósként megbélyegezte, ezzel az irodalmi-szellemi progresszió lehetséges táborából lényegében kirekesztette a népi eszmekört. Kérdés tehát, hogy miért született meg mégis ez az állásfoglalás; vajon a politikai konszolidáció külpolitikai meghatározottsága kényszerítette ki a kultúrpolitikai visszarendeződést? Vagy lehetett volna bizonyos fokig függetleníteni a politikai befolyástól a művészeteket?

A népi írói állásfoglalás lényege szerint politikai-kultúrpolitikai tiltás: a pártállam azt az akaratát nyilvánította ki benne, hogy a népi írók se „politikai tömörülés”, se „irodalmi csoportosulás” formájában ne szerveződhessenek.[15] Később más pártdokumentumok az irodalmi élet egészére vonatkozóan, tehát általánosságban is elvetették az irányzatok szerint szerveződő irodalmi élet igényét.[16] A tiltás nem irányult tehát speciálisan a népi írók ellen, de nem is független a megítélésüktől, elsősorban az ő jelenlétük kereteit szűkítette ugyanis. S ebből a szemszögből érthető, hogy miért duzzadt önálló állásfoglalássá a népi írók ügye. Ha Lukács György úgy láthatta 1946-ban, hogy „a népi mozgalom jelenti az első és egyetlen lépést előre az utolsó negyedszázad magyar irodalmában,”[17] akkor nyilvánvaló, hogy tíz év múlva is ez a csoport kerül az irányzatok önszerveződését biztosító irodalmi-szellemi élet centrumába, ahogy az 1956 tavaszát követő hónapok is bizonyították. A kérdés nem elvont elvi formában vetődött fel tehát, amikor mérlegre került, hogy irányzatok szerint szerveződjék-e az irodalmi élet vagy sem. A szabadon, természetes erőviszonyok szerinti fejlődés függvényeként el kellett volna ismerni a népi írók mérvadó helyét, befolyását. Az irodalmi irányzatok mindemellett – s ez különösen a népiek esetében nyilvánvaló, hisz ők sohasem akartak „csak” írók lenni – politikai erőtényezőt is képezhettek. Miután 1957 januárjára már többé-kevésbé kirajzolódott, hogy a kommunista mozgalom internacionalista normáitól eltérő politikai rendezés nem lehetséges, a szellemi-kulturális élet konszolidációjának alapkérdései – az új vezetés esetleges desztalinizációs szándékai esetén is, legfeljebb a következők lehettek: 1. Lehetséges-e a politikai rendezés keretein belül a kultúra területén valaminő „külön út”, el lehet-e szakadni tehát a zsdanovi irodalompolitika modelljétől? 2. Ha igen, a népi mozgalom korlátozható-e irodalmi irányzattá, vagy óhatatlanul is átlépi a konszolidáció rendkívül szűkre szabott és külsőleg vezérelt kereteit, így a hatalom számára ellenséges gócot képez? 3. Maga a szellemi élet elfogadja-e, vagy belülről fellázad egy olyan művelődéspolitikai helyzet ellen, amelyben a népi mozgalom önálló entitásként, s az egész irodalomra és közgondolkodásra mérvadó befolyással jelen lehet?

Az 1956-os politikai válság a sztálini modell válsága volt, s annak megoldásakor a szocialista kultúrpolitika új tétje, hogy a művészetet, bizonyos önállóságának és öntörvényűségének megfelelően elválasztja-e a politikától, amellyel a sztálini években sziámi ikrekként összenőtt, vagy pedig szörnyszülöttként kell továbbra is vergődnie. Magától a kommunista gondolkodástól elvileg nem idegen a kulturális szféra önmozgásának elismerése. Palmiro Togliatti, a nyugati kommunizmus egyik ikonja az Irodalmi Újság 1956. november 2-i számát elemezve foglalkozott a hatalom és a művészet kapcsolatával. Érdemes hosszasabban idézni. „A párt nem alkalmas szerv arra, hogy állandóan szemmel tartsa, ellenőrizze, s fejlődését előre megszabva irányítsa azt a nagy folyamatot, amely éppen a különböző áramlatok ellentétében válik valósággá, s amelynek ahhoz, hogy végül is eredményes legyen, szüksége is van erre az ellentétre. A kommunistáknak az a kötelességük, hogy ehhez a folyamathoz aktív részvételükkel maguk is hozzájáruljanak, akár mint egy meghatározott irány képviselői, kritikusai, akár mint művészek, vagy műértők és műélvezők; csak egyre ne tartsanak igényt: ne akarják már indulása pillanatában vagy fejlődésének bármilyen fokán megzabolázni, s főleg, ne igyekezzenek megakadályozni, hogy a művészi haladás másik nagy rugója, a közönség ízlése is szabadon kifejthesse a maga hatását.”[18]

A kommunista teória alternatívákat is kínált, így mérlegelni lehetett – elméletileg legalábbis –, hogy a marxizmus–leninizmus talaján maradó párt- és állami irányítás továbbra is át akarja-e fogni a kulturális élet egész területét, vagy pedig helyet ad az irodalom természetes tagozódásának, irányzatos jellegének, önszerveződő szándékoknak. Egyszerűbben fogalmazva: sztálini-zsdanovi minta szerint, centralizáltan regenerálódik vagy képes új modellezésre? Ez utóbbira serkentően hathatott volna Togliatti cikke. A legvalószínűbb azért mégis csak az, hogy az „ellenforradalom” leverése után a kultúra területén se igen lehetett „külön út”, elágazás a szovjetunióbeli gyakorlattól. Számunkra most – a találgatások helyett – sokkal lényegesebb, hogy a magyar politikai vezetés tett-e legalább arra kísérletet, hogy a desztalinizációs kulturális modellt stratégiai célként kitűzze?

A népiek – irodalmi irányzatként való, nyilván politikumot is hordozó önszerveződésüket illetően – beletörődtek az 1956. november 4-e után kialakult politikai realitásokba. A kompromisszum-készség leglátványosabb jele, hogy a népi írók – Erdei Ferenc kivételével[19] – valamennyien aláírták 1957 szeptemberében azt a tiltakozást, amely követelte, hogy az ENSZ-közgyűlés ne tárgyalja az úgynevezett ötös-bizottság jelentését, azaz vegye le a magyar kérdést a napirendről. Ez a tiltakozás az Irodalmi Tanács kezdeményezésére született. Több százan aláírták, ezzel nevüket adták a népfelkelés ellenforradalmi megbélyegzéséhez, ahhoz, hogy „a forradalmi munkás-paraszt kormány fellépése és a szovjet csapatok segítségül hívása az egyre jobban kibontakozó véres ellenforradalom veszélyét hárította el országunk felől.” Az aláírók elismerték a Kádár-kormány legitimitását. Igen nagy kompromisszumot kötött a magyar irodalom, háromnegyed évvel az írószövetség „hitvallása” után, hogy a konszolidáció lehetőleg belső ügyként, a hatalmat irritáló külső kihívások nélkül történjen meg.[20] Valószínűleg ezért vállalták a népiek közül néhányan azt is, hogy a színfalak mögött tárgyaljanak a hatalommal.  Németh egyszer, társai talán kétszer is találkoztak, valószínűleg magával Kádár Jánossal a Parlamentben. E tárgyalásokról semmi sem került nyilvánosságra, még az esemény híre sem. Németh egy naplójegyzetében „állva hadonászó, az ingerlésre sértéssel felelő, kikelt alak”-ként festi önmagát,[21] valószínűleg azon a találkozón, amelynek rossz, feszült hangulata, eredménytelensége ülhetett rá Kádár János 1958. januári parlamenti beszédére, amidőn kioktatóan figyelmébe ajánlotta „Illyés Gyulának, Németh Lászlónak és a nyugati országokban élő egyes [...] értelmiségieknek”, hogy “a humanizmust félreértik, vagy nem jó alkalommal emlegetik.”[22]

Talán ez a személyes motívum is egyik oka, hogy a párt – ahogyan maga Kádár János írta évekkel később – „nem fukarkodott a népi írók bírálatával, amikor ezt a kérdést a szükség napirendre tűzte.”[23] Politikai egzigenciákkal azonban nemigen indokolható, így védhetetlen a kíméletlen, végső megoldásszerű ideológiai leszámolás, ahogyan az MSZMP a népi írókat minősítette. A népi csoport nem erősítette ugyan a Kádár-kormányt, de nem is szervezkedett ellene. Nem fűződött tehát elemi politikai érdek vagy pillanatnyi kényszer ahhoz, hogy a hatalom offenzívát indítson ellenük. A népi írók „szabad mozgása” kétségkívül befolyásolta volna a közéletet, korlátozza a politika mozgásterét, nyers akaratérvényesítését. Egy távlatokban is gondolkodó, rugalmas, értékmentő, reformszellemű politikának – minden külső nehézség ellenére – vállalnia kellett volna a népi irányzatot irodalmi csoportként (például folyóirat körül szerveződve) vagy a legjelentősebb képviselőt, Illyést például, az irodalmi-szellemi élet kulcspozícióinak valamelyikébe helyezve. Így kétségkívül bonyolultabb, nehezebb, ám a nemzet, a nép érdekei szempontjából is perspektivikusabb helyzetet teremtett volna.

A népi írók ügyében a döntési sáv meglehetősen leszűkült a kialakítandó irodalompolitikát illetően. Elismerésük feltételezte az irányzatosság engedését. Szabad, korlátozatlan közéleti-irodalomszervezői jelenlétük elutasítása esetén viszont ki kellett tartani – legfeljebb a korábbinál rugalmasabb, egyben álszentebb módszerekkel – a zsdanovi modell mellett, a sztálinizmus talaján. Ha a szellemi élet felől közelítünk a konszolidáció előbb vázolt alapkérdéseihez, úgy tűnik, hogy a magyar kultúra jelentős és értékes része – akiket a fasizmus emberi jogaikban korlátozott, létében veszélyeztetett – érdekeltnek érezte magát a népiek félreszorításában, leértékelésében. Ellenezte, hogy a mozgalom önálló entitásként, önszerveződő módon, az egész irodalomra és közgondolkodásra mérvadóan jelen legyen. Sokkal inkább kész volt kibékülni közülük nem egy a visszarendeződés művelődéspolitikai körülményeivel, mint a népi írókkal. Iszonyú csapdája ez a magyar szellemi életnek, s feloldhatatlan ellentmondása az értelmiség ama csoportjának, amely – baloldali indíttatása, felvilágosult racionális eszméi ellenére – a rossz döntéshelyzet sajátos logikája alapján – a sztálini irracionalizmus, majd annak liberalizált változata szószólója, papja, kiszolgálója, „cenzora” lett inkább, semhogy a népi irodalommal szabadon éljen együtt.

A népi írói mozgalom a XX. század magyar kultúrájának egyik vezérjelensége. Hatása igen nagy, átjárta a szellemi életet, azonosulásra vagy vitára, sőt, merev elutasításra, olykor kiátkozásra ragadtatva egyént és csoportosulásokat. Hívei támadtak és kihívást a hatalomnak: keresnie kellett vele a párbeszéd lehetőségét, állást foglalni a mozgalommal kapcsolatban a két világháború között éppúgy, mint az ötvenes években vagy 1956 után.

A népi írói mozgalom úgy lett vezérjelensége a századnak, hogy nem alakult ki körülötte közmegegyezés a magyar szellemi életben. Heves ellenzői és támadói, rágalmazói és jogos kritikusai voltak már kezdettők. Az elutasítás, fenntartás végigkísérte teljes történetét és utóéletét.

 

*

A „népi” írókról című állásfoglalás – bevezető sorai szerint – egy szélesebb körű vita kiindulópontjaként készült.[24] Vita azonban a szó eredeti – és igazi – értelmében nem folyt, leszámítva az irodalmi élet felszíne alatt morajló ellenérzést. Azok a publikációk, amelyek a különböző lapokban az állásfoglalás nyomán megjelentek, illetve a „műhelyviták”, amelyeket tudományos intézetek (a történettudományi és az irodalomtörténeti például) rendeztek, az állásfoglalás hangját erősítették. A „viták” nem szolgálták a szellemi életet, tétjük semmiképpen sem az, hogy cáfoljanak, kiiktassanak, akár csak egyetlen megállapítást is. Különösen két hangot hallgattattak el mesterségesen, a népi írók „önszemléletét”, s a mozgalmat legélesebben bíráló ún. „urbánusokét”, bár ez utóbbiakból beépült helyenként valami az ún. „marxista” kritikákba.

A köztudatban úgy él, hogy a népi írók nem vettek tudomást az állásfoglalásról, tartózkodtak attól a vitától is, amely az Élet és Irodalomban és a Kortársban 1958 nyara és 1959 tavasza között szerveződött. Mindez azonban mesterségesen teremtett látszat.[25]

Az MSZMP Központi Bizottsága, mielőtt közzétette volna a kulturális elméleti munkaközösség állásfoglalását, megküldte azt az érintetteknek. A kísérőlevél 1958. június 7-én kelt, Kállai Gyula írta alá. A párt céges papírján, a Központi Bizottság titkárságától érkezett levél bevezetőben ismertette, hogy a párt elméleti munkaközössége alapos elemzésnek vetette alá a népi írók politikai nézeteit, „a népies ideológia” történelmi pályafutását. Hangsúlyozta, hogy a népi írói csoport és a párt között a múltban és jelenleg kialakult viszonynak, s a fennálló nézeteltéréseknek komoly jelentősége van az irodalmi élet továbbfejlődése szempontjából, szükségesnek tartják ezért, hogy az állásfoglalást nyilvánosságra hozzák, ezzel is elősegítve a nézeteltérések tisztázását, és a népi írók pályafutásának további fejlődését. Mielőtt azonban ezt tennék, a még nem végleges értékelést és szöveget eljuttatják az érdekelteknek, azt kérve, hogy fejtsék ki róla a véleményüket. „Számunkra az Ön észrevételei sokat jelentenek, azokat a közlés előtt a végleges megszövegezésben figyelembe kívánjuk venni.” – fejezte be a levelét Kállai Gyula, azt kérve, hogy a választ írásban juttassák el hozzá.[26]

A felszólításra Illyés Gyula, Veres Péter, Tamási Áron, Szabó Pál és Féja Géza válaszolt. A felkérés június 7-én kelt, s a legutolsó válaszok is elkészültek 17-éig, ami a korabeli, mainál gyorsabb – egynapos – postai kézbesítés mellett is rendkívül gyors reakció, Féja még mentegetőzött is a késlekedés miatt.

Szemet kell szúrjon, hogy az utolsó válasz június 17-e. Ezen a napon közölte a sajtó az igazságügy-minisztérium közleményét a Nagy Imre perről és a halálos ítéletek végrehajtásáról. A közvélemény úgy tudta, hogy a miniszterelnök Romániában van politikai száműzetésben. A már hónapokkal ezelőtt elkezdett per a nyilvánosság teljes kizárásával folyt. Hogy miért csak öt válasz érkezett – kiket kértek fel egyáltalán – ettől a pillanattól részletkérdés. A kivégzések után nem készült több hozzászólás az állásfoglaláshoz.

A beérkezett megjegyzéseket nem vették figyelembe, noha a felkérő levél kilátásba helyezte. Nem is nagyon akarták, mert jó két héttel azután, hogy az érintettek „a még nem végleges értékelést” kézhez kapták,  az állásfoglalás már meg is jelent a Társadalmi Szemlében. Előzetes „beavatásuk” tehát álszent „tapintat” volt, s nem meghívás a vitára. Az időzítés eleve kizárta, hogy a megjegyzéseket figyelembe vehessék. A népiek közül azonban többen a történtek ellenére sem hallgattak, egész pontosan Veres Péter és Féja Géza a Kortárs, Szabó Pál az Élet és Irodalom vitájához kívánt hozzászólni, Erdei Ferenc felszólalt az irodalomtörténeti intézet ülésén, Tamási Áron pedig nyilatkozatot juttatott el az MTI-nek. A Kortárs vitájához kapcsolódva Szabó Pál a Magyar Nemzetnek küldött cikket. Ezek azonban, az utóbbi Szabó Pál-írás, valamint az Erdei- és az interjúként tálalt Tamási-szöveg közlése kivételével nem jelentek meg.[27]

Féja a tanulmányt a Kortárs felkérésére írta. Diószegi András kereste meg a folyóirat céges levélpapírján 1958. augusztus 2-i kelettel.  Darvas Józsefre és Tolnai Gáborra, a lap szerkesztőire hivatkozva kérte, hogy véleményezze az állásfoglalást: „úgy gondoljuk, az volna a leggyümölcsözőbb, ha elmondaná, a jelenlegi helyzetben mik volnának a népi írók legfontosabb tennivalói annak érdekében, hogy a körülöttük támadt vita mind a magyar irodalom, mind pedig az egész magyar élet számára hasznos, egészséges eredményt hozó legyen.” Az írást augusztus 12-ig kérte, hogy a Kortárs szeptemberi számában lehozhassák. Féja Géza postafordultával válaszolt, vállalta az írás elkészítését, azonban legalább egy havi határidővel, valamint helyesebbnek látta volna, ha Németh Lászlót kérdezik meg elsőnek. Jelezte, hogy „csakis alapos és éppen ezért terjedelmes tanulmány írására” vállalkozik. „Egyedül azt tudom megírni, amit igaznak tartok, mivel az igazság a legjobb orvos és a legbölcsebb tanácsadó. Célom: a kérdés igazságos és becsületes rendezése.” Diószegi András augusztus 12-én válaszolt, kérik a tanulmányt. Féja közben feszített munkával nekilátott az esszé megírásának, augusztus végére el is készülhetett vele. Az írás azonban nem jelent meg, s nincs nyoma, hogy a szerkesztőség a döntését megokolta volna.[28]

A Kortárs „vitazáró” cikke álságos. Az eszmecsere zavaró megnyilvánulásaként a népi írók tartózkodását említette. Az Élet és Irodalom eszmecseréjében a félrevezetett hozzászólók ugyancsak a távolmaradás miatt tettek szemrehányást a megbírált íróknak.

A Kállai Gyulának küldött öt válaszból kitűnik, hogy a népiek a dokumentumot, mint a párt álláspontját tudomásul vették. Veres Péter például az alábbi szavakkal vezette be a megjegyzéseit: „A tanulmányhoz általánosságban most nem szólok hozzá, mert elvégre is, nem azért íródik, hogy azt mondja el, mit tartunk mi önmagunkról, hanem azért, hogy tisztázza, mit tart rólunk a politikai vezetés [...] Éppen ezért elvi értelemben nem szállok vitába a tanulmány elméleti vonalvezetésével sem, mert az természetesen abból a vélelemből indul ki, hogy hiteles marxista elemzést ad a népi írók »mozgalmáról«.”[29] Így azután Veres Péter a pártközpontnak küldött észrevételeiben csak azokra a részletekre tért ki, amelyek őt személy szerint érintették, vagy amelyben tárgyi tévedést, tájékozatlanságot fedezett fel. Feltételezte ugyanis, hogy kialakul a beígért vita ki, ehhez hozzászólhatnak, nyilvánosan is kifejtve a saját koncepciójukat. Ennek megfelelően készült el – a lap felkérésére – most már a közönségnek szánt cikként Veres Péter és Féja Géza tanulmánya a Kortárs[30] részére. A belső használatra szánt megjegyzés és a nyilvánosságnak írt hozzászólás hangneme mindkettejük esetében eltért egymástól. Az előző a toleranciát, az utóbbi a szabad vitaszellem igényét tükrözte. A megjegyzések tudomásul vették és tűrték  a  pártálláspontot,  míg  a  hozzászólásban  keményen kifejtették a nézeteiket, mintegy a másik fél meghallgatása, a tolerancia-viszonosság jogán. Csakhogy a „vita” nem a szellem nyílt terén folyt, hanem a propaganda-eszközzé lefokozott sajtóban. Elég beleolvasnunk a Kortárs 1959. áprilisi számában megjelent Mérleg és kitekintés[31] című „vitazáró” szerkesztőségi cikkbe. A körmönfont gondolatmenet, a szavak csűrése-csavarása, a szerző ügyetlen elszólása elárulja, hogy a népi írók hozzászólását azért nyelte el valamelyik szerkesztőségi asztalfiók, mert nem fogadták el objektív tényként az állásfoglalás vonalvezetését és hamis részmegállapításait. A szerkesztőség így érvel: „Történelmi tényekkel egyetlen értelmes eszmecsere képzelhető el. Mindenekelőtt: a történelmi tények nem elszigetelt jelenségek, objektív folyamatokba rendeződnek, s kihatásaik, következményeik vannak. Ezeknek a kihatásoknak objektív tartalma és hatást előidéző tett, megnyilatkozás, valamint a mögötte lévő szubjektív szándék, nem mindig azonosak. Valóságos vitában nem fölösleges a szubjektív okok vizsgálata, de akkor, ha ezek mintegy polémikusan megméretnek a valóságon, s reális értéküket a tények teljes összefüggésében keressük. Ez lehet a vita egyik mozzanata. De ami ennél fontosabb (s igazán ez hiányzott a »népiek« fogyatékos megnyilatkozni próbálkozásaiból): a történelmi tények s a belőlük eredő konzekvenciák szembesítése. S igazában számunkra, a vitában részt vevő marxista értelmiség számára, a csalódást annak a látványa okozta, hogy, úgy tetszik: kiveszett belőlük az a népet nevelni akaró gond és felelősség, amelynek intenzívebb jelenléte feltétlenül kiérlelt és a közvélemény elé utalt volna a vitában fordulatot előidéző elgondolásokat, felismeréseket. Bár mi, ezt az értékelést illetően, a történtek után sem vagyunk teljesen pesszimisták: a végleges választ a művektől, az írói alkotásoktól várjuk, amelyekben a népiek kétségtelenül mindig is erősebbek voltak.”[32]

A „vitazáró” szerint a dokumentum történelmi és eszmei analízisének „lényegén nem volt mit vitatni, hiszen a tények [...] nem vitathatók.” Eszerint egyetlen értelmes eszmecsere volt elképzelhető, az önbírálat, önkritika, a múlt megtagadása. A cikk észjárásából következően a „valóságos” vitát a népi írók elhallgattatása biztosította, az adminisztratív beavatkozás. Így bizony leleplezésszerű s dermesztő a megállapítás, hogy a szerkesztőség „mindent elkövetett a vita marxista jellegének a biztosítására”, ami adott esetben cenzúrát, a politikai akarat ellenőrizetlen és gátlástalan érvényesítését takarta. Nem arról volt szó tehát, hogy a népiek távol maradtak a vitától, egyszerűen nem illettek bele a „vita” szellemébe. A mélyen szociális elkötelezettségű irányzat nem volt ugyanis hajlandó önmagáról marxista analízist adni és önkritikát gyakorolni. A vita marxista jellegének a biztosítása tehát ez esetben is a szellemi türelmetlenség, a másság elfojtása révén sikerült. A „vita” nem igazolja tehát a párt politikai-kultúrpolitikai szándék-nyilatkozatát, amely 1957–58 tájt új munkamódszerét az elvi irányításban jelölte meg, s hangsúlyozta, hogy kulturális elméleti munkaközössége útmutatásai, ellentétben a korábbi idők pártdokumentumaival, nem kötelező erejűek, nem határozatok, hanem vitaanyagok. A népi írói állásfoglalás dokumentumai azt igazolják, hogy direktívákról, fellebbezhetetlen kinyilatkoztatásról volt szó. Az „eszmei-politikai jellemzés” – ahogy önmagát nevezi az állásfoglalás – ideológiai mű, politikai célokat szolgált, ennek megfelelően választotta meg gondolatmenete rendezőelvét, a harmadikutas-nacionalista jelleget. Az állásfoglalás történeti áttekintése, a mozgalom fejlődésrajza sokkal inkább a baloldal különféle áramlatainak emlékezetében és indulataiban élő véleményekre támaszkodott, mint szakmai kutatási eredményekre. Elég csak arra utalni, hogy az Irodalomtudományi Intézet az állásfoglalás vitája kapcsán a mozgalom kutatására vonatkozó alapfeladatokat kellett kitűzzön (bibliográfia, egyes alkotók monográfiája, a népi mozgalom műhelyei, folyóiratai, dokumentumok gyűjtése). Az állásfoglalás az objektivitás igényével foglalt állást nem egy olyan kérdésben, amelyet a szakma – például az Új Szellemi Front ügyet – csak évekkel később dolgozott fel, s a tények alapján eltérő megállapításra jutott.[33]

Az állásfoglalás tudományos korlátait jelzi Király István „színeváltozása.” Király 1956-ban és azt követően a népi írói mozgalom fő jellemzőjének maga is a harmadikutas nacionalizmust  tekintette,  s  mint  említettük,  egyik  megfogalmazója  volt az  1958-as  pártállásfoglalásnak.  Később,  midőn  tudományos igénnyel, monográfiaszerűen nyúlt a kérdéskörhöz, azt tapasztalta, hogy az anyag fellázadt a koncepció ellen. A népi írók egyes megnyilvánulásai a harmadikutas nacionalizmus rendezőelvébe nemigen illeszkedtek be.[34]

Veres Péter „vádindítványszerűnek”[35] nevezte az állásfoglalást. Némiképp pontatlanul, hiszen az új politikai vezetés nem a vádlottak padjára ültette a népi írókat, nem kezdett új pört ellenük. Továbbra is meghagyta az irodalmi életbe való bekapcsolódás 1956-ban megnyílt lehetőségét a népi írók mindegyike, még az évtizedig elhallgattatott tagjai számára is. Ugyanakkor azonban tudomásul vette, sőt legitimálta azt a szellemi koncepciós pert, amelyet a Rákosi-korban nem lehetett megrendezni, megrekedt az adminisztrációs eljárások hátterében és a lappangó indulatokban. Pontosabb ezért, ha szabadulólevélnek mondjuk az állásfoglalást. Ez a metafora is a bűn és büntetés képzetköréhez kapcsolódik, mint a vádindítvány. A börtönből elbocsátottak kapnak ilyet, előzményei között ott a vádirat, ítélet. Szabadulólevéllel az egykori vétkes bűnei priuszával térhet csak vissza a társadalomba.

Amikor a Kádár-kor szabadulólevelet állított ki a népi íróknak,  újra  bűnösnek  mondta  az  irányzatot, noha a Rákosi-kor börtönszelleméből 1956-ban, a nemzettel együtt kiszabadultak. Szabadnak – nem szabadulólevéllel megbélyegzett bűnösnek – érezhették magukat. Ügyüket helyére tette az idő. A „népi” írókról hozott állásfoglalás alapján újra rovott múltú, priuszos kétes egyének lettek. Rendre felbontották-módosították ezután a velük frissen kötött életműszerződéseket, műveik megjelenését ritkították, a kritikai hang élesedett. Elakadt az a sorozat, amely munkásságuk legjavát, tanulmányaikat, társadalomrajzokat, s a mozgalomra, pályájukra visszatekintő esszéket közölte volna.

 

[1] Veres Péterről, illetve Bibó Istvánról van szó.

[2] Mesterházi Lajos Előhang a „népi” vitához. Élet és Irodalom, 1958. július 18. 1. old.

[3] Az állásfoglalás jobboldalinak minősítette Bibó Istvánt, s ezt sugallta Németh László és Féja Géza cikkeivel kapcsolatban is. Elvi szempontból azonban az ő megnyilvánulásaik is tisztán baloldali jellegűek voltak.

[4] L. például Németh László: Negyven év – Horváthné meghal – Gyász. Magvető és Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1969. 33. old.

[5] A „népi” írókról. Kortárs, 7. sz. 23., 24. old.

[6] Lovas Márton Miért függesztették fel az Írószövetség működését? Magyarország, 1957. 1. sz. 1957. március 6. 5. old.

[7] Héra Zoltán Egy mondat a szocializmusról. Népszabadság, 1957. január 10. 4. old. Héra Zoltán Galilei. Németh László drámája a Katona József Színházban. Népszabadság, 1957. február 19. 4. old.

[8] Gellért Oszkár Nyílt levél a hallgatag magyar írókhoz. Népszabadság, 1957. január 31. 6. old.; Gellért Oszkár: A népi írók útja. Népszabadság, 1957. június 16. 11. old.

[9] Féja, Illyés stb. véglegesítik

[10] L. 642. sz. jegyzet. A Magyarország című lapban Lovas Márton számolt be így az eseményekről.

[11] Népszabadság, 1957. január 13.

[12] Bölöni György Az irodalom kérdései. Magyarország, 1957. 1. sz. 3. old.

[13] Kádár János, az MSZMP első titkára és a forradalmi munkás-paraszt kormány elnöke 1958 januárjában az országgyűlésen megvált a kormány vezetésétől. Bár, mint államminiszter, továbbra is részt vett a minisztertanács munkájában, a párt- és állami vezetés formális szétválasztásával a hatalom konszolidációját befejezettnek tekinthetjük.

[14] Az MSZMP országos értekezletének jegyzőkönyve 1957. június 27–29. Kossuth, Bp., 1957. 107. old. Mesterházi Lajos felszólalása.

[15] A „népi” írókról. Kortárs, 1958. 7. sz. 26. old.

[16] L. például: A felszabadulás utáni magyar irodalom néhány kérdéséről. Az MSZMP KB kulturális elméleti munkaközösségének vitaindító tézisei. Kortárs, 1959. 3. sz. 417–437. old. A feladatok között külön pont foglalkozik az irodalmi irányzatok és az irodalmi élet szervezete kérdéseivel.

[17] Lukács György Népi írók mérlegen. Lukács György Magyar irodalom – magyar kultúra. Gondolat, Bp., 1970. 366. old.

[18] Palmiro Togliatti: „Irodalmi Újság”. A magyarországi események dokumentumai. Nemzetközi Szemle, 1957. 5. sz. 29–30. old. A tanulmányt kivonatosan közölte a Népszabadság is két részletben. 1957. április 14. 8–9. old.; április 16. 4–5. old.

[19] Ízléstelen lett volna, ha Erdei Ferenc is aláírja a tiltakozást, hisz tagja volt a Nagy Imre kormánynak, s Maléter Pállal együtt esett szovjet fogságba Tökölön. Ekkor már szabad, sőt publikált is.

Állítólag Féja Géza rábeszélésének jelentős szerepe volt abban, hogy a népiek mind aláírták a tiltakozást. Miután emiatt nyilvánosan nem lehetett támadni, azok az ellenfelei, akik ezt a lépését elutasították, maguk közt az irodalmi visszatérés megvásárlásával, nyílt színen viszont Bajcsy-Zsilinszky Endre elárulásával, Gömböshöz történt átállással, antiszemitizmussal vádolták.

[20] L. Élet és Irodalom, 1957. szeptember 13. 1. old. Az aláírók között volt többek között Csoóri Sándor, Füst Milán, Gellért Oszkár, Kolozsvári Grandpierre Emil, Győry Dezső, Hegedűs Géza, Sőtér István, Illés Endre, Juhász Ferenc, Nagy László, Kassák Lajos, Szabó Lőrinc, Kosztolányi Dezsőné, Lengyel József, Major Ottó, Örkény István, Passuth László, Pilinszky János, Sánta Ferenc, Sarkadi Imre, Szalatnai Rezső, Tamási Lajos, Vas István, Vészi Endre, Weöres Sándor.

[21] Németh László Öt év meg egy. A kísérletező ember. Magvető, Bp., 1963. 523. old.

[22] Országgyűlési napló 1953–58. 24–51. 2. 2247.

[23] Kádár János Emlékezés Veres Péterre. Kritika, 1972. 1. sz. (február) 4. old.

[24] A „népi” írókról. Kortárs, 1958. 7. sz. 3. old.

[25] Néhány vélemény: „már több hete várom, hogy a vitából valóban vita legyen, azaz azok is hozzászóljanak a felvetett kérdésekhez, akik körül a problémák gyűrűznek.” Surbán Zoltán, Élet és Irodalom, 1958. augusztus 22. 7. old.; „Érthetetlen előttem, hogy most, amikor megvan a lehetőség a kérdés gyökeres tisztázására, eddig még egy népi író sem szólt hozzá a vitához. Miért hallgatnak még most is? A népi vita az ő vitájuk.” Lőrincz Pál, Élet és Irodalom, 1958. augusztus 22. 7. old.; „Ebben a vitában csak a mi hangunk volt hallható és nem az övék.” Varga Gyula, Élet és Irodalom, 1958. augusztus 29. 9. old.; „A vita egyoldalú volt, a népi írók nem hallatták szavukat, nem tartották szükségesnek megvédeni álláspontjukat.” Bölöni György, Élet és Irodalom, 1958. okt. 10. 1. old.; „A legfeltűnőbb volt a „népi” írók tartózkodása a vitától.” Kortárs, 1959. 4. sz. 599. old.

[26] Féja Géza hagyatéka

[27] L. Erdei Ferenc Felszólalás egy vitában. Vita a népi írókról. Az Irodalomtörténeti Intézet kiadványa. Sokszorosított kézirat. Jegyzetellátó, Bp., 1958. 53–60. old. Megjelent még: Erdei Ferenc Művekkel élő társadalom. Akadémiai Kiadó, Bp., 1978. 54–58. old.; Szabó Pál Irodalom. Magyar Nemzet, 1958. november 2. 7. old.; M. e. (Mihályfi Ernő) „A művek döntenek”. Beszélgetés Tamási Áronnal. Magyar Nemzet, 1958. november 23. 7. old.

[28] Féja Géza hagyatéka

[29] Veres Péter A „népiesekről”. Megjegyzések a fenti című tanulmányhoz. Petőfi Irodalmi Múzeum kézirattára. Megjelent a Válasz Évkönyv első számában, 1989-ben.

[30] Féja Géza tanulmánya közel negyedszázad múlva jelent meg. L. Féja Géza Népi írók. Népiség a két világháború között. Lapszélre, i. m. 267–313. old.

[31] Kortárs, 1959. 4. sz. 598–608. old.

[32] Uo. 599. old.

[33] Lackó Miklós Az Új Szellemi Front történetéhez. Válságok és választások. Gondolat, Bp., 1975. 52–170. old.

[34] Király István Az ellentmondások írója: Szabó Dezső II. r. Alföld, 1986. 10. sz. 30–33. old.

[35] Veres Péter A népi írókról. Válasz évkönyv, 1989. I. Veres Péter Társaság/Püski Kiadó. 257-272. old.
1] A „népi” írókról. Az MSZMP KB mellett működő kulturális elméleti munkaközösség állásfoglalása

Társadalmi Szemle, 1958. 6. sz. 38–69. old.; Kortárs, 1958. 7. sz. 3–26. old.

[2] Németh László Homályból homályba. i. m.  II. kötet 308–313. old.

Féja Géza például azzal hárította el a részvételét s a felszólalását a Petőfi Kör Kertmagyarország-vitájában, hogy „200 kilométer távolságból nem lehet vitatkozni.” Féja Géza hagyatéka, 1956. október 12-én és 18-án kelt levele fiához, Féja Endréhez.

[3] Az MSZMP KB Politikai Bizottsága az 1957. szeptember 12-ei ülésén ezzel kapcsolatban „a régi, negatív előjelű egységről” szólt, amely „egyre inkább felbomlik”, a meglévő csoportok differenciálódnak. „A további differenciálódást helyes politikával segíteni kell” – tűzték ki feladatként.

Az MSZMP határozatai és dokumentumai 1956–1962. Második, bővített kiadás. Kossuth Könyvkiadó, Bp., 1973. 141. old.

[4] Dr. Püski Sándor nyilatkozata a Petőfi Párt (Nemzeti Paraszt Párt) Irányító Testülete szerepéről. Új Magyarország, 1956. november 2. 3. old. Püski Sándor e testület tagjaként Féja Géza, Illyés Gyula, Keresztury Dezső, Kodolányi János, Németh László, Remenyik Zsigmond, Sinka István, Szabó Lőrinc, Szabó Pál, Tamási Áron és Veres Péter nevét említette – kilátásba helyezve, hogy „ez a névsor a magyar szellemi és művészeti élet egyéb területeiről hamarosan kiegészítődik”. Nem szerepel Darvas, Erdei, illetve Erdélyi József neve.

[5] Veres Péter A népi írókról. Válasz évkönyv, 1989. I. Veres Péter Társaság/Püski Kiadó. 257-272. old.

[6] A Magyar Demokratikus Függetlenségi Mozgalom kibontakozási javaslatáról van szó. Bibó István: Összegyűjtött munkái 3. kötet. Sajtó alá rendezte Kemény István és Sárközi Mátyás. Az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem (Bern) kiadása, 1983. 900–906. old.

[7] A Magyar Írás szövetkezet alapításának történetét Püski Sándor személyesen is elmesélte 1980. június 10-én, egy Féja Gézára vonatkozó magnóbeszélgetés keretében Budapesten. További forrásaim voltak: Féja Géza hagyatéka, 1956. szeptember 18-án, 21-én, október 12-én kelt levele fiához, Féja Endréhez.; Egy könyvkiadó kálváriája. Pogány Sára beszélgetése Püski Sándorral. Magyar Hírlap melléklet, 1988. október 22. 1. old.

(A magnóbeszélgetésben Püski Sándor nem említette Bibó István, Farkas Ferenc és Zsigmond Gyula nevét, ami a Féjára korlátozott interjúban érthető. Lényeges eltérés viszont a Magyar Hírlap nyilatkozathoz képest, midőn úgy említette, hogy Illyést, Némethet és Veres Pétert maguk a népiek jelölték az Irodalmi Tanácsba; az előadásából azt lehetett sejteni, hogy irodalmi csoportként álltak az új vezetéssel tárgyalásban, az írásos emlékezés viszont arra utal, hogy a kormány nem a csoporthoz, csupán egyes íróihoz közeledett.)

[8] A „Kortárs” Szerkesztőségének. Benjámin László, Erdei Sándor, Kónya Lajos, Örkény István, Sipos Gyula, Tamási Lajos levele. Kortárs, 1957. szeptember I. évfolyam 1. sz. 143. old.

[9] A forradalmi munkás-paraszt kormány nyilatkozata a legfontosabb feladatokról. VII. A művelődés ügyéről. Népszabadság, 1957. január 6. 3. old.

Egyelőre nem lehetett tudni, hogy e kormánynyilatkozatban új, tudatos művelődéspolitikai koncepció körvonalazódott-e, s ha igen, ki képviselte, vagy pusztán taktikai lépés, a konszolidáció érdekében tett látszatengedmény volt, a párt gyengeségének a jele. Mindenesetre fél évvel később, az MSZMP országos értekezletén bevallották, hogy „decemberben–januárban [...] a párt pozíciói gyengék voltak a kulturális életben.” Az MSZMP országos értekezletének jegyzőkönyve 1957. június 27–29. Kossuth, Bp., 1957. 174. old. Aczél György felszólalása.

[10] Kállai Gyula művelődésügyi miniszter átvette a hivatalát. Népszabadság, 1957. március 6. 1. old.

[11] Révai József Eszmei tisztaságot, Népszabadság, 1957. március 7. 2–4. old. Az idézett rész a 4. oldalon.

[12] Az MSZMP országos értekezletének jegyzőkönyve 1957. június 27–29. Kossuth, Bp., 1957., ill. Az MSZMP országos értekezletének határozata VI. Feladatok a kulturális munka területén. Népszabadság, 1957. június 31. 4. old.

[13] Aczél György felszólalása. Uo. 173. old.

[14] Uo. 173–174. old.

[15] Uo. 107. old. Mesterházi Lajos felszólalása.

[16] Kádár János beszámolója a kormány féléves tevékenységéről. Népszabadság, 1957. május 10. 4–9. old. Az idézett rész a 8. oldalon

[17] Kútmérgezők címen Schöpflin Gyula tartott előadást 1946. január 28-án a Magyar Rádióban. A támadásokra l.: Palmiro Togliatti Irodalmi Újság. Népszabadság, 1957. április 14. 16. old. Eszerint Németh László „jobban szerette a Horthy-korszakot a népi demokráciánál.” Bölöni György Az irodalom kérdései. Magyarország, 1957. március 6. 3. old.: „Miért van a forradalmi írók rovására még bizonyos kiváltságuk például a népi íróknak?”; Bölöni György Rövid színházi jegyzetek. Élet és Irodalom, 1957. május 24. 7. old.; Mesterházi Lajos Útvesztés tanulságokkal. Népszabadság, 1957. május 26. 6–7. old. Ez a cikk már kifejezetten a népi írói állásfoglalás hangját és érvrendszerét előlegezi meg, hasonlóan Darvas József: Előszó I–II. r. Kortárs, 1957. 2. sz. 271–291. old.; 4. sz. 593–618. old.

[18] Országgyűlési napló 1953–1958. 3. 2257. old.

[19] Révai József könyve eredetileg Kállai Gyula nevén jelent meg 1943-ban legálisan, majd 1946-ban:

Révai József Marxizmus és népiesség. Szikra Kiadó, Bp., 1946. Lukács György Népi írók mérlegen. Az MKP Politikai Akadémiáján Lukács György előadása 1946. március 2-án. Hozzászólások: Horváth Zoltán és Erdei Ferenc. Szikra Kiadás, Bp., 1946. Az elméleti munkaközösség személyi összetételét nem hozta nyilvánosságra az MSZMP, közismert azonban, hogy az állásfoglalást Király István, Pándi Pál és Szabolcsi Miklós készítette.

[20] Révai József Marxizmus és népiesség. Szikra, Bp., 1946. 15. old.

[21] Uo. 7. old.

[22] Lukács György Népi írók mérlegen. Lukács György Magyar irodalom – magyar kultúra. Gondolat, Bp., 1970. 355.; 366.; 373. old.

[23] Egy könyvkiadó kálváriája. Pogány Sára beszélgetése Püski Sándorral. Magyar Hírlap melléklet, 1988. október 22. 1. old.

[24] A „népi” írókról. Kortárs, 1958. 7. sz. 6. old.

[25] L. többek között: Köpeczi Béla: A népi írók múltjáról és jelenéről. Népművelés, 1958. szeptember, 5–6. old.

[26] Németh László Életmű szilánkokban. Tanulmányok, kritikák, vallomások. Magvető és Szépirodalmi, 1989. I. k. 517. old.

[27] L. Mónus Illés levelét Kállai Gyulának. MSZMP KB Párttörténeti Intézet Archívuma, 658. f. 5/236. ő. e. I. 68. Volt már róla szó, hogy Mónus Illés például azt vetette akkor Révai szemére, hogy túlbecsüli a népi irodalmat, noha a befolyásuk megszűnt, az események egész egyszerűen elbántak velük.

[28] Révai József Marxizmus és népiesség. Szikra Kiadás, Bp., 1946. 10. old.

[29] L. például Horváth Zoltán és Faragó László cikkeit.

[30] A „népi” írókról. Kortárs, 1958. 7. sz. 6. old.

[31] Hegedűs András: Élet egy eszme árnyékában. Életrajzi interjú. Készítette Zsille Zoltán. Bécs (Wien), 1985. 151. old. Hegedűs András a félreállítás példájaként csak Németh László és Féja Géza nevét említi, tehát kizárólag népi írókat. „1946-ban én még meglátogattam MADISZ-szervezés közben Féja Gézát Békéscsabán, de ötvenben már nem tenném. Három-négy év alatt leszűkült a gondolkozásom, csak azt tartottam elfogadhatónak, a kultúrában is, akinek bizonyított a párthoz, a marxizmushoz, leninizmushoz és a Szovjetunióhoz való hűsége” – fűzi hozzá. Uo. 151. old.

Varga Imre Alkotások nemes küzdelméért. Élet és Irodalom, 1958. augusztus 8. 4. old. „Mások, akik azidőben semmi nyilvánossághoz nem juthattak, még inkább úgy érezhették, hogy egyes népiek »elfogták az eget«.”

[32] Az MSZMP KB politikai bizottságának határozata az irodalommal kapcsolatos egyes kérdésekről (1957. szeptember 12.) Az MSZMP határozatai és dokumentumai 1956–1962. Második, bővített kiadás. Kossuth Könyvkiadó, Bp., 1973. 141–143. old.

[33] Az erre utaló politikai intenciókat l. Kádár János Üdvözlet a Társadalmi Szemlének. Társadalmi Szemle, 1957. május 3. old.

[34] Mesterházi Lajos Előhang a „népi” vitához. Élet és Irodalom, 1958. július 18. 1. old.

[35] Erre vonatkozóan l. többek között: Erdei Ferenc A mezőgazdasági termelés átalakulása. Népszabadság, 1957. június 25. 5. old.; Révai József felszólalása az MSZMP 1957. júniusi országos pártértekezletén. (Erdei fenti cikkét bírálva.) Az MSZMP országos értekezletének jegyzőkönyve 1957. június 27–29. Kossuth Kiadó, Bp., 1957. 141–156. old.; Kalmár György Válasz Veres Péternek. Mi a paraszti jövendő útja. Népszabadság, 1957. december 25. 7. old.; Kádár János beszéde az országgyűlésen. „Abban a vitában, amely a Népszabadság és Veres Péter között folyt, mi a Népszabadság cikkírójának álláspontját helyeseljük.” Országgyűlési Napló 1953–1958. 24–51. kötet 2. 2259. old.

[36] L. többek között: Nánási László A „népi” írók vonzása akkor növekedett, amikor a haladást szolgálták. Élet és Irodalom, 1958. július 5. 3. old. ; Z. Nagy Ferenc Győz a szocializmus eszmei ereje. Élet és Irodalom, 1958. augusztus 1.; Szentiványi Kálmán Őszintén, világosan, türelmesen! Élet és Irodalom, 1958. augusztus 8. 1–2. old.; Varga Imre Alkotások nemes küzdelméért. Élet és Irodalom, 1958. augusztus 8. 4. old.; Bakos Gyula A „népi” írók elmélete és a valóság. Élet és Irodalom, 1958. augusztus 15. 5. old.; Olvasóink hozzászólásaiból. Élet és Irodalom 1958. augusztus 22. 7. old.; augusztus 29. 9. old.; Szentkirályi János Állásfoglalás és ami belőle következik. Élet és irodalom, 1958. szeptember 5. 3., 6. old.

[37] A „népi” írók mozgalmáról. Élet és Irodalom, 1958. július 4. 6. old.

[38] Király István Az ellentmondások írója: Szabó Dezső III. rész. Alföld, 1986. 11. sz. 58. old.