A Strázsa-hegy alján
Féja Géza Esztergom-táborban

​

 

Féja Géza 1923 kora őszén egy szép fekvésű kis faluban próbált kilábalni a válságból. Cegléd közelében házitanítónak szegődik egy irsai nagybirtokos család fiaihoz. A kezdődő bethleni konszolidáció nem tudja megállítani a gyors pénzromlást; a lakosság élelmezési nehézséggel, munkanélküliséggel küszködik. Tavasztól mindennaposak a tömegmozgalmak, az országban mintegy 60–70 ezer az ipari munkanélküli, s 200 ezres a mezőgazdasági ínséges. A trianoni békekötéssel elcsatolt területekről megindul az értelmiség tömeges repatriálása; szellemi pályán elhelyezkedni csak komoly nehézséggel vagy inkább protekcióval lehet. Féja számára a vidéki nevelősködés tűnik kiútnak, irodalmi előképek is szólnak emellett. A „levegőváltozás”, úgy látszik, használt, a szép hosszú őszben kiszellőztette a fejéből a kudarcok fojtó levegőjét. „A pesti esztendők után úgy esett a falusi élet, miként lázas főnek a borogatás” – emlékezett a Szabadcsapatban.[1] A hangulatváltást hitelesítik Féja Géza ekkori versei is, a korábbi elégikus szomorúságot már-már ódai pátosz váltja fel:

 

Őszökbe tértem ifjan, gazdagon:

mélyek páráját issza boldog ajkam,

közel az ég és forró, ragyogó

szárnyakkal alszik véremben a hajnal.

 

          Őszökbe tértem[2]
 

Ám elmúlt az ősz, megjött a tél, lucsokkal, ónos esőkkel – a kúria egyre inkább börtönné vált. Bebizonyosodott: Irsa csak „levegőváltozásra” alkalmas, nem tartózkodásra. Bár megélhetést nyújt, de nyugalmat egyre kevésbé. Féjára rászakadt a magány és a társtalanság. Ilyen hangulatban kapta 1924 januárjában Bányai Kornél levelét. Egykori lévai iskolatársa, majd pesti kenyeres pajtása Esztergom-táborba hívta, a fiúnevelő intézet polgári iskolájába, ahol ő – jogi doktorátussal – óraadó testnevelő tanárként tengődött.

Esztergom a szülőföld legközvetlenebb szomszédságának számított, itt zárul ugyanis a Garam-völgy, amelynek középpontja Léva. A hívó szó tehát földijétől, s félig-meddig hazulról jött. Az emberpróbáló, nehéz időkben Esztergom-tábor menhelynek ígérkezett. Az oda sodródó baráti körben pedig egy kis irodalmi társaság is kezdett szerveződni. Ahogy Féját hívták és fogadták, abban „új és minden eddiginél tisztább emberi közösségérzés lélegzetét” érezhette. Féja odahagyott tehát csapot-papot, s 1924 januárjának végén már Esztergom-táborban találjuk, az alig háromévnyi fővárosi diákévek s a rövid irsai „átszálló” után ekkor kezdődött el csaknem évtizednyi vidéki polgári iskolai pályafutása.

*

Esztergom-tábor hadifogolytábor volt az első világháború idején az érseki város mellett. Ma Esztergom-Kertváros. Az 1980-as években Dorog felől Esztergom felé haladva a település főutcáján, az utat keresztező vasúti sín előtt jobbra, a Strázsa hegy aljában még megpillanthattam a magas betonkerítések mögött annak a néhány régies épületnek a homlokzatát is, amelyben a világháború után fiúnevelő intézetet helyeztek el.

A fogolytáborból lett intézetet a gyermekvédelmi gondolat hozta létre. Az első világháborút követő nyomor, szegénység miatt sokan állami gondozásra szorultak. Az intézet segíteni próbált hadiözvegyek, állás nélküli tisztviselők, napszámosok gyermekein, a züllesztő nyomorból, veszélyeztetett körülmények közül kimentett fiatalokon. Az igazságügy minisztérium utalta be ide az árva és bűnözés veszélyének kitett gyermekeket, afféle javító-intézet volt tehát. Ám a fiúnevelő első árvapártfogó igazgatója, Bauer József, egy szociális érzésű világi pap, aki később Pórra módosította a nevét, újarcú intézmény létrehozására törekedett. Magániskolát nyitott, amely hamarosan állami kezelésbe került, s mint „a M. kir. Igazságügy Minisztérium felügyelete alá tartozó Magyar Királyi Fiúnevelő Otthonnal kapcsolatos polgári fiúiskola” működött, s nyilvánossági jogot nyert. Bauer Pór József működése idején a rideg, barátságtalan környezet valóságos sziget lett. Molnár József visszaemlékezése szerint Esztergom-tábor az ő vezetése alatt „nemcsak a züllesztő városi nyomorból kimentett fiatalok utolsó menedéke lett, hanem a nyomor, a társadalmi igazságtalanság ellen lázadó fiatal értelmiségieké is, akiknek [...] a polgári iskola tanári állása nyújtott megélhetést.”[3] Így került ide Bauer Pór József jóvoltából előbb a költő Bányai Kornél, majd Féja Géza.

Az intézetet és az iskolát 1925-től a szaléziánusok vették át. A rend eredetileg női alapítvány volt, szalézi Szent Ferenc (1567–1622) hozta létre. A férfi-rend XIX. századi, alapítója Giovanni don Bosco (1815–1888) olasz pap. A szerzet az 1874-es pápai elismerés nyomán terjedt el Magyarországon, főként az első világháború után. Don Bosco célja a gyermekproletáriátus erkölcsi és gazdasági felemelése volt, mély vallásos érzéssel és a munkára nevelés révén.

Az intézethez elemi, polgári és ipari iskola is tartozott (mindhárom nyilvánossági joggal), továbbá cipész-, szabó- és asztalosműhely, s kis gazdaság virág- és konyhakertészettel. Maga a polgári iskola – amelyben Féja Géza tanított – négyosztályos volt, egyetlen épületből állott, se előcsarnok, se tornaterem, se WC nem tartozott hozzá, szükségmegoldásként alakították ki, s az is maradt mindvégig. Az intézet mögötti tanári lakások egy hosszú épületben helyezkedtek el; az uradalmi cselédházaktól annyiban különböztek, hogy minden szobához külön konyha is tartozott.

Féja Géza a pionír-korszakban került Táborba. Az iskola még szervezetlen, nélkülözte a legszükségesebb felszereléseket. A tanításon kívül tehát önzetlen építő munka várt a tanárokra, akiknek a taneszközöket szabadidejük feláldozásával kellett előteremteniük.

A fiúnevelő kisdiákjai „többnyire megrázó családi tragédiák folytán kerültek az intézetbe, vagy nyomortanyákból; romlottnak mondható alig akadt közöttük, inkább sérült lélekkel érkeztek, gyógyításra szorultak.”[4] Az iskola nyilvános volt, így idejártak a környékbeli gyerekek is. Az Esztergom–Leányvár, Kenyérmező–Almásfüzitő vasútvonalak mentén sok apró község, bánya- és gyártelep feküdt. Számukra teremtett tanulási lehetőséget az iskola, e kiskolóniák ugyanis nem tudtak önálló polgárit fenntartani. Az 1928/29. tanévben pl. 280 tanulóból 72 a bejáró (Esztergom-tábor, Kenyérmező-major, Dorog, Tokod, Csolnok, Süttő, Tát, Nyergesújfalu, Dunaalmás, Mogyorós, Annavölgy, Lábatlan, Leányvár, Neszmély, Ebszőny és Sárisáp vonzáskörzetből).

Féja Géza működését az első tanári alapvizsgája tette lehetővé; 1928-ban megszerezte a polgári iskolai tanári oklevelet is magyar–német tantárgycsoportból. Az intézmény 1924. február 1-jén vette állományba helyettes tanárként, csak az 1930/31. tanévben nevezték ki rendes tanárnak. Volt osztályfőnök, igazgatóhelyettes, önképzőköri elnök. Heti 18 órában tanított magyart, németet, egészségtant, földrajzot, történelmet. 1926-ban megnősült. Felesége, Farkas Gizella közvetlenül a főiskola elvégzése után, 1923 szeptemberében rendes tanárként került Táborba, azonos tanévben a második félévkor érkező Féja Gézával. Számtant, mértant, természettant oktatott, ugyancsak heti 18 órában. Sorsukban közös, hogy mindketten elszakított területről származtak, Farkas Gizella a Vajdaságból, Csantavérről. 1930 tragédiával sújtotta őket: a fiatalasszony október 25-én fiúgyermeket szült, novemberben gyermekágyi lázban elhunyt. Ez a tanév, az 1930/31. Féja utolsó aktív Esztergom-tábori éve: itt többé nem tanított, noha még két esztendeig az iskola állományában maradt. Előbb félévi alkotói szabadságot kapott, majd betegállományba került pesterzsébeti áthelyezéséig, 1933. március 15-ig. Tanári pályája akkor folytatódott, egészen a Viharsarok-per miatti felfüggesztéséig.

A tanár alkotása elszáll az élőszóval, legfeljebb a töredékeit lehet felidézni a diákemlékezetből. A pedagógus Féja Gézáról is csak hatása révén, közvetve alkothatunk képet. Szerencsére az első Esztergom-tábori éveire is akad visszaemlékező. Nagy Tiborról (1913–1978), az Élet és Tudomány tragikus körülmények között elhunyt szerkesztőjéről derült ki Féja Gézával kapcsolatos, de más vonatkozású levélváltásunk során, hogy tanítványa volt Esztergom-táborban. Dokumentum-értéke miatt teljes terjedelemben közlöm levele idevonatkozó részletét: „Féjának az egyik fő jellemzője, hogy Torzóban maradt pedagógus pályája ellenére kisdiákokra példásan ható nevelő volt, aki zöld utat nyitott, hogy zűrzavaros kamaszok igyekezzenek érett ifjakká válni. Idétlen kamaszok sokaságát segítette nem teátrális mesterfogásokkal, nem pedagógiai önreklámozással személyiséggé válni: feloldódott, felszabadult szuverén egyéniségekké. Mint ilyen iskolai nevelő, nemhogy Németh Lászlónál, az egykori iskolaorvos–fogorvos–egészségtan tanárnál, de még a zseniális Karácsony Sándor pedagógus professzornál is kevesebb gikszerrel bizonyított. Ezt én tanúsítom, aki az Esztergom-tábori állami patronázs nevelőintézet polgári iskolájában két évig Féja Gézát a legpéldásabb tanárként tiszteltem, és e csudálatos működéséről ma is csak hálás tisztelettel adózom élményeim, emlékeim közt. Engem az 1923/24. és az 1924/25. tanévekben magyar és német nyelvre s irodalomra tanított, átmenetileg még a földrajzot is helyettesítette, sőt tán az ókori történelmet is. Mint tanárom, kitűnően respektálta tehetségem alapvonalait, és segített saját lábamon járni. Rengetegszer alkalmat keresett, hogy eltársalogjon velem, és miután én nagyon tetszése szerint adtam elő egy március 15-i ünnepségen Petőfi Lenkei századát, a legközelebbi alkalommal velem mondatta el Ady Bujdosó kuruc rigmusát. Sétálva tanított egy kisdiákot, akitől ő is igyekezett tanulni valamicskét: az egészséges társas-pedagógia viszonosságai szerint. Kocatornatanárként egyidejűleg tanított engem ott Bányai Kornél is, akit alanyi költő mivoltában összehasonlítatlanul többre tartok (tán mondanom se kell) »a lírikus költő Féjá«-nál, de Féja mint nem pancser pedagógus, bizony mérhetetlenül nagyobb, lekötelezőbb impulzust hagyott bennem, az egykori kisdiákban és minden egyívású kisdiák társamban, mint Bányai és bárki. Féjához hasonló hálával csupán Féja patrónusára, Bauer Pór Józsefre, az intézet áldott lelkű árvapártfogoló igazgatójára emlékezem mindhalálig Esztergom-tábori két kisdiákévemből.”

Szintén dokumentumértékű Molnár József (1918–2009) szerkesztő, könyvkiadó nyomtatásban megjelent[5] visszaemlékezése, amely Féja utolsó Esztergom-tábori napját idézi. Már Pesterzsébetre helyezték, a kisdiák Molnár a költözködéskor segített a könyveket összecsomagolni: „megilletődötten léptem át Féja tanár úr szerény otthonának küszöbét. Magas, sudár termetű, élénk tekintetű, azonnal bizalmat sugárzó, szikár férfi nyitott ajtót. Egyedül élt, feleségét [...] néhány évvel korábban temette el. A falakon körös-körül könyvállványok állottak, telezsúfolva könyvekkel. Ennyi könyvet együtt én még életemben nem láttam. De legnagyobb meglepetésemre nem kezdtünk azonnal a munkához, hanem leültetett egy könyvcsomó tetejére és barátságosan beszélgetni kezdett velem [...] Főleg kérdezgetett. Kérdései annyira szokatlanok és emberiek voltak, hogy máig sem felejtettem el őket. A szaléziánusok rideg, minden szeretetet, gyöngédséget nélkülöző világában [...] úgy éreztem, Féja tanár úr az egyetlen ember a papi »embertelenségben« [...] Féja tanár úr is embert, testvért láthatott bennem. Egyet a sok kis magyar közül, akiknek sorsát bizonyára már akkor magáénak vallotta, akikért később szóval és írással küzdött egy álkeresztény társadalomban, sokszor személyes szabadságát is kockára téve [...] Hosszú órákon át tartott a csomagolás és a beszélgetés. A munka végeztével melegen kezet fogott velem, megsimogatta a fejem [...] s ha jól emlékszem, egy almát nyomott a kezembe. Másnap elutazott. Csak a híre maradt. Mert a polgári iskolában a fiúk, akiket korábban tanított, még sokáig emlegették legendás alakját. A vele való találkozás nem hagyott nyugton. Az iskolában sorra kikérdeztem a felsőbb osztályosokat, milyen volt Féja tanár úr? A kamasz kölykök általában nem szokták szeretni tanáraikat, de róla egy rossz szót sem mondtak, inkább csak történeteket meséltek vele kapcsolatban. A történetekből általában az derült ki, hogy diákjai jövendő sorsát nagyon is szívén viselte, tudta, milyen irdatlan mélységekből jöttek, s tudta, hova zuhannak vissza, ha nem tudják elvégezni azt a nyomorúságos négy polgári osztályt [...] A nehezen tanulókat, az eredendően butákat sem hülyézte le soha, nagy türelmet tanúsított irántuk, s ha végképp nem tudtak felelni, harag nélkül leültette őket, s csak annyit mondott: látlak lelki szemeimmel cipőpertlit árulni a Nyugati pályaudvar előtt.”[6]

A rideg Esztergom-tábori fiúnevelő polgári iskolájában Féja-tanítvány volt Martsa Alajos (1910–1979) esztergomi pátriárka, fotóművész, könyvtáros és testvéröccse, Martsa István (1912–1978) szobrászművész. A Martsa-fivérek is lekötelező impulzusokat kaptak Féja Gézától, tanáruk életre szóló élmény. Amikor 1966-ban Féja Géza József Attila-, Martsa István pedig Munkácsy-díjat kapott, Alajos levélben gratulált Féjának: „Különös véletlene az életnek, hogy tanár és tanítvány egy alkalommal részesül az alkotói munka elismerésében. A magok, amiket egykor a parlagba vetettél, az évek során megerősödtek, és egyik-másik ki is virágzott. Érzem — ennek Te is örülsz, és a hivatalos elismerésnél nem tartod kisebbnek."[7] 1970-ben Martsa Alajos rövid visszaemlékezést írt az esztergomi fiúnevelő intézetről; a jogutód kalocsai intézet kérte fel erre. Tanárai között elsőként Féját említi: „Rendkívül szuggesztív egyénisége és óráinak lelkesültsége ma is, ötven év után elevenen élnek emlékezetemben." 1977-ben megjelent fotóalbumát pedig így dedikálja: „Féja Gézának, a Mesternek, aki emberré faragott. Hűséggel és szeretettel." Ez az ajánlás nem puszta szólam, a hűség és a szeretet jegyei közvetlenül is megmutatkoztak Féjához fűződő viszonyában. Öregkori barátságuk alapjait az egykori tanár-diák viszony vetette meg; kapcsolatuk szorosabbá, rendszeressé a hatvanas években fejlődött. Közös barátaik úgy látták, hogy az egyébként szuverén, vitatkozó Martsa Alajos Féjával szemben — s egyedül csak vele szemben — „defenzív" volt. Féja Géza és Martsa Alajos kapcsolatát félszáznál több, 1963—1973 között kelt levél dokumentálja, amely arról a megható készségről tanúskodik, amellyel Martsa Alajos teljesített egy-egy Féja-kérést.

 A kapcsolat szorosabbra zárására s egyben Féja Géza első hosszabb esztergomi útjára 1963 késő őszén került sor. Féja ekkor a Szabadcsapaton, életregénye újabb kötetén dolgozott; ebben készül megírni — ahogy Martsával tudatja — „a fiúnevelő intézet életét meg a régi Esztergomot is." Hogy emlékeit felfrissítse, Esztergomba indul, Martsa segítségét kéri, szeretne vele, s volt tanítványaival, elbeszélgetni. Erre az útra készülve írta Martsa Alajosnak – „miközben már a könyvön erősen" dolgozott (tehát emlékeiben is közeledett ifjúsága városához) – „Nagy honvágy él már bennem Esztergom után." Ez az érzés ettől kezdve végigvonul egész további életén; az emlékek áradása megemelte a város — az ifjúság — jelentőségét, a nosztalgia levelezésük egyik vissza-visszatérő melódiája.

Háromnapos útján Féja találkozott volt tanítványokkal és öreg esztergomiakkal is, közöttük vele egyidős tanárokkal, a Balassa Társaság alapító tagjaival (Rosta Józseffel és Asbóth Károllyal például); kedves, kellemes órákat töltött el Martsa Alajos otthonában  és  baráti  körében,  ahol  új  ismeretségeket  is  kötött. E látogatás is bizonyítja, hogy Féja írói módszerében jelentős a szerepük a szóbeli forrásoknak.

Féja Géza az 1963-as látogatása után gyakorta, olykor hosszabb ideig is megfordult Esztergomban, hol magánúton, hol könyvheti, költészet napi rendezvények, író-olvasó találkozók vendégeként. Ő avatta fel Martsa István Vak Bottyán szobrát, s ugyancsak ő nyitotta meg a művész esztergomi kiállítását. Híveket és barátokat szerzett Martsa Alajos körében, új ismeretségeket kötött. A levelekben a hetvenes évek elejétől fordul elő például Sárándi József neve „közös barátunk" jelzővel; ő ekkoriban üzeneteket hord-visz Esztergom és Óbuda között; innen eredeztethető az a kapcsolat, amely Féja Gézát Sárándi József révén az Új Forrás folyóirathoz fűzte.

Féja Géza és Martsa Alajos — 1963-tól rendszeressé váló — levelezésének Babits és Bányai Kornél vonatkozásai külön figyelmet érdemelnek. Babits esztergomi emlékeinek és helyi kapcsolatainak ápolása során Martsa Alajos körében kétszer is felmerült Féja Gézának mint közreműködőnek a neve. Elsőként 1961-ben. A Balassa Múzeum Babits-emlékkötetet készített elő. Másodszor 1971-ben. Babits halálának 30. évfordulóján könyvtári névadót szerveznek, előadóként Martsa Alajos Féját hívja: „ki szólhatna Babitsról Esztergomban igazabban és hitelesebben, ha nem Féja Géza?" Féja mindkét felkérést elhárítja, 1961-ben még elfoglaltságára hivatkozva (egyben Bányai Kornél ébresztésének gondját is a helyiek figyelmébe ajánlva). 1971-ben viszont részletesen is megindokolja, hogy miért nem vállalja, vállalhatja az előadást: „sokat törtem a fejem és töröm most is a kérdésen. Ugyanis: én Babitsot mindig becsültem, de műveit, főként pedig irodalompolitikáját, illetve a körötte tenyésző irodalompolitikát kritikával kísértem. Mert elemezzük csak: mi történt? Adyt már az első világháború idején az irodalmi tábor, saját táborának is jelentős része elejtette, vagy legalábbis háttérbe tolta. Verseit a Nyugat következetesen az utolsó helyen közölte, a Világ egyszerűen levette őt a napirendről. Bajtársai hallgattak, holott Adyt méltató, jelentőségét szüntelen hangsúlyozó írásokkal kellett volna támogatniuk. Ám Ady a világháború első percétől tiltakozott ellene, hiába ragadta el a »háborús láz« eleinte még Móricz Zsigmondot is. Ady látta, hogy új Mohács felé tartunk. Az ellenforradalom után a kortársak Babitsot ültették Ady helyébe, Adyról pedig hallgattak, midőn Kosztolányi elindította »Ady revízióját«, életművének elfogult és gyalázatos »leértékelését«, a Nyugat ekkor sem kelt méltó módon Ady védelmére. Az új költőnemzedék legtöbb tagja nyílt vagy alattomos áskálódást folytatott Ady ellen, ugyanakkor túlértékelte Babitsot. Félreértés ne essék: Babits, a költő s a prózaíró a két világháború között megnőtt, halhatatlan értékeink közé tartozik, de tűrte, hogy Adyval szemben túlértékeljék, sőt kijátsszák. Ennek a szerencsétlen irodalompolitikának »természetes« következménye volt az, hogy nem tudta vagy akarta észrevenni József Attilát, s nem adott néki helyet a Nyugatban. Ezért a szerencsétlen irodalompolitikáért nem csupán ő a felelős, de a köréje sorakozó, akkor még ifjú költők is, sőt, én az utóbbiak felelősségét nagyobbnak tartom. Azok a költők, akik Babitsot Adyval szemben és Ady rovására dicsőítették, ma élő Irodalmi Pantheont alkotnak. Irtózatos felháborodás törne ki, hogyha én tartanám a Babits-emlékbeszédet, és a néki járó őszinte méltatás mellett kritikát is alkalmaznék. Azzal jönnének elő, hogy nem vagyok illetékes erre a szerepre. Ezért a beszéd megtartására Illyés Gyulát javaslom, vagy olyasvalakit, aki egészen haláláig jó viszonyban volt véle. A mi kapcsolatunk ugyanis néhány esztendő múltán megszakadt."[8]

Féja álláspontja lényegében megegyezik a Nagy vállalkozások kora című irodalomtörténetében (tehát még a háború előtt) kialakított Babits-portréjával, holott Féja ez idő tájt, utolsó alkotói évtizedében, ahogy ő maga is megfogalmazta, „jóvátételeket" írt: ifjúkora „népi" céloknak alárendelt, átpolitizált állásfoglalásait — ahol abban torzulást érzett — kiigazította. Végső szóként tárgyilagosabb véleményt próbált hagyni az utókorra. Olyan értékekre is ekkor figyelt fel — Füst Milánra például — akit eddig nem méltatott. A fent idézett levél viszont azt tanúsítja, hogy Babits-képén ekkor, a jóvátételek időszakában sem kívánt módosítani, fenntartotta korábbi, súlyos ítéleteit. Ismereteim szerint ez is maradt a kérdésben az utolsó szava, annak ellenére, hogy egy televíziós Babits-emlékműsorban később mégis vállalta — a lényegi kérdéseket nem érintő — nyilvános megszólalást.

E levél kapcsán — hisz utalás történik rá — röviden érintenünk kell Babits Mihály és Féja személyes kapcsolatát is. Esztergom­-tábori tanár korában Féja valóban feljárt — többnyire Bányai Kornél társaságában — Babitsékhoz az Előhegyre, a jelek szerint azonban bensőségesebb kapcsolat nem alakult ki közöttük, sőt, érintkezésük részben nem is irodalmi természetű volt, inkább praktikus dolgokra korlátozódott. 1924-ben például Féja szünidei kisegítőt szerzett Babitséknak a fiúnevelőből (egyik legjobb diákját egyébként, akit gimnáziumba szeretett volna juttatni, a nyári keresetét tandíja fedezésére szánta). Megértésre, érdeklődésre inkább Török Sophie-nál talált. 1924-ben hozzá írt levele sokat elárul Féja Babitshoz fűződő viszonyáról. „Verseimről, igen kérem a Nagyságos Asszonyt, ne tessék a Nyugat szerkesztőinek szólni. Én igazán nem ilyen célból jártam a Nagyságos Asszonyékhoz, és igen sajnálnám, ha viselkedésemet félreértették volna."[9] A kapcsolat megszakadása egyébként – amelyre Féja Martsának írt levelében utalt – 1927 vége felé következett be. Nagyjából ez időre esett Bányai Kornél áttelepülése az Alföldre, illetve Féja Géza bekapcsolódása a Bartha Miklós Társaság munkájába; mindkét mozzanat eltávolította Babitstól, illetve szembeállította vele.

A visszaemlékezők szinte eszményi képet őriztek a tanár Féja Gézáról. Ellenkező adatra nem bukkantam. Beszéltem valakivel, aki fél évszázad múltán is rajongva emlegette — a nevét és az óráit is, noha irodalmi pályafutásának soha hírét-hamvát sem hallotta. Úgy látszik tehát, hogy Féja szerteágazó tevékenysége közül a tanári az egyetlen, amelyet osztatlan elismerés fogadott. Megemlítem, hisz az emlékezés hitelét erősíti, hogy Nagy Tibor az idézett levelében egyéb vonatkozásban kritikusan szemlélte egykori tanára pályafutását.

*

Féja Géza tehetségének talán legerősebb, mindenképpen a legtöbbet emlegetett oldala szónoki képessége. Kortársai kitűnő előadóként említik. Illyés írta például, hogy sok szónoklatot hallott, de olyat, „amilyennek élményében Féja Géza részesítette,”[10] sohasem.

Féja pedagógiai hatásának kétségkívül előadói képessége lehetett az alapja; ám nem árt emlékezetünkbe idéznünk, hogy Szabó Dezső is kitűnő szónok volt, hatását azonban csak pódiumról tudta érvényesíteni. Féja viszont emberközelben is megőrizte varázsát, kitűnő kapcsolatteremtési képességgel rendelkezett, érdeklődéssel fürkészte mások mélyeit, s nem telt el, mint Szabó Dezső, a maga személyiségével. Színes előadói képessége mellett tehát fontosabbak világnézetének azon elemei, amelyek a nevelés kétoldalú folyamatában meghatározták a magatartását. A továbbiakban megkísérlem – Esztergom-tábor kereteit túllépve – összefoglalni mindazt, ami a pedagógus Féjáról elmondható.

A közszereplés villanófényében látható ismert Féja vonások, az extrovertált szerep kissé elfödi a belső életet, Féja Géza világnézetének és életérzésének meghatározó elemeit: keresztény színezetű misztikus, messianisztikus hajlamát, valamint szociális érzékenységét. Világnézete katolikus-idealista színezetű. Tavasszal történt című novellája, amely az Új Forrásban jelent meg először, és a Sűrű kerek erdő című kötetben is olvasható, valamint visszaemlékezése tanúsítja, hogy Féja vallásos érzésű volt, de klérus- és egyházellenes. Esztergom-táborban, a „senki földjén” messianisztikus hajlama és szociális érzékenysége tette fogékonnyá a tanári hivatásra. A pálya, mint láttuk, nem vonzotta, nem is készült rá, a nevelés-oktatás ethoszát társadalmi felelősségérzete lobbantotta fel, az a hite, hogy az iskola emeltyűje lehet az elesett, hátrányos helyzetű gyermekeknek. Sajátos kettősség jellemezte a szaléziánusokhoz fűződő viszonyát is. A don Bosco-i alapelv, a gyermekproletáriátus anyagi és erkölcsi felemelése, a végtelen szeretet a kitaszított, meg nem értett gyermekek iránt belülről fakadó meggyőződése volt. Magának a rendnek a mindennapjait azonban kritikusan szemlélte. Riasztotta a „vegyesbarátok” (a világi tanárok csúfolták így őket) készületlensége s az intézet fagyos, rideg légköre. Az Esztergom-tábori szaléziánusok között alig akadt pedagógiai képzettségű, az intézet – a visszaemlékezések szerint – nélkülözött minden gyöngédséget és szeretetet.

A Féja-hagyatékból előkerült – meglepetésre – egy vallásbölcseleti mű, amelyet Békéscsabán írt 1945/46-ban. Az Egy hívő naplója fényt vet Féja eléggé rejtve maradt belső életére, vallásosságára; olyan emberszemléletről tanúskodik, amely többnyire rejtve maradt az ismert vivó-vitatkozó Féja vonások mögött.

Féja világnézete az Egy hívő naplója alapján dualista színezetű: az anyagelvű világ önállóságának, saját törvényeinek elismerése párosul a tisztán metafizikai, krisztusi logosz hirdetésével. A filozófiai dualizmus következményeként a vallás Féja felfogásában lényegében erkölcsi, illetve lélektani jelenség. A kéziratos mű egyébként biblia-kritika, az Újszövetség – Féja-féle olvasata. Hangsúlyt kap benne a határtalan megértés és alázat, az emberi egyéniség és szabad akarat tisztelete és méltósága, az egyéni felelősség. Isten „tapintatos”, „csak akkor mozdul, ha hívod, csak akkor önt el, ha azonosságot vállalsz véle”. A „megigazulás” ajtaja mindenkinek, mindenkor s mindvégig nyitva áll; a bűnhődés az ember magatartásában rejlő önítélet, sors, amelyet mi magunk készítünk magunknak; az irgalom, a bűn megbocsátása vezet célra, s nem a megbélyegzés: „a bűnös csakis a megbocsájtó lélek feléje áradó hőségétől válik nemesebbé.” A jézusi etika száműzi az erőszakot, még a pogányokkal szemben is a lélek ébresztése a feladat. Tanítással, példával, önfeláldozással, de sohasem erőszakkal. A legfőbb kegyelem, hogy az ember előtt nyitva áll a szüntelen fejlődés útja. A vallás nem véres áldozatot, nem önemésztő révületet: egyszerű, tiszta erőfeszítést kíván az embertől a „felhuzalkodásban.”

Féja tanárként azért tölthette be osztatlan sikerrel a hivatását, mert tanári gyakorlata, mint láthattuk, teljesen összhangban állt eszményeivel. Pedagógusi attitűdjét a kisdiákok egyéniségének és méltóságának a tisztelete jellemezte, a tehetség alapvonalainak respektusa, a megértés és szeretet, az egyéni fejlődést segítő, megbocsátó pártoló türelem; nincs tehát semmi meghasonlás az elvek és gyakorlat között. A pályafutása során ritkán tapasztalt belső harmóniára további bizonyítékul szolgálnak Féja azon levelei, amelyeket mint apa írt egyetemi hallgató fiának, tehát ugyancsak nevelői helyzetben.[11] A sorok kifinomult pedagógiai érzékről és szülői tapintatról tanúskodnak. Féja rugalmasan igazodik fia egyéniségéhez, érződik a másik személyiségének és önállóságának a tisztelete. „Mindezekre csak Te válaszolhatsz! Én csak fölteszem a kérdéseket!” – írja egyhelyütt. Másutt: „Az embernek szabadság kell. Én arra tanítottalak, hogy a Te életed a Tiéd, én legfennebb tanácsot adhatok, Néked azonban megérzésed szerint kell cselekedned”; „gondolkozz és nézz, merülj önmagadba. Így minden problémára az emberi keretek között lehető legjobb választ kapod.” Kíváncsi mindenre, anélkül, hogy beleszólna a fia dolgaiba, avagy akarata ellenére próbálná befolyásolni. Hangja mindig bizalmat sugároz, kritikus helyzetben írja: „Te mélyebb ember és komolyabb férfi vagy, semhogy féltenélek.”

Féja Géza „csodaváró” özvegyasszony mellett nőtt fel, e negatív élmény ellensúlyozására kap oly nagy hangsúlyt nevelési elvei közt az önállóságra szoktatás. Sosem dorongolja le a fiát; ha tanácsot kér vagy útbaigazításra szorul, mindig nyíltan, emberien ír, kerüli az álszenteskedést.

Figyelmet érdemel Féja Géza tanítási módszere is, amelyre a visszaemlékezéseken kívül évkönyvekből és későbbi népfőiskolai terveiből következtethetünk. Aligha tévedünk, ha a népfőiskolai tervezet és saját tanítási gyakorlata között összefüggést keresünk. 1934-ben írta, Németh László ötlete, a Nép-Eötvös Kollégiuma kapcsán: „Itt a drámát színházi esték élményei nyomán tanítanánk, a természettudományt szigorúan az élet tényeihez kötve, a történelmet kiemelkedő szempontokhoz, gazdasági s társadalmi tényékhez fűzve, az irodalmat az örök műfajok s értékek horizontjában, a műveltségtörténetet múzeumi sétákon. Teremtő beszélgetés. Igen, teremtő beszélgetés, együttolvasás volna a tanítás módszere. S a tanítványokból előcsillanó lélek sajátossága irányítaná napról-napra munkánk útját. S a tanítómesterek sorába egy-egy beszélgetésre meghívnánk a magyar szellemi élet kiemelkedő alakjait, hogy élményeket adjanak s vegyék észre a kicsillanó tehetségek fényjelét.”[12]

Féja Géza Esztergom-táborban és Pesterzsébeten is a társadalom perifériáján élő gyermekekkel találkozott, bányász és üveggyári kolóniákról bejáró fiúkkal, állami gondozottakkal, külvárosi kisiparosok, kispolgári családok, ipari segédszemélyek, napszámosok, kiskereskedők, közhivatali altisztek gyermekeivel. Tanári pályafutása másfél évtizedét tehát – mai szóval – hátrányos helyzetű kisdiákok között töltötte el. Amikor a nép hasonlóan hátrányos helyzetű legszélesebb rétegei számára tervez főiskolát, nyilván az ekkor szerzett tapasztalatait összegzi. Az emlékezők nem véletlenül hangsúlyozzák Féja beszélgetve-tanító módszerét. Az 1930-as évek végi népfőiskolai tervezetében ugyanezt ajánlja, előadást csak szemléltetéssel, lehetőleg közvetlen élmények nyújtásával egybekötve. Hangsúlyt helyez a közvetlen élmények, a mai környezetismereti sétákra emlékeztető tanulmányi kirándulások közös feldolgozására. Óv a túlterheléstől, változatos tanrendet javasol, sok testmozgással, gyakorlati foglalkozással. Kiemelt szerepet szán a tanórán kívüli önálló munkának, az olvasásnak, önművelésnek.

Visszatérve Esztergom-táborhoz, az itt eltöltött évek személyiségformáló hatása meghatározó. Egyéni válsághelyzetben érkezett ide, az intézet barátságtalan, fogolytábor jellegét őrző világa a legkevésbé alkalmas személyes válsága feloldására. Féja Géza mégis e kényszerpályán talált újra önmagára. A feltáruló szociális nyomor a figyelmét a maga mélye felől a társadalom mélységei felé fordította, ekkor ismert rá feladataira. Ugyan ifjúkora messianisztikus érzését, szociális fogékonyságát már Szabó Dezső hatása alatt kezdte szereppé formálni, a lírai hevület mellől azonban hiányzott a tárgyi dolgok alátámasztása, a valóságélmény, amelyet Esztergom-tábor, az intézet, az iskola, a gyermekek sorsa sűrítve pótolt. A vidéki évek fejlesztették ki benne a valóságérzéket, közvetlenséget, egyszerűséget, realista szemléletét. Ez idő tájt gyalogolja be Esztergom környékét, a pilisi községeket, bányatelepeket és nyomorult falvakat, később, már az Előörs munkatársaként, az egész országot. Itt formálódott ki az a Féja Géza, aki a harmincas évek elején, amikor az irodalmi-szellemi élet népi áramlata toborzót fúj, már alkalmas és készen áll a szerepre, amelyet a mozgalomban betöltött.

Az Esztergom-tábori érlelő években a tanári munka, ez a félbeszakadt, formátumához képest kisszerű, kényszerpályán járó tevékenysége adta meg Féja személyisége végső formáját.  Megízleltette  vele  a  hatás  lehetőségeit  és  eszközeit. A tanítás hozzájárult ahhoz, hogy felismerje: adottságaival hová és meddig juthat. Átrendeződtek irodalmi ambíciói. A hagyományos formákból új műfajok felé tért, a vers háttérbe szorul, helyét a publicisztika és az esszé vette át. Mindaddig, amíg publicista tehetsége, szónok–debattőr hajlama nagyobb fórumot kapott, képességének egyetlen megnyilatkozási területe a tanítás volt.

Esztergom-tábor Féja Géza „metamorfózisának” színhelye. Baczó Mózes oblomovizmusa itt változik át „a társadalom erővonalainak nyílt pályáján mozgó” agitátorrá. A Strázsa hegy alji átváltozás motívumai között szép és megrázó, ahogyan szerelemre-társra talált, s ahogy elveszítette e „senkiföldjén.” A tragédiát, Gizi emlékét idézi a Gyónás, Féja Géza életrajzi egypercese, s talán még megrázóbban, nyíltabban egy későbbi, 1945 utáni jegyzete. Mint Ráskai Lea kódex-másolás közben, ugyanígy szőtte bele Féja Géza békéscsabai magánya frissen föltörő gondolatait, érzelmeit az Egy hívő naplója kéziratába: „huszonkétéves koromra tele voltam sebbel – csaknem roncs – testi s lelki erőm nem volt hozzáedzve ehhez a sorshoz, oblomovizmus lett volna a végzetem. Gizi adott erőt, forró, földi biztonságérzetet, ő váltott meg a nosztalgiáimból, ő szült fiút, hogy a földi sorsnak egyáltalában értelmét lássam, és ne meneküljek korai öngyilkosságba.” E kis vallomástöredék a Gyónás ikerdarabja, sejteti a veszteség súlyát, s megmagyarázza Féja Géza öngyötrő vissza-visszatérését felesége emlékéhez. A Gyónás azt is érzékelteti azonban, hogy a gyermekágyas asszony halálának más a jelentősége, mint édesapja öngyilkosságának. A gyermek- és serdülőkor határán az Én ugyan kivált már a világból, de belül még kitöltetlen, csupa kérdés, csupa „filozófia.” Féját ebben az életkorban éri az első trauma. Édesapja öngyilkossága a halállal jegyzi el. Akkor, ott születik meg Baczó Mózes figurája, belső viaskodásokkal, amelyeknek kísértője, de talán kijózanítója is a szerencsétlen sorsú apa. Felesége elvesztése a felívelő írói pálya kezdetén sújtja. A szerep formálódik, a gyász már nem talál belső űrt. A halál kísértése nem fordíthatja vissza az Esztergom-tábori metamorfózist. Inkább edzi, keményebbé teszi, eloldja Féját a „polgári” világtól, a családos kötöttségektől. „Férfiálmok” és „asszonyrealitás” konfliktusának bőven termő példája Németh László drámai életműve. A női szándék megtartó, otthont teremt, beleszövi magát a társadalomba, ellensúlyként tart vissza az ábrándoktól. A lázadónak könnyebb szegénylegényként, „szabadcsapatban” élni, megfontolttá tevő, mérséklő ellensúlyok és kötelékek híján. Ahogy Féja Géza is tette.

 

[1] Szabadcsapat, i. m. 109. old.

[2] Forrás. Antológia. Szerk. Bányai Kornél. Bev. Ajtay Miklós. Párizsi Magyar Akadémia - Esztergomi Balassa Bálint Irodalmi és Művészeti Társaság 1. (őszi) k. 54-55. old. A verset nem vette fel Kráterarc című, 1975-ben megjelent (egyetlen) verseskötetébe.

[3] Molnár József Féja tanár úr. Vallomás és búcsú. Új Látóhatár, XXIX. évf. 1978. 4-5. sz. 359. old.

[4] Szabadcsapat, i. m. 121. old.

[5] Molnár József, i. m. 359-365. old.

[6] Molnár József, i. m. 361-362. old.

[7] A hivatkozások forrása a Féja-hagyaték, illetve a Martsa-család tulajdonában lévő levelek, illetve Martsa Alajos visszaemlékezése. Kapcsolatukra l. még Zimonyi Zoltán  „Nagy honvágy él már bennem Esztergom iránt" Féja Géza és Martsa Alajos levelezése Új Forrás, 1982. június.

[8] Féja Géza levelezése, i. m. 293. old.

[9] OSZK, Babits-hagyaték

[10] Illyés Gyula A Magyarázó. Féja Gézának kéznyújtással. Új Forrás, 1975. 2. sz.

[11] Féja Endre 2013-ban Levelek fiamnak címmel sajtó alá rendezte édesapja hozzá írt leveleit. Kiadatlan.

[12]  Féja Géza „A Nép Eötvös-Kollégiuma” Megvalósul az „Ifjú Magyarország" első életképes intézménye? Magyarország, 1934. szeptember 6. 5. old.