Perújrafelvétel?

 

 

Tárgyalásokon lehet megfigyelni: a bíró olykor vissza-visszatér mellékes részletekre, megpróbál az ügy szempontjából érdektelen körülményeket is tisztázni, hogy hasznos benyomásokat szerezzen a tanúk emlékezetéről, szavahihetőségéről.

Abban a perben, amelynek vádirata szerint Féja Géza elárulta Bajcsy-Zsilinszky Endrét és átállt Gömböshöz, a bíró alighanem elidőzne egy részletkérdésnél: hogyan is szakítottak, lejátszódott-e közöttük valamilyen nagyjelenet? A tanúk ugyanis másként emlékeznek. Az egyik szerint „1935 végén [...] Zsilinszky keményen lehordta Féját [...] Féja lángvörös arccal rohant ki az értekezletről, s attól kezdve fővárosszerte csak Áchim gyilkosaként emlegette Zsilinszky Endrét.”[1] Más viszont mit sem tud a jelenetről: „[...] anélkül, hogy egy hangos szóváltás vagy vita lett volna közöttük, Féja faképnél hagyta őt.”[2] Lehordásról, „ellenséges indulatot kiváltó összetűzésről” nem tud az állítólagos koronatanú, „Zsilinszky valóságos belső titoknoka”[3] sem, szerinte Féja „hirtelen kivált a lapból, végleg szakított Zsilinszkyvel. Lépését sohasem indokolta meg.”[4]

Egy pörben persze a rossz emlékezet könnyen sarokba szorítható, ám a bírónak bizonyára többször is latba kell vetnie valóságérzékét.

Szerencsére nincs pör, nincsenek vádlók és vádlottak, nincs bíró és nincs tanú, s nem kell senkinek sem ítélkeznie. Van viszont egy homályos pont Bajcsy-Zsilinszky Endre és Féja Géza kapcsolatában: meghasonlásuk története, amelyről sokat sejtető utalások, legendák keringenek.

 

*

Az előző fejezettel ugyanis nem a történet végéhez, hanem a legérzékenyebb, vitatott pontjához értünk. Féja Géza halála után ugyanis többen az előzőektől eltérően értelmezték az eseményeket.

Koncepciójuk a következőképp foglalható össze. Féja 1935 végén, közvetlenül azt megelőzően, hogy Zsilinszky a Szabadság című lap tulajdonjogának a feladására kényszerült, szembefordult egykori jótevőjével és mentorával, szakított Zsilinszkyvel, akit Áchim gyilkosaként kezdett emlegetni.[5] Indítéka karrierizmus és bosszúvágy volt. „Hogy miért fordult szembe Féja Bajcsy-Zsilinszky Endrével, aki hosszú éveken keresztül fórumot nyújtott neki lapjában, annak két oka volt. Mindkettőt jól ismerik a ma még élő kortársak. Az egyik, hogy az 1935-ös tarpai bukás után Féja már feladta ama reményét, hogy a Nemzeti Radikális Párt révén mandátumhoz jut, s ezért Gömböshöz közeledett. A másik, hogy Bajcsy-Zsilinszky keményen lehordta nyilvánosság előtt amiatt, hogy a népi írókat »szállítani« akarja a totális fasiszta rendszer kiépítésére törekvő miniszterelnöknek. Az Áchim-ügy ezután történt célzatos előteregetésének előzményeit így tudja Talpassy Tibor, Zsilinszky legközvetlenebb környezetének immár egyetlen élő tanúja is.”[6]

Zsilinszky és Féja beszámolóiból egyaránt tudjuk, hogy Áchim halála beszédtéma volt közöttük. Zsilinszky részletesen feltárta Féjának a tragikus eset körülményeit.[7] A fentiek azt sejtetik, hogy Féja a szíve mélyén sohasem adott hitelt Zsilinszky vallomásának, kételyei ellenére mégis felsorakozott mögé, a rágalmaktól eleinte védte, s csak akkor mutatta ki a „foga fehérjét”, „amikor a Magyarországnál puha ágyat vetett magának.”[8] Ekkor sem szakított azonban még Zsilinszkyvel, mert szeretett volna országgyűlési képviselő lenni. Az 1935-ös választásuk után viszont „Zsilinszky megszűnt adu lenni”. „Sokkal kecsegtetőbbnek látszott a Gömbössel jó viszonyban levő Zilahy Lajos kegyeibe férkőzni. Úgy remélte, hogy Zilahy ajánlására ő is rákerülhet a futtatni kívánt »reformifjak« listájára, és a kis publicitású Szabadság helyett a Zilahy Lajos befolyása alatt álló, megnövekedett példányszámú Magyarországban adhatja közre írásait.”[9] E beállítás szerint Féja 1935 őszén Gömbös „reformifjaként” a kormánylap munkatársa,[10] nem támogatta Zsilinszkyt az 1935-ös választásokon. Sőt, midőn Gömbös szerette volna csöndben lezárni az ún. Kenyeres–Kaufmann ügyet,[11] Zilahy Lajos megbízásából Féja Géza csitítgatta Zsilinszkyt, hogy hagyjon föl a hajszával.[12] Eszerint „Féja és Bajcsy-Zsilinszky útjai azért váltak el, mert az 1935. évi második tarpai vereség után a Nemzeti Radikális Párt nem jelentett többé politikai lépcsőfokot számára, a filléres gondokkal, állandó megjelenési nehézségekkel küzdő Szabadság pedig nem volt már hatásos fórum. E két ok együttesen sodorta át Féja Gézát Gömbös táborába.”[13] Ezután, állítólag „1935 végén [...]  a karácsonyi szám előkészítésével foglalkozó szerkesztőségi értekezleten Zsilinszky keményen lehordta Féját amiatt, hogy Zilahyn keresztül Gömbös felé közeledett, az Új Szellemi Front egyik bábájaként a fasiszta miniszterelnök karámjába igyekszik terelni a népi írókat.”[14] Erre Féja fölállt és távozott – ez az apró mozzanat az, amelyre a szemtanúk érdekes módon ellentmondásosan emlékeztek. Egyesek szerint „anélkül, hogy egy hangos szóváltás vagy vita lett volna közöttük,”[15] más szerint viszont „lángvörös arccal rohant ki az értekezletről, „ezután jött elő az Áchim-ügy célzatos beállításával,” Áchim gyilkosaként emlegette Zsilinszky Endrét.[16] A Válasz 1937. évi második számában „azzal a megállapítással súlyosbította korábban csak élőszóval – de minduntalan és mindenütt – hirdetett vádját, hogy a gyilkosság elkövetői osztályérdekből cselekedtek;” „az Áchim-fejezetet Féja engesztelhetetlen dühe hegyezte ki Zsilinszky-ellenessé.”[17]  Írása „egyet jelent egy igazán németellenes politikus hátbatámadásával.”[18] „Az Áchim-ügynek ilyen beállítása kapóra jött a nácifasizmus elleni harcot szenvedélyesen és megfélemlíthetetlenül vívó Bajcsy-Zsilinszky diszkreditálására: a kormánypárt kortesei, majd a nyilasok újra és újra megpróbálták felhasználni arra, hogy elszakítsák Zsilinszkytől lelkes paraszthíveit.”[19] Féja a „Válasz-beli cikkével Brutusként tőrt döfött” Zsilinszkybe, és „kormánypárti publicistaként kurzusízű glosszáit írta a gleichschaltolt Est-lapokba. Ugyanakkor – mint ismeretes – Zsilinszky a magyar progresszió élén vívta mindhalálig harcát a független és demokratikus Magyarországért.”[20] Politikai pályájuk, miután Gömbös kiirtatta Zsilinszkyt és jelöltjeit a választásokon, homlokegyenest eltért: „Bajcsy-Zsilinszky Endre ettől kezdve következetesen haladt bal felé, egészen a sopronkőhidai vesztőhelyig. Féja ugyanakkor egyre inkább jobbra tartott a gleichschaltolt sajtóban.”[21] E koncepció szerint Féja hangja 1935-től eltorzult, ő maga jobboldali figura, Gömbös embere lett, ami „a Bajcsy-Zsilinszky Endre útjáról való letérés következménye volt.”[22] „Féján a kettőjük kapcsolatában bekövetkezett szakadás után egyfajta Zsilinszky-komplexus vett erőt, ami őt haláláig nem hagyta nyugodni. Sajnálatos módon nem tudott igazán szembenézni ezzel a számára súlyos etikai problémával.”[23]

Nagyjából ennyiben foglalható össze – minden különösebb rövidítés nélkül – Zsilinszky és Féja szétválásának az a magyarázata, amely az író halálát követő évtizedben néhány kortárs tollából a sajtó révén terjedt el a közvéleményben Féja Géza szerepéről, pályafutásáról. Ugyanazok a lapok, amelyek helyt adtak a fentebb szinte teljes terjedelmükben idézett, tömören vádló, bizonyítékokat mellőző, kijelentő tónusú cikkeknek, elhárították a tényeket-érveket felsorakoztató, tárgyra irányított vitákat. A szellemi élet kisszerűségének, a manipulált folyóirat-szerkesztésnek ez a válságtünete jelzi, hogy – sok más kérdéshez hasonlóan – a Zsilinszky–Féja kapcsolat megvitatásának nem volt igazi esélye és nyilvánossága a magyar kulturális sajtóban az 1980-as években. Klikkszerű, elfogult, személyeskedő álláspontok „dokumentumként” tárgyiasultak, kihasználva a nyilvánosság és a szellemi élet zavarait. Minden kockázat, cáfolat, leleplezés vagy a valódi vita esélye (pontosabban: a torzítók számára veszélye) nélkül.

Néhány mozzanat különösen figyelemreméltó. Először is az, hogy egy kis kör, két-három fő hivatkozik minden egyéb bizonyítékot mellőzve az emlékeire, főként pedig egyetlen személyre, tehát tekintélyelvre. A másik szembetűnő vonás, hogy a középpontba az ún. Áchim-ügy került. Bajcsy-Zsilinszky Endre saját vallomásának a hitele és Féja véleménye az esetről. A harmadik az, hogy a Féját érintő történeti érvényű, objektív bírálatokat rávetítették más indítékú támadásukra. Különösen nagy hangsúlyt kap a magyar szellemi életben mindmáig denunciáló Új Szellemi Front ügye, s abban Féja állítólagos szerepe.

A kulisszatitkokban járatlan irodalmár nem egészen érti és követheti a rejtett összefüggéseket. Úgy tűnik, mintha lappangó történész-szakmai érdek mozgatná a kortársak emlékezés-mechanizmusát, a Féja-képet torzító cikkezéseket. Talán nem is Féjáról önmagáról van szó, hanem a Kossuth–Görgei ellentét méreteit, meddőségét és feloldhatatlanságát mintázó Áchim-párti–zsilinszkyánus szembenállásról. Féja ugyanis megbélyegezve – mint Gömböshöz pártoló renegát – kiiktatható a Bajcsy-Zsilinszky irodalomból, a hiteles források közül. Bizony, elég reménytelen feladatnak látszik, hogy a Zsilinszky–Féja kapcsolatot kibontsuk az érdekek és indulatok összekuszálódott szövevényéből.

Korábban volt már róla szó, hogy Zsilinszky és Féja meghasonlása valószínűleg a körülöttük támadt feszültségekből indult ki, már csak ezért is tanácsos a környezetükre nagyobb figyelmet fordítani.

Féja Géza halála, 1978 óta, legyen szó akár Áchim L. Andrásról, akár Féja Gézáról, rendre bejelentkezik egy kör, amely a kor hangján, a hiteles tanú vagy a bíró szerepében lép fel, minősít, ítél, jogot formál az utolsó szóra. Természetesen emlékeiket elvitatni, sem megvitatni nincs értelme. Kifogásaik, vádjaik, akár egyetértünk velük, akár nem, megfogalmazódtak, élnek, terjednek. A kör Bajcsy-Zsilinszky Endre egykori munkatársaiból áll, közéjük tartozott többek között Talpassy Tibor, Antalffy Gyula, Barcs Sándor, Simándy Pál, Katona Jenő, Nagy Tibor és nyilván még mások is. Szellemi mozgatójuk Vigh Károly történész, Bajcsy-Zsilinszky-kutató volt. A „baráti kör” Féja-képére hatott  Bende Mária, Bajcsy-Zsilinszky Endre egykori titkárnője, későbbi felesége, majd özvegye, továbbá Kodolányi János. Ha pontosabban akarunk fogalmazni, helyesebb is, ha Bajcsy-Zsilinszky Endre egykori munkatársainak Bende Mária és Kodolányi János vonzáskörébe tartozó csoportjáról beszélünk. A „baráti kör” kifejezés nem a Bajcsy-Zsilinszky Baráti Társaságot fedi, kritikám nem vonja kétségbe, s nem kisebbítheti a kör tagjainak egyéb, pl. a Társaság keretén belül kifejtett tevékenységét. Bajcsy-Zsilinszky Endre kiemelkedő személyiség volt, politikai öröksége történetfilozófiai értelemben ellentéte mindenféle diktatúrának. 1945 után, bár jelentőségének és mártíriumának megfelelően temették és méltatták, utcákat neveztek el róla – egyúttal politikai örökségét is sírba tették. Aligha véletlen, hogy teljes életútját átfogó nagymonográfia csak 2019-ban jelent meg.[24] Önmagában is tiszteletre méltó tehát, hogy a kegyelet és a megbecsülés közös nevezőjén baráti körré szerveződött, majd társasággá szélesedett az egykori munkatársak kis csoportja. Időszerű és fontos volt Zsilinszky ébresztése, emlékének óvása, életpéldájának népszerűsítése. Érdemük viszont nem adhat felmentést a Zsilinszky–Féja kapcsolat ábrázolásában vitt kétes szerepükre és vitatható módszereikre. Különösen két, Zsilinszkyhez kapcsolódó személy lett a céltáblájuk: Áchim L. András és Féja Géza. Módszerükről megállapították már, hogy a „a történeti tisztánlátás helyett inkább azt a történelmi árukapcsolást erősítették meg, amelynek értékrendjében minél »rosszabb« Áchim [behelyettesíthetjük Féja nevét is!], annál »jobb« Bajcsy-Zsilinszky.”[25] Úgy állítják szembe Áchim és Bajcsy-Zsilinszky alakját, mintha a nemzet emlékezetének mérleghintáján az egyik akkor emelkedhet, ha a másik süllyed. Mintha Zsilinszky leértékelődne, ha a tőle elváló vagy őt elhagyó Féja (fogalmazzunk akárhogy is) további működéséből pozitívumokat is ki lehetne mutatni. Ezért azután Féja Géza 1935 utáni pályafutását egészében eltévelyedésnek kell beállítani. Útja zsákutca, mert elfordult Zsilinszkytől. Igen ám, de a szakítás utáni idők a Viharsarok, a Márciusi Front évei. Féja pályája kiemelkedő szakaszába ért, nem zsákutcába, kár lenne tehát a tényeket és az érzéseket összekavarni.

A baráti kör tollát Féjáról írva elfogultság vezeti, akár tudatosan, akár ösztönös ellenszenvből. Nézzünk néhány, nem is különösebben súlyos példát. Az egyik, már idézett mondat pl. történésztől szokatlan „nagyvonalúsággal” azt állítja, hogy Féja „kormánypárti publicistaként” a „gleichschaltolt Est-lapokba” írt.[26] A kormány és a kormánypárt fogalma között még a Horthy-kor viszonyai között is különbséget lehetett tenni. Féja soha semmilyen kormánypártnak nem volt tagja. A Magyarország című napilap, amelyre Vigh Károly céloz, nem a kormánypárt, tehát a Nemzeti Egység, majd az örökébe lépő Magyar Élet Pártja napilapja volt, hanem az Est-konszerné. Csak később lett állami tulajdon, miután Miklós Andorné Gombaszögi Frida – kényszerű belátásból, az 1939. évi IV. tc., az úgynevezett második zsidótörvény miatt – 1939 decemberében az Athenaeum Kiadóval együtt eladta a tulajdonában lévő részvénytöbbletet az államnak. Ezt követően a törvényt az Athenaeumnál és a Magyarországnál éppúgy végrehajtották, mint más vállalatoknál, csökkentették a zsidó származású alkalmazottak létszámát.[27] A szó histográfiai értelmében nem, legfeljebb zsurnalisztikai nagyvonalúsággal nevezhetjük gleichschaltoltnak az Est-lapokat. A Magyarország 1939 után kormánylap ugyan, de nemegyszer – Teleki Pál politikai irányvonalán – a kormánypárt ellenében is lavírozott. A magyar sajtó az új sajtótörvény, a sajtókamara felállítása, majd a háborús cenzúra (ilyenkor szokásos és természetes) bevezetése ellenére meglehetős mozgásteret élvezett. Csak a legkézenfekvőbb példákra utalva: ellenzéki pártlapok jelenhettek meg továbbra is, pl. a Népszava 1942 karácsonyi száma legálisan készült. A Magyarország például, és személy szerint Féja Géza is határozott és egyértelmű nyilas-ellenes cikkeket jelentetett meg a Vigh Károly által „gleichschaltoltnak” nevezett lapban. S ne feledjük azt sem, hogy Féja nem az elbocsátott zsidó származású újságírók helyére nyomult be, a Magyarország még Miklós Andorné idejében alkalmazta a Viharsarok című könyve miatt állásából elbocsátott, munkanélküli tanárt.

Nem kifejezetten tárgyilagos eljárás az sem, hogy Féjának egyetlen visszaemlékezése sem került bele a Kortársak Bajcsy-Zsilinszky Endréről című kötetbe. A szerkesztő – ugyancsak Vigh Károly – Féja mellőzését azzal indokolta, hogy írásai önálló kötetben jelentek meg. Másoktól viszont – Kállai Gyulától, Nagy Istvántól például – ilyen esetben is beválogatott egy-egy részletet, mert ezek szerinte „sok fontos ecsetvonással gazdagították Bajcsy-Zsilinszky Endre pályaképét.”[28] Az emlékezésgyűjtemény előszava kétségtelenné teszi, hogy Féja tudatos elhagyásáról, tehát a kortársi emlékezések retusálásáról van szó. Féja – aki Zsilinszky nagyságát az írásaiban feltétlenül elismerte –, kétségtelenül eltérően vélekedett néhány kérdésben a szerkesztőtől. Ráadásul Vigh Károly a könyv második kiadásába felvett egy olyan (újonnan készült) írást, amely Az utolsó szó jogán címmel kizárólag Féja Lapszélre című könyvével, a Bajcsy-Zsilinszky Endréről írott fejezettel foglalkozott.

Ugyanebben a kötetben csonkán, a Zsilinszky–Féja kapcsolatot árnyaló részletek elhagyásával jelent meg az a levél, amelyet Bajcsy-Zsilinszky írt Németh Imrének 1937. február 8-án. A kihagyásokat a szerkesztő nem jelölte, e szövegrészek a második, bővített kiadásban sem olvashatók, s az elhagyásokat itt is csak hellyel-közzel jelzi a szükséges kipontozás. De elmarad Féja neve abból a névsorból is, amely Bajcsy-Zsilinszky Endre asztaltársaságát veszi számba. Pedig Féja e körnek évekig állandó tagja volt.[29]

A „koronatanú”, Talpassy Tibor, akire a többiek hivatkoznak, érezhetően elfogult. Emlékezéseiben a stíluson átsüt az indulat. Féját, midőn először bukkan fel a neve, így mutatja be olvasóinak: „akadálytalanul helyezhette el saját és kegyeltjei kakukktojásait” az Előörsben; a lap hangja ezért itt-ott a „levedlett időkre emlékeztetett”; Féja a „kezébe kaparintotta” a lap irodalmi rovatát és azt „teljesen egyéni ízlésének rendelte alá”. Megtudjuk, hogy Féja korábban Szabó Dezső „fullajtárja volt”, és „saját sápadt versszüleményeit csempészte be” a Mester lapjába, aki emiatt „elvesztette türelmét, és sületlenségnek nevezve a költői zengeményeket, kitiltotta azokat a lapból,” sőt, az Előörs indulásakor Zsilinszkynél tiltakozott a munkatársnak jelentkező Féja szerepeltetése ellen.[30] Talpassy informátora egyébként ugyanaz a Kerecsényi Imre, akiről volt már szó annak kapcsán, hogy Féja állítólag Mickó körül legyeskedett. Noha szigorúan olyan események felelevenítését ígéri, amelyeknek általában önmaga, ritkábban valamelyik barátja volt a közvetlen résztvevője, kénytelen beismerni, hogy „a szemnyitogatás sok dologban Kerecsényi Imrén keresztül történt.”[31] Féjáról harmadkézből kapott pletykákat szellőztet. Bajcsy-Zsilinszky iskolázatlan (Talpassy szerint intelligens) mindenese aligha lehetett szem- vagy fültanúja a legalább hat évvel korábban történteknek. Látóhatára a Féja–Zsilinszky kapcsolat megítélésében sok esetben leszűkül a háziszolga horizontjára.

Talpassy a Nemzeti Radikális Párt 1930. november 1-jei zászlóbontásáráról írva megjegyzi: Féja nem volt jelen,[32] s ez igaz is. A szövegkörnyezetből azonban arra lehet következtetni, hogy elvi okok miatt maradt távol, hasonlóan Zsilinszky politikai asztaltársaságához, a „napkeleti bölcsekhez”. Talpassy elhallgatja, amit egyébként jól tud, s másutt leírt:[33] Féja Géza ekkor boldogság és balsejtelmek között hányódott. Felesége napokkal előbb szült, gyermekágyi lázban szenvedett, s röviddel később elhunyt. Az újszülöttet vérátömlesztéssel sikerült csak életben tartani. Féját mellesleg ekkor Esztergom-táborhoz fűzték az iskolai kötelezettségei, mindemellett a kérdéses napokban még influenzás is volt, a távolmaradását tehát számos komoly ok indokolta. Zsilinszky táborában a pártalapítás egyik legkövetkezetesebb híve volt, amit Talpassy ártatlannak látszó ténymegállapítása az adott szövegkörnyezetben elvitat.

Tudtommal nem kapott nyilvánosságot, de él és terjed, amit Nagy Tibor egyik, Féja pályafutását felvázoló levelében írt az 1945 utáni békéscsabai évekről: „Mit csinált Féja ott a könyvtároskodáson kívül? Mivel magyarázza, hogy éppen békéscsabai tartózkodása idején a nyilas csőcselék csabai utóhada különös gyalázatos tüntetést tartott Bajcsy-Zsilinszky neve és emléke ellen, és követelték Bajcsy-Zsilinszky utcájának és névtáblájának a levételét? E turbulenciában részt vett Áchim nyilas rokonai mellett a Kis János altábornagyot és Bajcsy-Zsilinszkyt a nyilas terroristák kezébe adó Mikulich Tibor páncélszázados békéscsabai menyasszonya, akit Cseres Tibor is ismert. Volt-e közvetlen köze Féjának a tüntetéshez? Vagy tán közvetett köze volt csupán? Ezt a hézagot is csak Féja becsületes önvallomása töltheti ki.”[34] Minderről természetesen megkérdeztem nemcsak az akkor még élő Féját, hanem a tanúként pártatlan Cseres Tibort is. Egyikük szerint sem volt Féjának köze a tüntetéshez, Mikulich menyasszonya pedig, akit Cseres valóban ismert, nem békéscsabai, ettől függetlenül neki sem volt köze az eseményhez.

E néhány példa is érzékelteti, hogy a „baráti kör” nemcsak valakiért, hanem valakik ellen is hadakozik. Gyűlölség, Zsilinszky emberségéhez méltatlan indulat vakítja el őket. Harcmodoruk már-már a kérlelhetetlenül vitatkozó Féja legkíméletlenebb pillanataira emlékeztet. Módszerükben az a félelmetes, hogy a valódi tényeket eltorzítva alakították ki a hamis vádakat. Mert tény az, hogy a népi írók egy csoportja, köztük Féja Géza is, 1934–35 tájt kereste a párbeszéd lehetőségét a hatalommal: találkoztak Zilahy Lajos villájában Gömbös Gyula miniszterelnökkel. Tény az is, hogy az Új Szellemi Front néven ismert akció miatt a résztvevőket támadás érte bal felől, továbbá származásuk miatt fenyegetett polgári demokraták és radikálisok részéről. Tény az is, hogy Féja Géza és Zsilinszky Endre útjai szétváltak, s ha a szemtanúk eltérően emlékeznek is, e szétválás – egyébként hosszú – folyamatának volt egy látványos vagy csak látható pillanata 1935 decemberében, akár összeszólalkozás, lehordás, elvörösödés, ajtócsapkodás, akár csak néma, hirtelen eltávozás volt is a jele. Tény az is, hogy Féja Áchim halálában nem tartotta vétlennek Zsilinszkyt, aki részese volt a tragikus dulakodásnak. Tény az is, hogy az Áchim-drámát, amelyről Zsilinszky családi konfliktusként beszélt neki, Féja egy társadalmi réteg halálos ítéleteként interpretálta. Tény, hogy Áchim-tanulmánya erősen felzaklatta Zsilinszky Endrét. Tény az is, hogy Féja 1934-től előbb külső, majd 1937 után belső munkatársa a Magyarországnak, s a lapot 1939 végén az állam megvásárolta. Féja a Teleki Pál nevével jelezhető álláspontot képviselte, egyszerre írt a jobb- és a baloldal ellen. Tény, hogy félt az „idegenvezetőktől”, a náci és a bolsevik befolyástól, a háború kitörése után ebben közös nevezőre jutott a Horthy-korszak nem nácibarát hatalmi elitjével. Tény az is, hogy néhány borzasztó cikkében zsidózott, s ezért feljelentés alapján 1945-ben népbírósági pert akartak indítani ellene, amire végül nem került sor, mert az „illetékes körök” „az ilyen irodalmi vétségekből”[35] nem akartak bűnügyet csinálni.

 Hamis viszont az a kép vagy inkább karikatúra, amely a valóságelemek felhasználásával és kiforgatásával, időrendi csúsztatásokkal készült. Nem igaz, hogy Féja Géza volt az Új Szellemi Front egyik bábája, s hogy 1935-től egyre inkább és egyre erőteljesebben jobbra tartott; nem igaz, hogy azért szakított Bajcsy-Zsilinszky Endrével, mert Gömbös mellé állt, 1935 őszén „Gömbös »reformifjaként« az egyik kormánylap munkatársa.” Nem igaz, hogy Féja hangja eltorzult a Bajcsy-Zsilinszky Endre útjáról való letérés után, s hogy Zsilinszkyt tartotta Áchim gyilkosának,[36] „Válasz-beli cikkével Brutusként tőrt döfött beléje.”[37] S ebben a megfogalmazásban nem igaz, hogy „Féja aztán a gleichschaltolt sajtóban oly lelkesen támogatta a sorozatos »megkülönböztető« intézkedéseket hozó kormányokat, hogy e tevékenysége miatt a háborús bűnösök listájára került.”[38] Nem igaz, hogy Féja szocializmusa nemzetiszocialista színezetű, s az üldözöttek ellen életbevágóan izgatott,[39] s csak barátai ügyeskedték le e háborús bűnösök listájáról.[40] A csúsztatásokat látva az ember érzése az, hogy Zsilinszky egykori munkatársai saját sérelmeiket a pártállami idők uralkodó eszméinek megfelelő koncepcióba csomagolták. Nagyon mély sértettség gyűjtögette össze és tartotta számon Féja különböző, a támadás pillanatában látványosan kihasználható dolgait a személyes elszámoláshoz.

 

*

A Féja-ellenes beállítódás magyarázatáért nagyon mélyre kellene leszállni a Bajcsy-Zsilinszky Endrét egykor körülvevő emberi környezetbe, olyan viszonyokba, amelyeket kár is fölidéznünk. Az emlékező pozíciója, pszichikai állapota, az emlékek érlelődésének folyamata mégis eléggé meghatározó ahhoz, hogy ezzel kapcsolatban egyet-mást mérlegre tegyünk.

A kör emlékiratírója Talpassy Tibor, „Zsilinszky legközvetlenebb környezetének immár egyetlen [időközben, 1988-ban elhunyt] élő tanúja,”[41] „1929-től 1944-ig valóságos belső titoknoka”[42] – a többiek előszeretettel így hivatkoztak rá.

Talpassy Féja fiatalabb kortársa volt. Amikor Zsilinszky munkatárssá fogadta, „Féja már magas sarzsit viselt a táborban.”[43] Eleinte az ő bűvkörébe került, az ő hatására szélesedett ki belterjes irodalmi érdeklődése, ezért a lekötelezettjének érezte magát.[44] Később azonban elsodródott mellőle, mégpedig előbb Hubay Kálmán, majd Kodolányi János irányába.[45] Féja ugyanis nem sokra becsülte, s ami fontosabb, nem eléggé egyengette Talpassy bontakozó írói-újságírói pályáját, ezzel szemben Hubay és Kodolányi igen. Az 1931-es választások előtt Talpassyt a posta, ahol dolgozott, ideiglenesen vidékre helyezte, hogy mint állami alkalmazottat kivonja az ellenzéki politikai agitációból. A visszahozása azonban valahogyan lekerült a napirendről. Féja nem szorgalmazta, annál inkább Hubay Kálmán. Amíg Féja a szerkesztő, Talpassy „aláírás nélküli kis vitacikkeket, könyvismertetéseket, kulturális rendezvényekről szóló beszámolókat” írhatott csak.[46] Emlékezéseiben felidéz egy beszélgetést, s a következő mondatokat adja Hubay szájába: „Féja mester rakott talonba?”; „Féja pompás néptribun, de nem ért az emberekhez; fogalma sincs, kiből mit lehetne kifacsarni, tehát nem is szerkesztőnek való.”[47] Féjára mint szerkesztőre vonatkozó elmarasztalásokat másutt is olvashatunk Talpassytól;[48] mellőztetésére utal az is, hogy a Márciusi Fiatalok szemináriumának előkészítéséből kihagyták. Emlékezései szerint ezt kimondottan sértődéssel fogadta.[49] Féja nem engedte érvényesülni a lapban Talpassy baráti körét sem, Kodolányi viszont igen.[50] Talpassy nézőpontját láthatóan meghatározza tehát, hogy pályája kezdetén Féja Géza, a tehetségek szüntelen fölfedezője nem fogta meg a kezét. Nem sokat tévedhetett, hisz elég jó szeme volt például Szabó Pál, Sinka István, Tamási Áron rendkívüli értékeinek a felismerésére. Akiben már Féja, a nagy felfedező sem látott írói vénát, annak a tehetségében valami hibádzhatott.

Talpassy, bár Féjával szemben elfogult, kitűnő emlékiratszerző, könyvei némi kritikával jó forrásmunkák. A tárgyilagossága  olykor  felülemelkedik  ellenszenvén,  nemcsak  az érzéseihez, hanem a tényekhez is ragaszkodik. Így helyenként rejtett ellentmondásokba keveredik, s akaratlanul is önmaga kritikusa. A reggel még várat magára című könyvében például nyomon követhetjük Féja-ellenes érzéseinek és érdekeinek a felülkerekedését, az értékek egyezségét gátló belső viszályok kialakulását. Nem éppen hízelgő a kép, amit Zsilinszky környezetéről megtudunk: a munkatársak zöme a vezér, az „öreg” iránti hűségre hivatkozva, olykor személyes okból gátolta Féja befolyását, megpróbálta kiütni őt a nyeregből, pontosabban már azt sem engedte, hogy nyeregbe szálljon. Szerepük volt abban, hogy Féja nem, vagy csak késleltetve foglalhatta el Zsilinszky mellett a számára természetesen adódó pozíciókat. Talpassy szerint Féját előbb a „fent” (Zsilinszky lakása) és a „lent” (a párthelyiség) közötti feszültségben tették meg bűnbaknak (Mickóval együtt), később Féja  állt  a  lenti  elégedetlenkedők  élére.  Kerékkötőnek,  Zsilinszky rossz szellemének tartotta, s szapulta Bende Máriát, akinek ez rövid úton visszajutott a fülébe. A „napkeleti bölcsek” Hubay támogatásával elzárták Féja elől a szerkesztői utat, Féja ugyanis a pártmozgalom híve, a „bölcsek” viszont ellenezték a Nemzeti Radikális Párt megalakítását. Féja hátramozdítóknak tartotta őket.

Egyáltalán: túl sok a közvetítő, a mindenes, a titkár, a titkárnő a „lent” és a „fent” között, túl sok a mellékalak a főszereplők körül – ez az ember érzése Talpassy beszámolóit olvasva. Egyre több ellentétről kapunk hírt. Gyanú kíséri Féja minden lépését, a Márciusi Fiatalok szemináriumát. Egyszer az a baj, hogy önállósodni akar, majd pedig, hogy asztaltársasággá zsugorítja a szemináriumot, s csak a vitapartnerekkel – figyeljünk a nevekre is! –, Hatvanyval, Ignotussal törődik, elhanyagolja a belső embereket, Zilahy felé tájékozódik. Az érvényesülési gondokkal küzdő „mezei hadak” elégedetlensége nőttön-nő és föl-fölcsap Zsilinszkyhez. Ő csillapítja őket. Egyelőre védi Féját, akit a szüntelen morajlás, elégedetlenkedés előbb-utóbb ki kell mozdítson a jóindulatából. Közben a belső konfliktus mélyül, mert a táborba bekerült egy másik – íróként erősebb – tehetség, Kodolányi János, aki meglehetősen nehéz természetű. Egyénisége Féjához hasonlóan konfliktusforrás, ráadásul régebbi ellenszenv él bennük egymás iránt. Az elégedetlenkedők ezentúl Kodolányi védőszárnyai alá húzódhatnak. Végre adódna tágabb helyiség, hogy a Márciusi Fiatalok szemináriumát újraélesszék, Zsilinszky azonban nem Féját, hanem Simándyt kéri fel erre, benne állítólag jobban bízik, Féja most már Simándyt is szapulja, szintén a háta mögött, amit természetesen visszamondanak. Féja elfelhősödő arccal figyeli, hogy nélküle is „zsongani kezd az erdő”. Mindezt Talpassy beszámolóiból rekonstruáljuk,[51] így volt vagy sem, számunkra most nem ez a lényeges, hanem az, hogy egy belső ellentétekkel, intrikákkal terhelt széthúzó társaság érkezett az 1935-ös választások nagy erőpróbájához. Legalábbis Talpassy Tibor emlékezései szerint. Ekkor már minden érv kapóra jön, ami a belső harcok eldöntésében és a saját álláspont (utólagos) morális igazolásában adu lehet. S ezt az adut a történések hamarosan a „mezei hadak” kezébe adják. Gömbös Gyula miniszterelnök a kormánypárthoz csatlakozás fejében mandátumokat ígér az így megszűnő Nemzeti Radikális Pártnak – úgy akart tehát adni, hogy kihúzta volna a talajt Zsilinszky alól. Mit kezdjenek Gömbös ajánlatával? Később lesz még erről szó részletesebben is, most csak röviden: Zsilinszky visszautasította, Féja a taktikai elfogadás mellett volt, Zsilinszkyt és pártjelöltjeit Gömbös kiirtatta a választásokon, Féja Zilahy villájában találkozott a miniszterelnökkel. A „mezei hadak”, akiket Zsilinszky ezerszer leintett, most, a gyanú árnyékában, megtalálták a számításukat, nyíltan is vádolhattak. Féja súlyos eltévelyedésének vélték a közte és Zsilinszky közötti taktikai különbséget. Többéves ellenszenvük önigazolást nyert – legalábbis úgy érezhették.

Az eddigi sebekhez képzeljük még oda a továbbiakat: „Az 1935-ös választás csúfos kimenetele, a Szabadság elvesztése, a Független Kisgazdapárt dereglyéjébe történt kéredzkedés új helyzetet teremtett,”[52] a párthívek zöme szárazra vettetett. „Akik már »befutottak«, azoknál ez nem okozott törést, dolgoztak oda, ahol szívesen vették őket. Mi, névtelenek, jobb híján szétszóródtunk, vagy sporadikus kávéházi csoporttá zsugorodtunk” – emlékezett vissza Talpassy.[53] Ebben a hangulatban érték meg Féja 1937-es Áchim-cikke megjelenését,[54] amely Zsilinszkyt, mint azt a Németh Imrének 1937. február 8-án írt levele tanúsítja,[55] felháborította. E „bánki” sértődés volt az igazi ír a „mezei hadak” régi sebeire. „A pilvaxi délutánokon Simándyval kettesben mélázva rendszerint újra megbeszéltük az elmúlt vasárnap szóvillogtatásainak érdekesebb mozzanatait. Másra nem tudtunk kilyukadni, mint hogy össze kellene fogni, és aktivizálni kellene a szunnyadó erőket. Végiggondoltunk több változatot is, egy akadály azonban mindig feltartóztatott bennünket. Kiviláglott, hogy el kellene rugaszkodnunk Zsilinszkytől, amit árulásnak tekintettünk volna.”[56] A tétlenség és a tehetetlenség furcsa önigazolása ez, miközben Féja nevétől, a Jóslások Magyarországról és a Viharsarok kritikáitól hangosak az újságok, s egy másik kávéház „Pilvax-asztalánál” Féja mint a Márciusi Front egyik vezére ül, a Nemzeti Múzeumról tömegekhez szól. Próbáljunk meg fölnézni rá a mélázva, tervezgetve, szárazra vetetten ülő egykori „mezei hadak” szemével.

S ekkor még nem is szóltunk Talpassy attitűdjéről. Talpassy, ragaszkodva az emlékeihez, igen kritikus képet fest Zsilinszkyről. Ha elfogulatlanul olvassuk egymás után őt és Féját, meglepő egyezéseket találunk. Féjának felróják, hogy szerinte Bajcsy-Zsilinszky „tiszta ember volt, csak éppen nem értett sem a szónokláshoz, se a pártszervezéshez, még kevésbé a politikai vezérséghez, aztán minden lehetőséget elmulasztott – például nem fogadott el pénzt a nagytőkétől, hogy lapját fenntartsa –, de nem tudott a parasztok nyelvén sem beszélni, emiatt népszerűsége vészesen csökkent.”[57] Féja kritikai észrevételei jóval tapintatosabbak, mint a „hűséges fegyverhordozóé”. Talpassy szerint Zsilinszky „csapnivaló szónok volt”, „a pártélet «hétköznapjai» nem érdekelték”, „szervezési készsége a minimálisnál is csekélyebb”, „a párt sajnos saját tengelye körül forgott”, Zsilinszky a választási előkészületekkor „egy rajzó méhkast hagyott magára.”[58] Talpassy Zsilinszky-képe semmiben sem tér el tehát a Féjáétól, sőt, a stílusa nyersebb, árnyalatlanabb. Ám úgy látszik, Féja nem mondhatja ugyanazt, mert ő a baráti kör szemében „áruló”, s ha mégis megteszi, rálőnek.[59]

Talpassy furcsa kettőslátása: kritikusan nézi, helyenként kicsinylően is ábrázolja Zsilinszkyt, ám folyton hűségnyilatkozatokat tesz. Megállapítja a felelősségét, de „személye varázsát mégsem tudja elfelejteni.”[60] Szavaiból árad a fegyverhordozó alázata. Zsilinszky mellékbolygója ő, aki élete értelmét egy másik ember szolgálatában találta meg: „ha berzenkedni támadt kedvem, rögvest rendkívüliségükre gondoltam, s beláttam, hogy a lényeget ők, különleges adottságuk folytán, elevenebbül tapintják” – írta Bajcsy-Zsilinszkyről és Kodolányiról.[61] Féja szuverén, ráadásul politikailag is önállósodó egyéniség. Az „alvezér” és a „famulus” nézőpontkülönbsége rendkívül fontos az emberi viszonyok alakulásában. Talpassy, amikor már ellenszenvvel nézte Féját, kimondva-kimondatlanul is a saját alázatát kérte számon tőle, figyelmen kívül hagyva, hogy Féja barátja, többé-kevésbé partnere volt Zsilinszkynek.

Talpassy memoárjainak alkotáslélektani hátteréhez hozzátartozik az is, hogy emlékei egy újabb „szárazra-vetettségben” formálódtak tovább, némi bűntudattal terhelve. Önkéntelenül is kompenzál tehát. A harmincas évek derekától ugyanis Kodolányi baráti köréhez tartozott. Annak a kis társaságnak a tagjaként, amelyet az író „családfői” hajlama gyűjtött maga köré, vasárnaponként rendszeresen kijárt a Hidegkúti úti lakásba. 1945-ben azonban, midőn Kodolányi fekete bárány lett, szétbomlott a kör, a tagok szétszéledtek. „Bajcsy-Zsilinszky Endre emberei nem maradtak hűséges barátok. A háború után elmaradtak, hűtlenné váltak” – írta róluk az író lánya, Kodolányi Júlia Apám című visszaemlékezésében.[62] „Úgy képzeltük, az, hogy az ország sebeinek begyógyításában tevékenykedünk, felment minden baráti kötelezettség alól. Elpártoltunk a Hidegkúti úti fészektől, amely annyi esztendő délutánjain adott megnyugvást valamennyiünknek. [...] Nem jutott eszünkbe arra gondolni, hogy ami nekünk elfoglaltság, az egy sértett, magára hagyott ember szemében eltántorodás, s valami módját azért csak lehetne találni, hogy egy-egy vasárnap kiszakadjunk a vidéki agitációs körutak őrlőmalmából. S úgy hiszem, amikor egy, a Tanács körúton lakó barátunknál megbeszélésre gyűltünk össze, hogy mozdítsunk valamit érdekében, nem voltunk elég harciasak, nem követeltük eléggé erélyesen a körünkben megjelent befolyásos politikusoktól a határozott beavatkozást. Elintézettnek vettük egy társunk ügyét azzal, hogy ha a »nagy kutyák« csak hümmögnek, a kicsik se vakkantgassanak fölöslegesen.”[63] – írta Talpassy, aki 1949 tájt talált vissza a hallgató, megkeseredett Kodolányi János fájdalomtól fűlő légkörébe. Akkor, midőn a saját közéleti-politikai lehetőségei hirtelen beszűkültek S itt egy rövid kis kitérőt kell tennünk, hogy még jobban érzékeltethessük: Talpassy és a baráti kör részéről döntően személyes és nem elvi-világnézeti indítékok motiválják Féja elítélését. Eléggé közismert, hogy Kodolányi helyzete 1945 után többé-kevésbé azonos volt Féja Gézáéval, nagyjából hasonló irodalmi vétségek miatt. Felelősségre akarták vonni őt is, rendőrségi idézés szólította kihallgatásra, a háborús bűnösök egyes lapokban felröpített „hivatalos” listáin az ő nevét is szerepeltették. E párhuzam ellenére Féja és Kodolányi megítélése feltűnően eltérő Talpassynál. Kodolányi „utóvédharcát” az Új Szellemi Fronton a „vádolva védekezés” megengedhető harcmodoraként említi.[64] Ugyanakkor Féja a fasiszta miniszterelnök karámjába igyekezett terelni a nép írókat.[65] Talpassy beszámol a Süllyedő világ, Kodolányi János életregénye „elhibázott és igaztalan következtetéseiről”, majd így folytatja: „Mi már csak a kész művet kaptuk meg, s fölösleges lenne elhallgatni, annak általánosító kitételei megrökönyödést váltottak ki belőlünk. Szóvá is tettük, mennyire nem helyeseljük, hogy munkájában elfogadta a nácik és nyilas csatlósaik frazeológiáját. A viták során azt sem hallgattuk el, hogy a megnyilatkozás időpontját különlegesen szerencsétlennek tartjuk, ám az igazság az, hogy ezt akkor Kodolányi nem érzékelte kellőleg.”[66] Valóban így volt-e, vagy Talpassy a saját múltját szépítgeti, a lényeg, hogy e „megrökönyödés” ellenére folytatódtak a Hidegkúti úti barátságos vasárnapok,[67] a háború után, ha nem is elég harciasan, de megpróbáltak valamit mozdítani Kodolányi érdekében. Nem egyformán mér tehát a mérleg – ami az egyiknél rossz időzítés, az a másiknál életbevágó hangulatkeltés az üldözöttek ellen.[68] Ugyancsak Talpassynál olvassuk a következőket: „Az én ujjongásom nem is zavarta más, mint az, hogy Zsilinszky sorsáról a felszabadulást követőleg még hosszú hetekig nem tudtam semmi bizonyosat. Na meg Zilahy új Szabadságbeli cikke, amelyben Kodolányit is a fasiszták közé sorolta. Napokig vártam, hogy a nyilvánvaló elírást kiigazítsa, ez azonban nem történt meg.”[69]

Az emlékek hangolódásának igen fontos motívuma tűnik elénk a fenti idézetből: Zilahy Lajos neve, személye. Csak össze kell raknunk a mozaikokat: láttuk Bajcsy-Zsilinszky és Féja szétválásának a hátterében Zilahyt és Kodolányit, s most újra ők gerjesztik Féja körül a térerőt. Zilahy tehát Kodolányit a fasiszták közé sorolta, ugyanakkor állítólag ő járt közben, hogy Féja lekerüljön a háborús bűnösök listájáról.[70] Ezt követően kapcsolódik össze az emlékekben és az indulatos cikkekben „a fasiszta miniszterelnök Gömbös”, Zilahy és Féja neve. Zilahy az, akin keresztül Féja állítólag Gömböshöz közeledett,[71] Féja Zilahy kegyeibe akart férkőzni, hogy az ő révén rákerülhessen Gömbös futtatott reformifjainak a listájára; Féja a Zilahy Lajos befolyása alatt álló Magyarországban „vetett puha ágyat magának,”[72] a napilap „a gömbösi politika egyik terméke” volt.[73] Thomas Mann szavai jutnak eszünkbe, bizony „mély a múltnak kútja”.

Féja alakjára tehát a Hidegkúti úti esték is árnyat vetettek, ezt a Zilahy és Kodolányi közötti 1945-ös újabb ellentét komorabbá tette. Gondoljunk továbbá az özvegy, Bende Mária ellenszenvére: Féja sértései és róla terjesztett mendemondái eleven sebként égették, fájdalmait nyilván elpanaszolta Vigh Károlynak is, aki a Zsilinszky-hagyaték rendezésében segítette. Minden készen állt tehát, hogy az egykori munkatársak ösztönös ellenszenvéből, személyes sérelmeiből szép mese kerekedjék, amely Zsilinszkyről a bajt Féjára próbálta kenni, néhány kényes kérdést avval hidalva át, hogy Zsilinszky kritikus politikai nézeteiért Féja a felelős. Pedig Féja nem volt Zsilinszky rossz szelleme (tegyük hozzá: túlzás az is, midőn Féja a Lapszélre című emlékezésében önmagát tüntette fel Zsilinszky jó szellemének – a kései Kádár korban uralkodó politikai értékeknek és eszméknek megfelelően).[74]

Féja feltehetően fájó, egész életében sajgó élményként hordhatta saját „elbukását” Zsilinszky környezetében. Erről árulkodik öregkori regénye, a Visegrádi esték, amelyben a környezet felelősségét írta meg, tragikus befolyását az értékek egyezségére. Egyik nyilatkozata szerint a regénybe bevette önmagát is, „be kellett vennem, mivel itt nemcsak Görgeiről, Kossuthról és a szabadságharcról van szó, de a bűnbak kreálásáról, a bűnbak sorsáról, a bűnbak emberi szenvedéseiről.”[75] A zsilinszkyánus tábor belső konfliktusait látva, az utókor nyugodtan felteheti a kortársaknak a kérdést: segítették-e az értékek egyezségét Bajcsy-Zsilinszky Endre, az alvezérnek számító, pártszervezésben, szónokként és publicistaként is tehetséges Féja és a kitűnő író, Kodolányi János között? Tompították emberi gyöngéiket, vagy rájátszottak Zsilinszky hevességére, hirtelen természetére, Féja és Kodolányi intrikus, emberszóló hajlamaira?

Zsilinszky, Bende Mária, Féja, Kodolányi, Zilahy, Talpassy, Antalffy, Simándy, Nagy Tibor – ki kit, hogyan s miként sértett meg, milyen indulatokat őriztek meg? Ne kutassuk! Áttekinthetetlen emberi szövevény fogja, marasztalja Féja alakját. Ne reméljük, hogy Zsilinszky táborából bárki kegyes szavakkal emlékezzék rá. E táborból a legindulatosabb, legérzékenyebb, legsérülékenyebb lélek, Bajcsy-Zsilinszky engesztelődött leginkább. Gesztusokra is képes volt. Napokkal az Áchim-affér után már ő csitította Kodolányit. A Viharsarok-perben kiállt, ha nem is Féja személye, hanem az ügy mellett. Baráti dedikációval küldte meg újabb könyveit, még az eltávolodásuk után is.[76] Féja is tisztelte „a magyarság legjobbjai között” látta a helyét.[77] Az első portrét valószínű ő készítette Zsilinszky Endréről.[78] Kissé idealizált, pozitív hőst ábrázolt, a múlttudat legsúlyosabb zavaraival küszködő magyarsághoz illőt: Zsilinszkyt be kellett helyeznie történelmünk nagy alakjai közé. Ma már tudjuk, kissé megszépítette a véleményét, eszményítette Zsilinszky alakját. Azután írt egy másik emlékezést is,[79] ebben „visszakanyarodott ahhoz a stílusához, amely a harmincas-negyvenes években megjelent írásait jellemezte”, „a kontúrokat ismét nyersebbre rajzolta.”[80] Miért tért vissza újból Zsilinszky alakjához? Miért írt a hetvenes évek vége felé kritikusabban? Ez a kérdés erősen foglalkoztatta a „baráti kört” is. Szerintük Féjának egyfajta Zsilinszky-komplexusa volt a szakításuk miatt, s ez haláláig kísértette.[81] Épp e baráti kör ne vette volna észre: Féját ők késztették arra, hogy újra foglalkozzon a korral, Zsilinszkyvel? Emlékezéseiben Féja sehol sem írta le Talpassy, Antalffy nevét, s nem vájkált Zsilinszky környezetének kicsinyes ügyeiben, amelyeket mások oly részletesen kiteregettek. Fájó a következtetés: Féja Talpassyt és társait nem tartotta autentikusnak, hisz a legfontosabb megbeszélésekről hiányoztak, jobbára csak közvetve értesültek a dolgokról. Nem velük vitázott olvasva-látva aktivizálódó emlékezetüket, hanem újra megírta, amit a korról mondani akart, amit látott, és ahogyan látta. A Lapszélre – egyébként torzóban maradt – visszaemlékezéseinek a múzsája tehát nem valamiféle Zsilinszky-komplexus volt, hanem a baráti kör torzító emlékezete: „Midőn friss sütetű beszámolók kerülnek a kezembe, többnyire megdöbbenek: kibicek kora következik? – írta a könyv előszavában. – Olyanok számolnak be a közelmúltról, akik a közélet perifériáin mozogtak, harmad- és negyed-kézből kapták értesüléseiket, a történelmi személyiségeknek még a közelébe sem tudtak férkőzni, a néppel sohasem volt közvetlen kapcsolatuk, így a tömegek reagálásának nagyszerű hullámverését sem ismerik, bizonytalan értesüléseik is teli vannak hézagokkal, ezeket aztán képzelményeikkel vagy személyes indulataik fortyogásával töltik ki. Olykor nyílt vagy titkos társulásokba tömörülnek, kollektív valótlanságokat költenek, egymást próbálják igazolni. Nagy idők tanúi, sőt, állításuk szerint részesei, akár Mikszáth Kálmán Regdon Mihálya. Burjánzanak a valótlanságok, csak bírjon majd a jövendő kivergődni belőlük. Azt hiszem, a tényleges kortársnak is meg kell szólalnia, távolról sem a végső igazság nevében, ezt bízzuk az utókorra, de a valóság, a közvetlen élmények jussán.”[82]

Szerencsére ebben a sűrű emberi viszonylatban nem kell rendet tennünk, hogy kinek-kinek az igazát megkeressük, mégis innen kell kiragadnunk a jelentősek, Bajcsy-Zsilinszky Endre, Féja Géza, Kodolányi János alakját. A történet szereplői természetesen számunkra így is tanúságtevők, sebzett indulatok, önigazolások, valós és megszépített, sohasem hallott és semmivel sem igazolható „titkok”, pletykák áradatával együtt.

Hogy az emlékező optikájának torz beállítása mennyi gondot okoz, mennyi energiát von el az életlen kép retusálása, azt e hosszúra nyúlt fejezet bizonyíthatja. A fáradozás azonban végső soron nem volt haszontalan. Annyi tanulsággal mindenképpen szolgálhat, hogy érdemes az értékek egyezségét elősegíteni, s ha ez Zsilinszky és Féja életében nem sikerült, próbáljuk meg legalább a múlt-tudatunkban érvényesíteni.

 

 

 

[1] Antalffy Gyula Egy könyvkritika margójára. Magyar Nemzet, 1983. április 26. 8. old.

[2] Barcs Sándor Féja Géza és kora. Tiszatáj, 1986. 5. sz. 81. old.

[3] Antalffy Gyula Újabb legenda? Hozzászólás Zimonyi Zoltán írásához. Alföld, 1983. 1. sz. 89-92. old.

[4] Talpassy Tibor A reggel még várat magára. Gondolat, 1981. 104. old.

[5] Antalffy Gyula írása. Új Tükör, 1982. május 9. 45. old.

[6] Uo.

[7] Kortársak, i. m. 225., Féja Géza Szabadcsapat, i. m. 212. old.

[8] Antalffy, Újabb legenda? i. m. 89. old.

[9] Uo. 90. old.

[10] Antalffy, Egy könyvkritika margójára, i. m.

[11] Az ügy az 1935-ös választásokkal kapcsolatos. A Nemzeti Egység Pártja a tarpai körzetben Kenyeres Miklóst indította Bajcsy-Zsilinszky ellenében, aki a kormánypárti jelölttel szemben valóságos lejárató hadjáratba kezdett. A Szabadság  szerint Kenyeres zsidó származású, voltaképpen Kaufmann Mózesnek hívják,  a Kenyeres nevet jogtalanul használja. Bajcsy-Zsilinszky közokirat-hamisítás miatt bűnvádi feljelentést is tett, az ügy miatt lemondott a vitézi rangjáról. 

[12] Antalffy, Egy könyvkritika margójára, i. m.

[13] Talpassy, A reggel még várat magára, i. m.

[14] Antalffy, Egy könyvkritika margójára i. m.

[15] Barcs, i. m. 81. old.

[16] Antalffy, Egy könyvkritika margójára i. m.

[17] Kortársak Bajcsy-Zsilinszky Endréről, i. m.

[18] Talpassy, A reggel még várat magára, i. m. 105. old.

[19] Antalffy Gyula írása. Új Tükör, 1982. január 24.  17. old.

[20] Kortársak Bajcsy-Zsilinszky Endréről, i. m. 42. old.

[21] Antalffy, Egy könyvkritika margójára, i. m.

[22] Antalffy, Újabb legenda? i. m. 90.

[23] Vigh Károly írása. Magyar Nemzet, 1983. április 26.

[24] Bartha Ákos Bajcsy-Zsilinszky Endre. Életút és utóélet. MTA Történettudományi Intézet, Bp. 2019.

[25] Papp Gábor Sine ira et studio. Népszabadság, 1982. február 24.

[26] Kortársak Bajcsy-Zsilinszky Endréről, i. m. 42. old.

[27] Kiss István Az Athenaeum Könyvkiadó története és szerepe a magyar irodalomban. Akadémiai, 1980.

[28] Kortársak Bajcsy-Zsilinszky Endréről, i. m. 43. old.

[29] Uo. 19-20. old.

[30] Talpassy, A reggel még várat magára, i. m. 12. old.

[31] Kortársak Bajcsy-Zsilinszky Endréről, i. m. 278. old.

[32] Talpassy, A reggel még várat magára i. m. 21-22. old.

[33] Kortársak Bajcsy-Zsilinszky Endréről, i. m.  273-294. old.

[34] Nagy Tibor hozzám írt leveléből.

[35] Major Róbert miniszteri tanácsos szakvéleménye. Budapest Főváros Levéltára, HU BFL - XXV.2.b - 2454 – 1946. A Budapesti Népügyészség iratai. Büntető iratok ide egyesítve: 4894/1946.

[36] Antalffy, Egy könyvkritika margójára, Magyar Nemzet, 1983. április 26., uő. Újabb legenda? Hozzászólás Zimonyi Zoltán írásához. Alföld, 1983. 1. sz. 89-90. old.

[37] Kortársak Bajcsy-Zsilinszky Endréről. i. m. 42. old.

[38] Antalffy, Újabb legenda? i. m. 90. old.

[39] Antalffy, A féloldalas Féja. Magyar Nemzet, 1986. június 18. 8. old.

[40] Antalffy, Újabb legenda? i. m. 90. old.

[41] Antalffy, Új Tükör, 1982. május 9. 45. old.

[42] Antalffy, Újabb legenda? i. m. 89. old.

[43] Talpassy, A reggel még várat magára, i. m. 24. old. old.

[44] Talpassy, A reggel még várat magára, i. m. 24-25. old.; Talpassy, A holtak visszajárnak, Magvető, 1971. 106. old.

[45] Talpassy, A reggel még várat magára, i. m. 54-67. old.; Talpassy, A holtak visszajárnak, Magvető, 1971.  101-214. old.

[46] Talpassy, A reggel még várat magára, i. m. 50., 52., 58. old

[47] Uo. 58. old

[48] Kritika, 1982. 7. sz.

[49] Uo. 68. old.

[50] Talpassy, A holtak visszajárnak, Magvető, 1971. 173. old.;

[51] Talpassy, A reggel még várat magára, i. m. 90-96. old

[52] Uo. 99. old.

[53] Uo. 101. old.

[54] Féja Géza Áchim L. András, a „parasztkirály”, Válasz, 1937. 2. sz. 61-69. old.

[55] Kortársak Bajcsy-Zsilinszky Endréről. i. m. 222-230. old.

[56] Uo. 103. old.

[57] Antalffy, Egy könyvkritika margójára, i. m.

[58] Uo. 88., 23., 49., 83., 42.  old.

[59] Antalffy, Egy könyvkritika margójára, i. m.; Antalffy, Új Tükör, 1982. május 9. 45. old.; Vigh Károly, Magyar Nemzet, 1983. április 26.

[60] Talpassy, A reggel még várat magára, i. m. 43. old.

[61] Talpassy, A holtak visszajárnak, Magvető, 1971. 141. old.

[62] Magvető, Bp. 1988. 90. old.

[63] Talpassy, A holtak visszajárnak, i. m. 211-212. old.

[64] Uo. 152. old.

[65] Antalffy, Egy könyvkritika margójára, i. m.

[66] Talpassy, A holtak visszajárnak, i. m. 194-195. old.

[67] Uo. 195. old.

[68] Antalffy, A féloldalas Féja, i. m.

[69] Talpassy, A holtak visszajárnak, i. m. 210. old.

[70] Antalffy, Újabb legenda? i. m. 90. old.; uő. A féloldalas Féja, i. m.

[71] Antalffy, Egy könyvkritika margójára, i. m.

[72] Antalffy, Újabb legenda?  i. m. 89. old.

[73] Talpassy  A reggel még várat magára, i. m. 72. old.

[74] Lapszélre, i. m. 72-154.

[75] Min dolgoznak a magyar írók? Féja Géza válasza. Új Írás, 1972. 12. sz. 121. old.

[76] Féja Géza hagyatéka.

[77] Féja Géza Legenda és valóság. Törzsek, hajtások. Szépirodalmi, 1978. 390. old.

[78] Szabadcsapat, i. m.

[79] Bajcsy-Zsilinszky Endre. Lapszélre, i. m. 72-154. old.

[80] Pethő Tibor Lámpagyújtás nappal. Magyar Nemzet, 1983. március 20. 8. old.

[81] Vigh Károly, Magyar Nemzet, 1983. április 26.

[82] Lapszélre, i. m. 9. old.