Utóvédharcok

 

 

A találkozó részleteire azonban előbb-utóbb így is fény derült, anélkül azonban, hogy a gyanú árnyéka lehúzódott volna Féja Gézáról. Nem tisztázták a mendemondákat, hiányzott az egymás szemébe néző, baráti-munkatársi őszinteség, amely talán elsimíthatta volna a gyűrődéseket, így azonban a felszín alatt tovább működött „az állandó félremagyarázások szándékolt zűrzavara,”[1] amely később végzetes lett.

Az Új Szellemi Frontot Zsilinszky elutasította, s ezt a véleményét fenntartotta. Álláspontjában 1935 tavaszának legfontosabb politikai alapkérdése jött felszínre.

A Gömbös-kormány politikai jellegének kialakulatlansága, a miniszterelnök személyéhez fűződő illúziók eddig megengedték a párhuzamosságot Zsilinszky ellenzéki pártmozgalma és a hatalom irányába tájékozódó politizáló kultúrmozgalom között, mert Gömbös kormányra kerülése után egy ideig úgy látszott, hogy a reform és a németellenes vonal a programjába beépülhet. 1935 tavaszára viszont Gömbös választási módszere, kül- és belpolitikája szembefordította egymással a két irányzatot. Zsilinszky, a pártmozgalom feje, és Zilahy, az Új Szellemi Front meghirdetője és zászlóvívője eltérően ítélte meg a kialakult helyzetet és a követendő politikai lépéseket. Az erőszak és cselvetés a választásokon, csendőrterror, titkos paktum és szószegések, az ellenzék szétzüllesztése és felmorzsolása, az egypártrendszer elhatalmasodása kétségtelenné tette Zsilinszky előtt Gömbös politikai vonalát, rokonságát a totális állameszmével. Ő a Hitler-ellenes hazai front erőtartalékait, sőt, egy ilyen front állásainak a kiépítését és a valódi reform esélyeit a magyar demokratikus hagyományokban, a nemzeti függetlenségben, a politikai érdekek szerint tagolt és jól működő parlamentben és a helyi önkormányzatban látta.

Zilahy Lajos szerint „a politikai események rést ütöttek egy láthatatlan kőfalon”, az ország kilépett „egy úgynevezett reformkorszak levegőjébe”, de még nem járta át a friss levegő a tüdők ernyedt szárnyait, sőt, mintha légüres lenne a tér – ezt kell megtölteni új, friss áramlatokkal. Hitt benne, hogy a belpolitikai változás megvetette az igazi népi politika alapjait, a magyarság legjobb erőinek, a néppel sorsközösséget vállaló szellemi elitnek az igényeit; s emellett gátat épít a nagynémet gondolat elé is.[2]

A döntő különbség Zsilinszky és Zilahy, az ellenzéki pártmozgalom és az Új Szellemi Front között az volt tehát, hogy eltérően ítélték meg Gömbös politikai egyéniségét és alakuló rendszerét. A Zsilinszky körüli helyzet kényességét jelzi, hogy hívei és íróbarátai közül többen kapcsolódtak mindkét mozgalomhoz, Kodolányi éppúgy, mint Tamási vagy Féja, akik az Új Szellemi Frontban való részvétellel egyidejűleg támogatták Zsilinszkyt a választásokon, ellenzéki cikkeket írtak – miközben tájékozódó beszélgetésre ültek le a kormányfővel. E kettősséget az tette lehetővé számukra, minden kétkulacsosság nélkül, hogy a népi politikáról, a reformokról vallott elképzeléseiket egyszerre és egyformán képviselhették mindkét irányban. Nem volt arról szó, hogy az Új Szellemi Front írói saját álláspontjukat feladva közeledtek Gömböshöz. Még 1935 áprilisában is úgy ítélték meg, hogy identitásukat megőrizve összefér a hatalommal való párbeszéd és a népi-nemzeti elkötelezettség. A kettősség Gömbös Janus-arcú politikájában rejlett. Az ellenzéki pártmozgalom azonban már elhatárolódott a Gömbös-kormánytól, ezért az Áfonya utcai találkozó és a Magyarország cikksorozata konfliktusforrás lett közöttük, amit az írók egyelőre nem érzékeltek. Zilahy egyenesen úgy ítélte meg, hogy „a magyar politikai, sőt, kormányzati gondolkodás [...] az idők szellemében végbement átalakulás után ma már eljutott oda, ahova az irodalom sokkal előbb megérkezett.”[3] Midőn Zilahy villájába mentek, valószínűleg többen is úgy érezhették, hogy eljött az ideje a „sorskérdéseket” közgondolkodás szintjére emelő fiatal magyar irodalomnak. „Vártuk, nem azt, hogy majd jön egy kormány, amely magához hív minket, hanem, hogy jön egy irányzat, egy segítő kéz, amelyet mi hívhatunk magunkhoz.”[4]

1935 tavaszának politikai realitásai valószínűtlenné tették Gömbös és bármiféle progresszió összekapcsolódását, s ezt a kellő judíciummal rendelkezők, nemcsak Zsilinszky, hanem maguk a népi írók is felismerték. A találkozó időpontjában a nézetkülönbség közöttük pusztán az összejövetel ténye, maga a dialógus, annak tartalmától függetlenül, továbbá az, hogy az Új Szellemi Front sajtóankét-cikkei nem határolódtak el és fordultak szembe néhány lényeges ponton Zilahy programcikkével. Nem amit írtak és mondtak – sokkal inkább az volt a baj, amiről nem esett szó, amiről hallgattak. Ez különböztette meg akkor az Új Szellemi Front és Zsilinszky álláspontját a közöttük kétségkívül meglévő ideológiai-eszmei rokonság ellenére is. A különbséget határozott politikai eltérésnek kell tekintenünk, még akkor is, ha nem másként gondolkodás, hanem az eltérő reflexek, a helyzetértékelés ritmuskülönbsége volt az ok. Az Új Szellemi Front elméletét fölvázoló, majd tisztázó Zilahy-cikkekben ugyanis a német veszély csak mint idegen etnikum, s nem mint „barbár” politikai eszme fogalmazódott meg. A germán erők gyülekezése ellen Zilahy szerint „semmi esetre sem a hitlerizmust támadó írások” védhetik meg a magyarságot, hanem a telepítés.[5] Zilahy reformmozgalmakként említette a fasizmust és a hitlerizmust.[6] Gömbös politikai jellemének lelepleződésekor, amikor az elhatárolódás lett a korparancs, azzal indokolta szellem és politika közeledését, hogy a kettő között nincs komolyabb világnézeti szakadék. Joggal bírálta tehát Zsilinszky az Új Szellemi Front ideológiáját, mint a német nemzetiszocializmus szellemi pszichózisát tükröző jelenséget.[7] Ugyanakkor Zsilinszky és a Szabadság kellő józansággal disztingvált is, s elkülönítette az írók igazi szándékait a balul sikerült Új Szellemi Fronttól.

Első alkalommal a Szabadság 1935. április 28-i száma foglalkozott (több írásban is) a találkozóval; az alaphangot valószínűleg a Zsilinszky tollából származó, név nélkül megjelent Beszéjünk őszintén című másodvezércikk adta meg: „Az alkotó elmék szellemi egységfrontjának gondolatát vetette a köztudatba az elmúlt napokban Zilahy Lajos. Szó sincs róla, aligha van ma aktuálisabb gondolat ennél. Íróknak, gondolkozóknak és egyéb alkotó elméknek egyesült erővel kellene ma állnunk a népjogok és követelések mellé. Zilahy Lajos ugyan inkább a reformkormány mellé édesgeti az egységfrontot. Zilahy nyilván bízik a Gömbös Gyula jóhiszeműségében. Mi nem akarjuk illetékeseknek feltolni magunkat a jóhiszeműség kérdésében, jó címekkel azonban tényleg szolgálhatunk: Bethlen István és Eckhardt Tibor mindenesetre közelebbi felvilágosítással tudnak szolgálni Gömbös Gyula paktumhűségére vonatkozólag.”[8]

Ugyanennek a lapszámnak a belső oldalán „Ugor Gandhi” nyilatkozott az írók és a kormány egymáshoz való viszonyáról. Simándy Pál írása hatalom és erkölcs, szellem és politika kapcsolatát érintette, s inkább figyelmeztet, int, kijózanít, mint vádol. Az erőszakos, így erkölcstelen hatalommal való következetes szembefordulásra ösztönözte – nyilván az Új Szellemi Front résztvevőit: „Az a kormányzat, amely nélkülözi a szellem erejét, elvész” – írta – a szellem embereinek éppen ezért „sürgősen meg kellene tagadniok minden közreműködést az olyan kormánnyal, amely vét a szellem ellen, amely az erőszakra építi fel a maga hatalmát. Meg kellene vonniuk a támogatást, hadd vesszen el sofort, mert ez a méltó sorsa, és hadd jöjjön helyébe az a másik, amely ismeri, becsüli és első sorba állítja a szellem erejét és jelentőségét.”[9]

A „politizáló kultúrmozgalom” elméleti szintű bírálatát maga Zsilinszky Endre végezte el a lap soron következő számában. Támadta a Gömbös mellett felsorakozó csoportosulásokat, a nemzeti egység, nemzeti program, reformkorszak, reformparlament, nemzeti munkaterv jelszavait. „Most aztán jönnek a német nemzeti szocializmus szellemi pszichózisa nyomában a mi új »idealistáink«,  és a »reálpolitika jegyében« ilyen új igazságokat hirdetnek – hogy csak a legutóbbi napok enemű termékeit idézzük –: a nemzeti egység megvalósítására nem actio katolica, nem actio evangelica, hanem actio hungarica kell; új honfoglalás kell; mindenekelőtt nemzetismeret kell és e célra új kutatóintézet; új szellemi front kell, amelyben valami misztikus egységbe állanak a magyar írók, hogy így részt vegyenek az egységes magyar világnézet és az új reformkorszak kialakításában.”[10]

A találkozó résztvevői – köztük feltehetően Féja Géza – szóvá tehették és kifogásolhatták ezt a bírálatot, s tisztázódhatott, hogy nem történt „árulás”. Zsilinszky és a Szabadság azonban az Új Szellemi Front elutasításában kérlelhetetlen maradt, nem ismert megalkuvást. Midőn „Ugor Gandhi” újra nyilatkozott, az elvi bírálatot fenntartva, gunyoros hangon támadva „visszakozott”. A múltkori nyilatkozata után értesült arról, hogy „az illető írók cikksorozata egyáltalán nem az általuk felvetett kérdésekkel foglalkozott, továbbá a cikkekben foglaltakat egészen nyugodtan lehetett ellenkezőleg is értelmezni, és – ami a legfontosabb – a reformpolitikához való csatlakozás egyáltalán nem jelenti a kormány mellé állást.”[11]

Zsilinszky az elég kényes Új Szellemi Front-ügyet, amely tábora belső békéjét is fenyegette, rugalmasan kezelte: az elvi bírálat mellett helyet adott az Új Szellemi Front „utóvédharcainak” is, lehetőséget teremtve, hogy a résztvevők tisztázzák szándékaikat, s ami még fontosabb, hogy az ellenzéki pártmozgalom és a politikai kultúrmozgalom átmeneti konfliktusa feloldódjon. A lap a szabad vita megnyilatkozásaként adta közre Kodolányi János Fegyvertánc az „új szellemi front” körül című négyrészes cikksorozatát,[12] Ignotus Pál és Nagy Tibor hozzászólását, valamint Féja Géza: „Magyar jakobinus” válasza című cikkét.[13] Talpassy Tibor szerint „Kodolányi Jánosnak, akinek a cikkeit az Új Szellemi Front orgánuma, a Magyarország elvetette, akit az Áfonya utcai találkozó résztvevői közül célzatosan hagytak ki, aki a Zilahy-féle irányítást nemcsak dohogva, hanem nyíltan is kifogásolta, igazán a legkevesebb oka volt, hogy a megindult hírlapháborúba vesse magát. Ha akarta volna, páholyból figyelhette volna a handabandát. Ezzel szemben az történt, hogy Zilahyék helyett ő állt ki a gátra. Megírta a Fegyvertánc az »új szellemi front« körül című cikksorozatát [...] Kirohan, vagdalkozik, nemegyszer túloz, kíméletlenül támad, jóllehet a védelembe vettekkel talán több elszámolnivalója lenne, mint ellenfeleivel, vitapartnereivel.”[14]

Kodolányi a cikksorozatában már-már időszerűtlenül fenntartotta az ellenzéki pártmozgalom és a politizáló kultúrmozgalom egységének a látszatát. Ugyanakkor Új Szellemi Frontról beszélve tulajdonképpen nem magát a korlátozott érvényű kísérletet védte, hanem az írócsoport szándékait tisztázta. Tanulmányát a népi írói mozgalom egységének a szelleme hatotta át. Féját például – akivel lett volna elszámolnivalója – sehol sem támadta, sőt, ahol kellett, kedvezően említette a nevét. Figyelemre méltóan fejtette ki a mozgalom vidéki gyökereit, jellegét, s elhatárolta a német jelenségektől, ám ezt meglehetősen furcsa szellemtörténeti általánosságban csak, s nem konkrét náci-ellenes formában. Cikke a frontot ért bírálatokat, elsősorban a „baloldali gáncsvetőket” utasította vissza, egyedül csak Bajcsy-Zsilinszky kritikáját nevezte jogosnak, bár közvetve ezt is cáfolta, azt bizonyítva, hogy a mozgalomnak semmi köze sincs az új német idealizmushoz.

A Szabadság már a cikksorozat elindításakor jelezte, hogy a szerkesztő nem osztja Kodolányi véleményét. Zsilinszky álláspontja ugyanis a kor alapkérdését, a Gömbös-kormány jellegének megítélését illetően sok szempontból megegyezett a „baloldali gáncsvetők”, pl. Ignotus Pál bírálatával, ezt tükrözték a Kodolányi-cikkel párhuzamosan közölt hozzászólások.

Ignotus Pál higgadt hangon, nyílt levélben fogalmazta meg azokat – az Esti Kurirban már közölt – kifogásait az Új Szellemi Front eszméjét köztudatba dobó Zilahy-cikkel kapcsolatban, amelyek eltorzulva tükröződtek Kodolányi írásában. Magyarországon ma nem nagyobb a vélemény- és a sajtószabadság, mint a háború előtt – írta. A hatalom és a szellem embereinek egyes csoportjai között ma sokkal nagyobb a világnézeti szakadék, mint a háború előtt, de ez a vélemény- és sajtószabadság korlátozottsága miatt nem mutatkozhat meg. Nem igaz, hogy olyan külföldi reformmozgalmak, mint a fasizmus és a hitlerizmus siettek a magas szellemi színvonalú rétegeket szolgálatukba állítani, sőt, e rétegek kivonták magukat Hitler „egységéből”. Ignotus állásfoglalást várt a demokratikus érdekeket illetően a front íróitól, s ezt, mint látjuk majd, nem a sorozatot még folytató Kodolányitól, hanem Féjától kapta meg. Kodolányival szemben Ignotust erősítette Nagy Tibor Debrecenből küldött hozzászólása is: „Jóllehet nem értek egyet mindenben Ignotus Pálnak a Szabadság legutóbbi számában megjelent cikkével: mégis ki kell jelentenem, hogy – megítélésem szerint – az ő tömör és rövid, nyílt levele szerencsésebben közelítette meg egy komoly magyar reformkorszak alapvető igényeit, mint Kodolányi haragos és hosszadalmas polémia-cikke. Miről van hát szó? Legyünk őszinték: egy jószándékú, de politikai dilettantizmusában naiv társaságot sikerült beugratni egy kiállásba, amellyel sajnálatos módon kompromittálta magát. Micsoda hézagos magyar helyzetérzékre vall: Gömbös Gyula reformkorszakával hinni elérkezettnek a komoly magyar reformigények kielégíttetését!”[15]

Az elvi indíttatású, tisztázó cikkek mellett a lapból itt-ott némi személyes él, csipkelődés, harag és szemrehányás is kiolvasható, amely burkoltan mind Féja ellen volt kihegyezve. Láttuk, Simándy Pál támadva „vonult” vissza, ezt megelőző cikkének is volt, nem is akármilyen éle, amikor megállapította: „Napjaink szellemi emberei, úgy látszik, nem túlságosan szeretik a szenvedést”, a próféták helyett ma híveik és követőik tipródnak. Ugor Gandhi cikkének tónusa a márciusi fiatalok egykori szemináriumának, a fiatalabb nemzedék lázadásának hangját közvetítette. E csapatnak nemrég Féja volt a vezére, prófétája, mindene, s most csalódtak a bálványban, s megpróbálják ledönteni. Nagy Tibor, Féja egykori Esztergom-tábori tanítványa Féjára utalva[16] írta: „Az új Szellemi Front egyik írója tiltakozását jelentette be arra nézve, mintha a tisztes frígiai sapkát cserélte volna föl tányérsapkára, és hangoztatta, hogy sohasem is viselt frígiai sapkát. Én, megvallom, ennél az írónál a múltban éppen ezt a most letagadott frígiai sapkát tiszteltem.”[17] De találunk Kodolányi egyik cikkében is vágást befelé: „Közös fronton belül, közös célokon és eszményeken belül és még barátságokon belül is öt-hatféle érdek szemmel tartása, védekezés nem létező veszélyek ellen s megfutás a létező veszélyek elől, okos cserbenhagyásával az előreküldött harcosnak [...] a tűzben tartott két vagy több vas, a hátsó kijáratok figyelgetése és az állandó félremagyarázások szándékolt zűrzavara.”[18] E néhány személyeskedő megjegyzés azonban nem hatalmasodott el, megszelídült az elvi kifogásokon. A megsárgul lapokat, a régi újságot forgatva, ha nem ülne a lelkünkön a szorongató tény, Bajcsy-Zsilinszky és Féja fél év múlva történő szakítása, szinte megkönnyebbülten látnánk, hogy a kényes kérdéseket is el lehet rendezni, mintha megindult volna a tisztulás, oszlana „az állandó félremagyarázások szándékolt zűrzavara”, visszaállna az értékek egyezségének belső feltétele. Féja például magabiztosan üzente meg egykori tanítványainak, „némely jóindulatú, túlfűtött fiataloknak”: „Egyelőre végezzék el bizonyos hányadát annak a munkának, amelyet mi a magyar népért immár elvégeztünk. Aztán majd félvállukra rákanyaríthatják az ítélőbíró palástját.”[19] A magabiztosság ugyan nem egészen indokolt Nagy Tiborral szemben, mert figyelmen kívül hagyta, hogy nem letorkollható tanítvány, hanem egy emancipálódott nemzedék bírálja, az alapja azonban megvan: nem terhelte „bűn”, nem kellett kompenzálnia valaminő tévedéseket. Ignotus bírálatával is úgy vitázhatott, hogy álláspontjuk közelítsen: „Mikor az új szellemi front vitája megindult, egy sereg író és olyanok, mint Tamási Áron, Szabó Lőrinc, Zlahy Lajos, Illyés, Kodolányi, Sárközi György, Nagy Lajos, Pap Károly, s mellettük én is, elmondottuk, hogy mi lehet a magyar író feladata a mai politikai zűrzavarban. Egyikünk sem mondta, hogy a kormány mellé kíván állni, legfeljebb addig mentek néhányan, hogy támogatni fogják a kormányt, ha komolyan hozzáfog az esedékes nagy reformok megvalósításához. Az én cikkem eddig sem ment el, hanem összefoglalta a magyar író feladatait, elsősorban a magyar parasztság kulturális gondozása szempontjából. Valótlanság tehát az, hogy ez az írócsoport a kormány mellé állott volna [...] a vita végén azt a megállapodást szűrtük le, hogy céljainkat függetlenül fogjuk szolgálni, tehát szó sem volt arról, hogy a társaság a NEP kebelére vonuljon. Ellenségeink mégis ezzel vádoltak minket, s örültek, hogy a vád vizes lepedőjét, ha bármennyire igaztalanul is, de reánk bizonyíthatják [...] én végigküzdöttem a választást az ellenzéki oldalon Bajcsy-Zsilinszky Endre mellett, érdek és egyéni érvényesülésre valló törekvés nélkül, azért, mert nem tudtam bízni a NEP »megváltó« szerepében. Beszéltem egész sereg falu parasztságának, azt mondtam nekik, amit évekkel ezelőtt mondtam, s jövőben sem fogok mást hirdetni. Vállaltam és vállalom Ady Endre magyar jakobinusságát, azzal a megjegyzéssel, hogy Ady Endre Dózsa György süvegét viselte, s viszont a frígiai sapkából polgári forradalmáraink fején jambósapka lett. Nem vagyok hajlandó 1918 polgári zavarát, megriadtságát és lehetetlenségét vállalni. De nem tagadom meg Esze Tamás, Hajnóczy, Kazinczy, Ady és a többiek lázadását, és szeretettel ajánlom Ignotus Pál barátomnak is mindezt szíves figyelmébe! [...] A sajtószabadság, a választójog, a gyülekezési és politikai szabadság védelmében a hitleri veszedelem elleni harcban teljesen egyetértek velük. De vajon egyetértenek-e velem abban a harcban, hogy a parasztságot tegyük az ország gerincévé és a politikai és gazdasági hatalom elsőrangú birtokosává. Így akarja Ignotus Pál is?[20]

E cikknek egészen más a távlata, mint a Kodolányiénak. Kodolányi a vitában inkább elhatárolódott, szembefordult Ignotus-szal, „baloldali gáncsvetőkről” beszélt, s cikke befejező részében leszögezte: „aki nem félt és nem őriz bennünket azon az úton, amelyet másfél évtizede járunk, hanem kigúnyol, megvet vagy gáncsol, ellenségünk.” Rezignált és fájó a végkövetkeztetése is, szemben Féja nyílt, kihívóan visszakérdező, egy új szövetség esélyeit megalapozó hangjával. Kodolányi így zárta a cikksorozatát: „Úgynevezett »politikai« működést, vagy fejtegetést se várjon tőlem ezután többé senki. Visszatérek a szépirodalomhoz, félig menekülésből, félig azért, hogy életérzésemet abban a formában fejezzem ki, amely az egész életet adja s nem egyik szeletét vagy területét csupán. Írok pedig abban a szörnyű tudatban, hogy már a fiam sem úgy fogja olvasni munkáimat, mint egy független Magyarország állampolgára.”[21] Sajnos, igaza lett.

Az Új Szellemi Front kudarca a népi írókban, köztük Féján is mély nyomot hagyott, az eset többféle tanulsággal szolgált, és különféle további alternatívákat kínált. Az egyik tanulság az, hogy „a nép aktív részvétele nélkül nem kerülhet sor nemhogy a társadalom gyökeres átépítésére, de számottevő reformokra sem.”[22] Féja ezt a tanulságot vonta le, közvetlenül a találkozó után, 1935 késő tavaszán: „a magyarság holnapja attól függ, hogy milyen szerepet adunk a magyar parasztságnak a községi életben, a vármegyei életben, s a parlament életében, és e mellett elősegítjük-e gazdasági megszervezését és műveltségi haladását, fölemelkedését? Újat, jobbat, emberibbet csakis ezen az úton lehet teremteni, ez volna a helyes társadalmi váltógazdaság, melynek nyomában gazdasági megújhodás és helyes politikai váltógazdaság következnék. De mindeddig még egy lépést sem tapasztaltunk ebben az irányban. Csakis abban bízhatunk, aki rálép erre az útra, a jövő útjára. S a magyar fiatalságnak nem lehet más föladata, mint ezt az utat építeni.”[23] „Egyet szabad csinálnunk és egyet kell csinálnunk: ötmillió magyar parasztnak kérlelhetetlenül előretörő politikáját!”[24] „[...] mindenféle szövetségi kísérlet helyett kössünk végre szövetséget a parasztság legjavával: toborozzuk a földreform hadseregét, szellemi és politikai csapatait. Ha csak az önző egyéni életünket akarjuk megmenteni, más utak is vannak.”[25] Ezek a következtetések tették lehetővé többek között, hogy „az 1934–35-ös időszak csakhamar az irányzat legpozitívabb fejlődési szakaszának nyitott utat: a Márciusi Front időszakának.”[26]

Ez idő tájt Zsilinszky és Féja álláspontja újra közel került. Féja gondolkodásában ismét az ellenzéki pártmozgalom jutott előtérbe, s egyetértettek olyan alapvető kérdésekben, mint a kisemmizett parasztság, a legszélesebb néptömegek érdekvédelme, az emberi-politikai jogokat korlátozó totális eszmékkel szemben német- és Hitler-ellenes vonal, önkormányzat, földbirtokreform, alulról kiinduló népi politika, továbbá, hogy az új parlamentben, ahogy Féja megfogalmazta: „Kormánypárton és ellenzéken egyaránt valami nagy szikkadtság, iránytalanság és tanácstalanság észlelhető.”[27]

Két dologban találjuk csak meg az eltérés olyan apró jeleit, amelyeknek szétválásuk után lesz majd jelentőségük, ezt is szinte csak a későbbiek ismeretében fedezhetjük fel. Az egyik a politikai harc módszereiről, a másik a pártmozgalom jellegéről vallott felfogásuk. Zsilinszky – ahogy írta – az „ellenzéki hiányok” kijavítását kezdte fontolni, s felvetette az egységes ellenzék gondolatát, „egy erősen nemzeti, de erősen szociális szellemű radikális szárny” kialakítását a kossuthi eszmék szellemében. Felvetette az ellenzéki szolidaritáson túlmenő programszerű együttműködést, közös ellenzéki platformot „az egyetemes magyar ügyre legfontosabb és a tömegek felé legsugallóbb” kérdésekben.[28] Pártját később ezért vezette be a Kisgazdapártba. Féja viszont egy jól szervezett, új tömegpárt megalakítását tervezte, amely az agrárproletáriátust fogta volna össze, nem korlátozva politikai eszközeit a parlamenti harcokra, igénybe vette volna a tömeghatás és az osztályharc egyéb módszereit is. Ezt az elképzelését fél év múlva majd a Válaszban fogalmazta meg a Magyar Parasztpártot! című cikkében. Idézek belőle: „A szellem hordozói rájöhettek arra, hogy »fölfelé« hiába prédikálnak. Inkább a fáknak és madaraknak beszélhetnének. De mielőtt erre az útra térnének, mely különben igen esztétikus és veszélytelen, talán megpróbálnának először népükhöz beszélni.”[29] Dózsa Györgyre hivatkozott, bejelentette a nép igényét az egész országra, s a szellem igényét az egész népre, hangsúlyozva, hogy az új párt nem riad vissza az osztályharc fegyvereitől sem. E cikkben már felfedezhetjük a Márciusi Front későbbi egyik vezetőjének arcvonásait, szó sincs tehát arról, miszerint Féja Gömbös irányában kereste tovább a jövő útjait, épp ellenkezőleg, ekkor számolt le igazán a reformillúziókkal.

Féja útja innen egyenesen a Márciusi Fronthoz vezetett, új szövetségek és kézfogások állomásain keresztül. 1936 februárjában írta: „A módszer: feladni az ódon kereteket [...] Alkossunk ehelyett egységes népfrontot, mely alulról s az élet legkomolyabb és legtisztább módszereivel kezdi a nagy művet: a nép felszabadítását. E felszabadítás esedékes és elháríthatatlan, s csupán az a kérdés, hogy a magyar intellektus viselőinek szabályozó közreműködése segítségével, vagy pedig anélkül fog megtörténni? Rajtunk áll!” [30]

Féja irányát, amerre Zsilinszkytől „elhajózott”, a lobogó mutatja, amit kitűzött. E lobogó: Ady. Nem csupán név: egy kötetnyi publicisztika. Az Athenaeum adta ki Jóslások Magyarországról címmel. Nem lényegtelen: az Ady-kiadásokat Márffy Ödön megbízásából bizottság felügyelte, a tagjai Babits, Fenyő Miksa, Földi Mihály, Hatvany Lajos és Schöpflin Aladár.[31] Aligha engedélyezték volna, hogy a kiadó Féjával kössön szerződést Ady publicisztikájának válogatására, ha Ady neve kalózhajóra kerül lobogóul Gömbös reformifjainak a táborában. A válogató-szerkesztő így fogalmazta meg a szándékait: „Mikor az ellenforradalom ítéletet mondott a két forradalom kísérletei fölött, egyúttal elítélte azt a magyar szociológiai kultúrát is, mely 1918-ig magasra nőtt, s nagy belső kérdéseink újjáértékelésére tanította a nemzedéket [...] a magyar szellemiség szociológiai műveltsége és látása azóta is holtponton vesztegel. Nem tévedünk, ha elsősorban ebben keressük minden reformlárma s jámbor szándék csődjét, hiszen megújulást komoly szociológiai látókör nélkül hiába tervezünk. S viszont, ha a századforduló egész radikalizmusa felett pálcát törnek is, valaki megmarad, valakit már igazolt az egész magyarság szíve: Ady Endrét. A kurzus elején sterilizálni akarták őt is, politikai költészetét másodrendűnek hirdették [...] A nemzetiszínű leplek csak arra jók nekik, hogy nagy-nagy sebeinket eltakarják, derűt hazudhassanak. Hát jöjjön az igazi »ős«, Ady Endre, aki a magyar idők teljes »rémületére« hozza a nyers valóságot, de e  »rémülettel«  szembe nézni is megtanít.”[32]

Féja könyvét az Új Magyarság bírálta a legélesebben: „Minden jóérzésű embert meg kellett döbbentsen az a tendencia, amely ebből a munkából, ezekből a furcsán összeválogatott Ady-jóslásokból kiárad [...] Mi szükség van most ezekre az idézetekre, kinek használnak ezek s kinek, vagy kiknek áll érdekében, hogy Adyn át igazoljanak egy múltat, amely soha többé vissza nem jöhet? Kinek, vagy kiknek áll érdekében, csakugyan, hogy Ady rajongásán át nemzeti hőssé emeltessék például Jászi Oszkár, hogy a katolikus vallás és egyház legérzékenyebb területein gúny és megvetés tárgyává tétessék, vagy hogy a Galilei-kör, amelynek ifjúsága, ez a forradalmi zsidó csőcselék, a proletárdiktatúra harci osztagait szolgáltatta, itt mint az új Magyarország megmentője ünnepeltessék? [...] Nem a Népszavának vagy a Vörös Újságnak egykori legidétlenebb passzusaira emlékeztetnek ezek a sorok? [...] Milyen értelemben igazolják ezek Ady jóstehetségét s micsoda csorba esett volna az ő politikai vagy publicisztikai nimbuszán, ha ezeket és a többi ehhez hasonló cikkeket nem siettek volna most exhumálni és díszes külsőségek közt újra a nyilvánosság elé vinni? Valakinek mégis csak felelnie kell ezekre a kérdésekre.”[33]

Féja válasza a támadásokra: „az 1920-as fegyverzet újra kong, zörög és »ragyog«. Merészebb, mint valaha, kiterjesztett ellenforradalmat hirdet, a »paraszt-fogás« elképesztő szólamait dörgi, »védi«  a fajt, kisajátítja a nemzeti gondolatot s rátapos arra a költőre, ki e fajnak és nemzetnek egyik legelső reprezentánsa [...] Hát vállalom a felelősséget. Vállalatom a felelősséget azért, hogy a hitlerizmus lángelméinek »szellemi« termékei helyett Ady Endre politikai írásait gyűjtöttem össze. Vállalom a felelősséget azért, mert Ady Endrét nem hamisítottam meg. És azért is, hogy e könyv hatása folytán belátható ideig nem tűzheti ki Adyt egyetlen kalózhajó sem lobogójának. Mert Ady nem lehet pártok zsákmánya, hanem az egész magyarság szellemi kincse.”[34]

„Féja tanár úr [...] kijelenti – válaszolta az Új Magyarság –, hogy vállalja a felelősséget Ady legbrutálisabb, legsajnálatosabb tévedéseiért is. Ő ma is rajong Jászi Oszkárért, rajong a Galilei-kör ideáljaiért, rajong a baloldali forradalomért, rajong a vallást és egyházat sértegető éretlen kitételekért. Mert ebben van Magyarország jövője, s mi ezt a baloldali forradalmat akarjuk elgáncsolni, és Adyt akarjuk cégérül használni a magunk reakciós törekvéseihez [...] A Féja-féle baloldali forradalomból csak az érdekel bennünket, hogyan tartja a tanár úr összeegyeztethetőnek állami tanári állásával a Jászi-féle ideológia kultuszát, a Károlyi-forradalom dicsőítését, akár Ady exhumálásával, akár anélkül. Ez az egy kérdés érdekel Féja úrral és az ő forradalmával kapcsolatban – egyelőre.”[35]

Még egy idézet 1936 derekáról: „E héten kipattant, hogy a Nep-nek Aranykönyve van, amelybe bevésik azoknak a nevét, akiknek érdeme van a reformkorszak megteremtésében. Az aranykönyv szereplői nem érdekesek, egy részük nevét ugyanis már megörökítették a Közigazgatási Bíróság ítéletei az utókor számára. Sokkal érdekesebb a Nep feketekönyve, amelybe Marton Béláék azoknak neveit jegyezték, akik a közélet különböző terein nem hajtottak fejet a Nep malterbálványa előtt, sem anyagi, sem erkölcsi kísértések el nem tántoríthatták őket meggyőződésüktől és hűségesen teljesítették kötelességüket közéleti posztjaikon [...] E tisztes és kétségtelenül nagy jövőjű társaság névsorából álljon itt csak azoknak a publicistáknak, szerkesztőknek a névsora, akiket Marton Béláék a magyar közéletből való kiközösítésre ítéltek. Ezek a következők: [...] Bajcsy-Zsilinszky Endre v. országgyűlési képviselő [...] Féja Géza író, tanár [...]”[36]

Marton Béla a Nemzeti Egység Pártja főtitkára volt, a párt vezére 1936. január 21-től Gömbös Gyula. Hol van a Gömbös felé tájékozódó Féja, aki a fasiszta miniszterelnök karámjába igyekezett terelni a népi írókat? – ahogy Antalffy Gyula vagdalkozott.[37] A tényekből nemigen lehet átállást, árulást kiolvasni. A választási vereséggel, a Szabadság című lap kényszerű feladásával és a párt megszűnésével a Zsilinszkyt és Féját összetartó közös kapocs pattant el, nem volt tovább érdek, ami őket összefogja, sőt, személyes okok is távolították őket. Törekvéseik azonban nem állíthatók szembe, együttes proskribálásuk is jelzi ezt. Árnyaltabb megközelítést kíván a későbbi viszonyuk minősítése is annál a sommás megállapításnál, hogy Zsilinszky Féja háború alatti magatartása miatt „méltán fordult el a kormánypárti propagandistává változó Féjától.”[38] Miért dedikálta akkor az állítólag „letaglózott atyai jótevő”[39] 1938-ban és 1941-ben is „a régi barátsággal” [40] a könyveit a „cserbenhagyó”[41] Féja Gézának?

Féja új irányát József Attila is nyugtázta. „Az »Új Szellemi Front«-ot annakidején megtámadtam a »Szocializmus«-ban és az «Esit Kurir»-ban, és megtámadta Ignotus Pál is, akivel azóta együtt szerkesztjük a Szép Szó-t. Nem mondhatni, hogy köztünk és az új népiesek között azóta rendkívül szívélyessé vált volna a viszony, jóllehet a »Szép Szó« örömmel üdvözölte az úgynevezett »Márciusi Front«-ot, amely határozott demokratikus követelésekkel lépett a nyilvánosság elé, élén Zilahy Lajossal és Féja Gézával és az azóta feledésbe merült »Új Szellemi Front« többi tagjával.”[42]

A Márciusi Front 1937-es múzeumkerti zászlóbontásával kapcsolatban József Attila az alábbiakat vetette papírra: „Erre a múzeumi gyűlésre én nem mentem el. Nem mentem el, bár talán szívesen meghallgattam volna Féja Gézának, ennek a lobogótüzű igehirdetőnek (új köre ennek mutatja), magyarán szólva fanatikus propagandistának fölhevült szavait, és nem tartottam Kovács Imrétől sem. Főszónoknak azonban Zilahy Lajos ígérkezett – s vajon érdemesnek gondolhattam-e, hogy az új szellemi front Führerének valótlan eszméihez csínt és tüzet adjak a lelkemben személyes jelenlétemmel?”[43]

József Attila aligha vélekedik így, ha az Új Szellemi Front foltot hagyott volna Féja Géza emberi–írói becsületén. S aligha vállal szolidaritást a Viharsarok perbefogott írójával 1937 októberében Ignotus Pál egy képeslapon: „Addig is, míg személyesen nem beszélhetünk, sokszor ölel s mindenben veled érez Ignotus Pál”, s e közös lapot aligha írta volna alá Fejtő Ferenc is,[44] s aligha vélekedett volna róla Jászi Oszkár ilyen melegen: „A Féja Géza munkásságát én a legnagyobb figyelemmel kísérem, és nagyszerű könyvét gyakran lapozom. Az ő és társainak mozgalma ma az egyedüli »otthon«, amiből új élet fakadhat. Épp ezért a Hatvany epés kritikáját nem helyeslem, és a Századunk sem találta meg eddig az igazi hangot a »szociográfusokkal« szemben.”[45] De hadd idézzem Fejtő Ferencet, Barcs Sándort, Rónai Mihály Andrást, azokat tehát, akiket a „baráti kör” az 1970-’80-as években szövetségbe hívott. Hogyan ítélik ők meg Féja működését a Zsilinszkytől való elválás után, 1936–1939 között: „Zilahy Lajos és különösen Mihályfi Ernő szerkesztése alatt még nem merülhetett fel kifogás Féja ellen”[46] – így Barcs Sándor; „Féjával – akivel Hatvanyéknál találkoztam – kapcsolatom baráti volt”[47] – írta Fejtő Ferenc. Rónai Mihály András pedig így kommentálta 1947-es Haladásbeli cikkét: „Kemény szavak? Jogosult szavak, ma is állom mindet. Abból a feneketlen csalódásból fakadtak, amelybe az a Féja Géza döntött, akit buzdító sorokkal kerestem fel a Viharsarok-pör idején. […] Békés megyei volt a családom, onnan jött apám, meg-megjártam azt a tájat magam is, preparálva voltam, hogy gyökeréig értsem a Viharsarok minden lázító, végre kimondott szavát.”[48]

Egy bizonyos: 1935 decemberében Zsilinszky nem hordhatta le Féját azért, mert Gömbös felé tájékozódott, ha pedig újból napirendre került a fél-háromnegyed évvel korábbi eset, úgy már szövődmény az Új Szellemi Front látszólag kihevert kórja. Talpassy Tibor azt írta a visszaemlékezéseiben, hogy Zsilinszky, miközben jólesően vette tudomásul, hogy néhányan szilárságukkal elégtételt szolgáltattak neki, „azt sem palástolta, hogy a találkozó gyanított szervezőivel szemben nem tud teljesen feloldódni. Volt, akivel egy ideig még együtt dolgozott [...] a szíve mélyén azonban – kis elszólások árulták el – a vélt értelmi szerzőkkel szemben megőrzött egy jó adag sohasem enyhülő neheztelést.”[49]

A végkifejlethez közeledve elbizonytalanodik az ember, mert a korábbi távolító hatások nem vagy csak részben adnak magyarázatot a meghasonlásra. Zsilinszky érzékenysége, heves fellobbanásai és gyors engesztelődései, bosszúállásra képtelen egyénisége nem hitelesítik a „sosem enyhülő neheztelést.” S nem magyarázat a „mezei hadak” személyes, saját érvényesülésükkel is összefüggő, sokszor kicsinyes fenntartása Féjával szemben. Épp a választási harcban, a Kenyeres–Kaufmann ügy leleplezésében emancipálódtak és nőttek meg Zsilinszky környezetében. A taktikázást megvető kérlelhetetlenség sem dolgozhatott már elvi alapon Féja ellen, akinek 1935 májusától következetessé vált „magyar jakobinus” hajlamait a volt márciusi fiatalok elismerhették. Kodolányi személye s kihagyása a találkozóról szintén nem ad magyarázatot, hisz a legkritikusabb pillanatban ezután is védte Féját. 1935 tavaszától olyan irányba mozdultak mindketten, amely természetessé tette volna összefogásukat, az értékek egyezségét.

 

 

 

[1] Féja, Nemzeti ellenzék, i. m.

[2] Zilahy Lajos Új Szellemi frontot! Pesti Napló, 1935. április 14. 15. old.; uő. Nyílt kártyákkal, Pesti Napló, 1935. április 21.  10. old.

[3] Zilahy, Új Szellemi Frontot! i. m.

[4] Kodolányi János Holt lelkek, Magyarország, 1935. április 25. 3. old.

[5] Zilahy, Nyílt kártyákkal, i. m.

[6] Zilahy, Új Szellemi Frontot! i. m.

[7] Bajcsy-Zsilinszky Endre Baljóslatú jelek, Szabadság, 1935. május 5. 1-2. old.

[8] Beszéljünk őszintén, Szabadság, 1935. április 28. 1. old.

[9] Ugor Gandhi az írók és a kormány egymáshoz való viszonyáról, Szabadság, 1935. április 28.  5. old.

[10] Bajcsy-Zsilinszky, Baljóslatú jelek, i. m.

[11] Ugor Gandhi nyilatkozata, Szabadság, 1935. május 12. 5. old.

[12] Szabadság, 1935. május 12,,19., 26., június 2., valamennyi a 4. oldalon.

[13] Ignotus Pál Egy „baloldali gáncsvető” az új szellemi frontról. Levél a szerkesztőhöz, Szabadság, 1935. május 19.  4-5. old.; Nagy Tibor A beugratott „új szellemi front”, Szabadság, 1935. május 26. 4. old.; Féja Géza „Magyar jakobinus” válasza, Szabadság, 1935. június 9. 5. old.

[14] Talpassy, A holtak visszajárnak, i. m. 152. old.

[15] Nagy Tibor A beugratott „új szellemi front”, i. m.

[16] Féja Géza A magyar író feladatai, Magyarország, 1935.  május 1. 9. old.

[17] Nagy Tibor A beugratott „új szellemi front”, i. m.

[18] Kodolányi János Egyszerű beszéd, Szabadság, 1935. április 28. 4. old.

[19] Féja, „Magyar jakobinus” válasza, i. m.

[20] Féja, „Magyar jakobinus” válasza, i. m.

[21] Kodolányi János Fegyvertánc az „új szellemi front” körül 4. r.,  Szabadság, 1935. június 2. 4. old.

[22] Lackó, i. m. 146. old.

[23] Féja, Társadalmi váltógazdaság, i. m.

[24] Féja Géza A kis bögre, Szabadság, 1935. május 26.  3. old.

[25] Féja Géza A magyar kérdés parasztkérdés, Új Kor, 1935. június 1.

[26] Lackó, i. m. 152. old.

[27] Féja, A kis bögre, i. m.

[28] Bajcsy-Zsilinszky Endre Hiányok az ellenzéken, Szabadság, 1935. június 9. 1. old.

[29] Válasz, 1936. 1. sz.

[30] Féja Géza Iránytű. Új Kor, 1936. február 15.

[31] Kiss István, Az Athenaeum, i. m.

[32] Féja Géza Jóslások Magyarországról, Pesti Napló, 1936. március 29.

[33] Egy Ady-olvasó levele a szerkesztőhöz, Új Magyarság, 1936. június 3.

[34] Féja Géza A reakció rohamcsapatai újra Ady ellen. Magyarország, 1936. június 5.

[35] Új Magyarság, 1936. június 5.

[36] 8 Órai Újság, 1936. június 21.

[37] Antalffy, Egy könyvkritika margójára, i. m.; Újabb legenda? i. m. 90. old.; Új Tükör, 1982. május 9. 45. old.

[38] Vigh Károly, Magyar Nemzet, 1983. április 26.

[39] Barcs, i. m. 81. old.

[40] Féja-hagyaték

[41] Talpassy, Kritika, i. m.

[42] A Szocializmusban 1935-ben megjelent cikkére 1937 szeptemberében a Szép Szóban, a Van-e szociológiai indokoltsága az új népies iránynak? című írásában tért vissza. József Attila Összes Művei III. Aladémiai, 1958. 41.,164-165.,192-193. old.

[43] Uo. 274. old.

[44] Féja Géza levelezése, i. m. 86. old.

[45] Supka Géza hagyatéka

[46] Barcs, i. m. 79. old.

[47] Fejtő Ferenc Budapesttől Párizsig. Emlékeim. Ford. Balabán Ferenc. Magvető, 1990., 216. old

[48] Rónai Mihály András levele 1986-ban a Tiszatáj Szerkesztőségének. Másolata a birtokomban.

[49] Talpassy, A holtak visszajárnak, i. m. 38. old.