1935 decembere

 

 

Mi történt akkor mégis 1935 decemberében? A kérdésre nehéz válaszolni, kibogozhatatlanok az események. Ám arra, hogy miért történt, ami végzetessé vált Zsilinszky és Féja kapcsolatában, mi vezetett kenyértöréshez, nagyjából felelhetünk.

A „lehordás”,  összeszólalkozás  „a  karácsonyi  szám  előkészítésével  foglalkozó  szerkesztőségi  értekezleten”[1]  történt. A Szabadság 1935. december 22-i, tehát „karácsonyi” számában megjelent egy 28 soros vers, melynek láttán meglepve kérdezzük: Zsilinszky mégiscsak megőrzött jó adag sohasem enyhülő neheztelést? Vagy a munkatársai akartak a kedvében járni, mert úgy sejtették kis elszólásokból, hogy a találkozó gyanított szervezőivel szemben még nem oldódott fel? Vagy a „túlfűtött fiatalok” próbálták végleg ledönteni egykori „bálványukat”? Tudott-e a versről Zsilinszky vagy tudtán kívül csempészték be a lapba? A közlés miatt csaptak-e össze a szerkesztőségi értekezleten, vagy Féja már a kész tényről értesült? Személyes bosszúvágy, régi sérelem szerzett magának elégtételt a közléssel? Vagy Antalffy, Talpassy és társaik kérlelhetetlensége? A tényektől függetlenül megkövült bennük 1935 márciusában az előítéletszerű és megfellebbezhetetlen ítélet, hogy Féja Zilahyn keresztül Gömbös felé közeledve az Új Szellemi Front egyik bábájaként a fasiszta miniszterelnök karámjába akarta terelni a népi írókat? A szemtanúk, akik mind jelen voltak, s az aprólékos körülményekre is pontosan – bár ellentmondóan – emlékeznek, e versről nem tesznek sehol sem említést, sőt, gondosan hallgatnak róla. Pedig olyan mozzanat, amit nem lehet elfelejteni, csak eltagadni. Oka lehet, hogy az emlékezetük kínosan kerüli ezt a pontot, az Új walesi bárdok című verset, Fodor József költeményét:

 

I.

Utolsó rabszolgák ti! a gaz érdek

Zászlóvivői, minden hatalomnak

Tágtorkú kürtölői, s a bitor, vak

Éj fényként hirdetői! – vad zenétek

Mikor volt zengőbb –, mint most: hogy a részeg

Nagy Kény szabad hajszáin lábrarokkadt

Némán hull a becsületnek s a jónak

Vadja – s a Rossz vértől zavart szívének

Új walesi bárd kell! – Mert nagy a betűnek

Hatalma – s az erőszaknak s a bűnnek

Karja csak úgy egész, hogyha a szellem

Üt bélyeget reá – A megcsúfolt szó

Átka rátok s ősöké, kik tiport, jó

Ügyért hullt porai sírnak a földben!

 

II.

 

Aljas az élés – s a test buta-szörnyű,

Vad kénye és a sokjajú ösztönnek,

Mely mind elégülést kér: mennyi könnynek

Fakasztói! – s az ellenállni könnyű

Lény mily hamar hagyja eszméihez hű

Posztját, arany ha lobban a gyötörtnek

Gyomra felé! – Óh, s még szép, ha a megvett

Lélek ellenállhatlan, forró-mérgű

Kerítője a gond! Ilyenbe csendben

halk bánat ég, mely őt feloldva lebben

S élete: színe halk tragédiának –

Hogy a jó mért nem lehet jó! – De gőgben

Trónol a nagy Gaz s csak kérje dühödten

Faldossa az undok sárt, mint az állat!

 

A vers, amely látszólag általános gondolatokat vetett fel, nagyon is konkrét formában irányult nemcsak Féja személye, hanem íróbarátai és pályatársai, Illyés, Tamási Áron, Kodolányi János, Németh László, Szabó Lőrinc, Zilahy Lajos, s általában is, az Ady köpönyegéből kibúvó új írónemzedék, a népi gárda ellen. Személyeskedő – például Féja mártírhalált halt ősére utaló – célzástól sem volt mentes. Ilyen durva, páratlanul éles és igaztalan támadást még a „baloldali gáncsvetők” sem engedtek meg maguknak, s most a saját táboron belül, a saját lapban vádolják őket azzal, hogy „dörgölőzőn” úri kegyre vágynak. A vers közlésén össze lehet szólalkozni, hihető és indokolt az elvörösödés és a kirohanás. Gondoljuk meg, mi nagyobb sértés, azt állítani az Áchim lakásában jelen lévő Zsilinszky Endréről, hogy érintett a parasztvezér halálában, vagy a Gömbössel találkozó Féjáról, hogy eladva népét, elveit, ügyét – új walesi bárd lett? Mindketten ott voltak a „tetthelyen”, de gyilkosként vagy árulóként?

Az esetnél jelen lévő, s ma visszaemlékező (ám a versről hallgató) kortársak azt mondják, hogy Féja elvörösödött és kirohant. Írása többé nem jelent meg a Szabadságban, s nem látjuk ott többé Zsilinszky környezetében. A következő lapszámokban engesztelő, visszahívó kis jeleket, apró figyelmességeket találunk. Féja a sértett, s ő, azt hiszem, nem könnyen bocsát, nem könnyen felejt.

 

 

 

[1] Antalffy, Egy könyvkritika margójára, i. m.