Vihar a Viharsarok körül

 

1937 tavaszán, amikor megjelent Féja Géza Viharsarok[1] című szociográfiája, az írónak élete legnagyobb háborúsága kezdődött el. A könyv élénk visszhangot vert, több száz cikk méltatta és támadta; a vita hullámai a sajtóból kiáradtak a megye- és városházak üléstermeibe, a parlamentbe, sőt, a törvényszékekre is. Tiltakozások, támadások, rendészeti beavatkozást sürgető felszólalások, bűnvádi eljárások váltogatták egymást rajongó, együtt érző megnyilvánulásokkal. A Viharsarok körül – nomen est omen – vihar kerekedett.

Miért kavarodott fel a könyv körül ilyen nyugtalanság? Hol volt a viharzug, ahonnan az elemek kiszabadultak?

A mű fogadtatásában és rendkívüli hatásában kétségkívül közrejátszott a szerző személye, felizzó előadásmódja és agitatív szándéka. Már a kortársak is látták azonban, hogy Féja hangja és stílusa csak „ürügye és fogantyúja” a támadóknak, a vihar kiváltó okai politikaiak: „a műfajnak, mint közvéleményalakító erőnek, az írónak pedig, mint a közvélemény-alakításában ellenfélnek szóltak.”[2] Az izgatott hangú, sebeket tapintó, a történelem alatt élők jajszavait továbbkiáltó könyv alkalmat adott, hogy a különféle politikai és szellemi irányzatok, napilapok és folyóiratok,  felekezeti  és ifjúsági  körök  válaszoljana  a  kor kérdéseire. A fogadtatás érzelmi kavargása országos nyugtalanságot fejezett ki, az igazi viharsarok nem a mű volt, hanem az állapotok szélsősége, s az, hogy a rendszer politikailag átalakulóban volt.

A harmincas évek derekára a magyar társadalom szociális egyenlege csaknem elbírhatatlan terheket mutatott. A lakosság elszegényedett, létminimumon, sőt az alatt félmillió, olykor egymilliónyi ember tengődött. A legsúlyosabb helyzetben a földmunkásság élt, a nyomor nyomása alatt egy részéből a politikai, sőt az emberi öntudat is kihunyt, „néma forradalomba” menekültek: szektákba, öngyilkosságba, egykézésbe. A földbirtok és a tőke szociális irgalmatlansága, s a néptömegek politikai eszköztelensége a társadalom viharsarkaiban felfűtötte az indulatokat. A dacos szembeszegülők közül sokan torz eszmék hatása alá kerültek. A nép körében is kezdtek jobboldali szervezetek alakulni, belsőleg függetlenül a hivatalos politikai élet szélsőjobboldalától. A kaszáskeresztesek jelentős része szabályos szociálforradalmár volt; mint 1937-ben az ellenük indított perben kiderült, jogos indítékok torzultak el, mert csak a szélső jobboldalon kínálkozott számukra szervezkedési lehetőség. A Gömbös-kormány előszeretettel hangoztatta ugyan népi jellegét, reformjaival szemben mégis erős paraszti ellenállás nyilatkozott meg, amely politikai eszközök híján döntően irodalmi formában, illetve a falukutató mozgalomban jelentkezett. A falukutatás különféle célú és módszerű, vegyes értékű mozgalom volt. Divattá is vált, helyenként dilettantizmusba fulladt. A harmincas évek derekától azonban szervezett szociográfiai mozgalomba váltott, kialakultak ellenzéki és hivatalosan pártolt irányzatai. A munkába folyóiratok és napilapok is bekapcsolódtak, feléledt a nagyközönség érdeklődése, s komoly kiadóvállalatok is meglátták benne az üzleti lehetőséget. A népi mozgalom ideológiájának a kifejtésében 1936–1938 között jelentős a szociográfia, ekkor jelent meg Illyés Gyula Puszták népe, Veres Péter Az Alföld parasztsága, Kovács Imre A néma forradalom, Darvas József A legnagyobb magyar falu, Féja Géza Viharsarok, Szabó Zoltán A tardi helyzet, Cifra nyomorúság, Erdei Ferenc Futóhomok című könyve. A népi írók új műfajt alkottak, a társadalomrajzot, másképpen szépirodalmi szociográfiát, fontosabb azonban, hogy az alsóbb néprétegek politikai érdekei e művek révén kaptak nyilvánosságot és képviseletet.

A harmincas évek derekára nemcsak a bal- és jobboldali ellenzék, hanem az uralkodó elit is úgy látta, hogy a politikai és gazdasági jogokat bővíteni kell. Az elfekélyesedett társadalom kikezelésére gazdasági-szociális eszközökkel önmagában nincs többé mód, a politikai intézményrendszer megreformálására van szükség. Bár az ellenzéki agitációval szemben fenntartották, sőt 1937 tavaszától fokozták a szigorú hatósági fellépést és bírói repressziót,[3] tudták, hogy rendészeti eszközökkel a bajok tovább már nem kezelhetők. Az intézkedések egész sorára, a politikai intézmények átalakítására van szükség. A közéletben változások érlelődtek, előrevetítette az árnyékát például az általános titkos választójog és a velejáró új politikai éra.

Ebben a helyzetben határozta el a tekintélyes, „csendes vizeken evező”, lojális és – a korabeli támadások miatt, azok jobboldali hangját idézve tesszük hozzá – „körúti kapitalista” Athenaeum Könyvkiadó, hogy sorozatot indít Magyarország felfedezése címmel. Tíz fiatal író és szociográfus, Boldizsár Iván, Illyés Gyula, Kodolányi János, Erdei Ferenc, Németh László, Szabó Zoltán, Ortutay Gyula, Erdős Jenő, Kovács Imre és Féja Géza kapott megbízást, hogy járja be az országot és tárja tíz kötetben az olvasók elé egy-egy tájegység életének legsúlyosabb problémáit. Ennek a viharok miatt egyébként félbeszakadt sorozatnak volt zengő nyitánya Féja Géza könyve az alsó Tiszavidékről, Békés, Csanád és Csongrád vármegyéről. A könyv 1937. március első napjaiban jelent meg 3675 példányban, a sajtóügyésznek 10-én mutatták be a köteles példányt, az első méltatói között volt Móricz Zsigmond. Április elején, amikor a könyvet elkobozták, már alig találtak lefoglalható példányt. Közben Féja egyik vezéralakja lett a Márciusi Frontnak.

1937. március 15-e megmutatta, hogy az érlelődő közéleti-politikai változások milyen egymástól végletesen eltérő előjelűek lehetnek. E napon az ifjúság körében két 12 pont került forgalomba. A pesti Vigadó ünnepségét a szélsőjobboldali ifjúság botrányba fullasztotta.[4] Tizenkét pontjukban sürgették a magyar fajvédelmi törvény megalkotását, a zsidóság fajnak nyilvánítását, s az idegeneket ellenőrző hivatal felügyelete alá helyezését, a baloldali ellenzéki pártok és szakszervezetek feloszlatását, sajtótermékeik betiltását. Követelték, hogy a kormány „mozdítsa elő a zsidó nemzetközi tőke és bolsevizmus ellen a magyar faji eszme és a jobboldali világnézet népi erőinek diadalát.”[5] Ugyanezen a napon bontott zászlót egyetemi ifjak kezdeményezésére a Március Front, a demokratikus népi megújhodás és a nemzeti függetlenség eszméivel. Tizenkét pontjuk az 1848-as forradalom szellemét idézte, első helyen Kossuth örökségét: az ország demokratikus átalakítását. Követelték a gondolat, szólás-, sajtó- és gyülekezési szabadságot, a dolgozók gazdasági szervezkedésének a jogát. A mozgalom élére a népi írók álltak, közülük Kovács Imre és Féja Géza a múzeumkerti politikai gyűlés szónoka volt.[6]

Féja, aki egyébként is „lobogó tüzű igehirdető” volt, nem hűvös szociográfiai tanulmányt írt, hanem alulról, a „deresről” nézte a táj múltját és jelenét. A Viharsarok 1957-es kiadásának előszavában elmondta, hogy egyedül népi adatközlőit nem ellenőrizte, megbízott igazságaikban, ítéletükben. Féja Géza szándékait a mű címe, pontosabban a címül választott „viharsarok” szó jelentésváltozása érzékelteti. E fogalmat a népnyelv időjárási értelemben  használta,  különösebb  táji-területi  kötődés  nélkül. A láthatárnak azt a részét nevezik így, ahonnan hirtelen szél, zivatar  jön;  átvitt  értelemben  pedig  a  viszály  kiindulási  helyét. E jelentésárnyalatban honosodott meg a harmincas évek újságnyelvében, illetve politikai zsargonjában: a parlamenti szélsőjobboldal padsorait nevezték viharsaroknak az ott ülő képviselők gyakran izgága, közbe-közbekiáltó, botránykeltő magatartása miatt. A szónak azonban nem volt markáns politikai tartalma, egyszerűen a házszabályok gyakori megsértésére utalt.[7]

Talán kevesen tudják ma már, akik a Viharsarok földrajzi nevet nap mint nap használják, hallják hírekben, sporttudósításokban, hogy a táj kölcsönözte Féjától a nevét, s nem a mű a tájtól. A szociográfia címének „forradalmi, mozgalmi töltése, hangulati vonzata összetett jelentése, költői színezete és találó rövidsége” játszott közre abban, hogy a szó a politikai életben, a hírlapokban, a rádió adásaiban az Alföld déli részének, különösen Békés megyének a megjelölésére szolgál.[8]

Az agrárszocialista mozgalmakban gazdag alsó Tiszavidéket Féja nevezte elsőként „a Tiszántúl és egyben Magyarország »viharsarkának«”. A földrajzi-táji kötés mellett az ő könyve adott e szónak mozgalmi töltést is: „Ez a nép mindig készen volt a fölkelésre, hogy újra kezdje életét, mely ezer év óta dermedten áll kísérletek és gyorsan elbukó országos szándékok tüzében és ködében.  Ha  egy-egy  szikra  arra repült, Tiszántúl mindjárt kigyúlt s égett gyönyörűen, mintha tudata volna egy különb, emberibb magyar életről, s egykettőre csapatokat állított az úri magyarság, később pedig a feudálkapitalista hatalmasságok ellen.”[9]

Amikor Féja Géza a harmincas évek elejétől megismerte e vidéket, a századvég-századelő alsó tiszavidéki népi mozgalmait lassan megölte a reménytelenség, a lakosság rettenetes nyomás alá került, már nem élt benne az a politikai erő és öntudat, amely Áchim L. András, Szántó Kovács János idejében. A könyv anyaggyűjtése és írása idején a jobboldali radikális Kaszáskeresztes Párt mintegy hétszázhúsz tagja ellen bírósági eljárás kezdődött. A párt egyik szálláshelye az alsó Tiszavidék volt. Nincstelen agrárproletárok álltak tömegével a törvényszék előtt. Féja a mozgalom néhány évtized alatt végbement politikai előjelváltását a szervezkedési lehetőségek hiányára, és a szélsőjobboldali demagógiára vezette vissza. Midőn könyvcímként a Viharsarok szót választotta, s annak értelmét – a táj lelkét – a különb emberi életért lázadó elmék és szívek nyugtalanságában jelölte meg: e néma, hunyó öntudatú népnek adta vissza a múltját, mozgalmait, e népet próbálta meg kiragadni a tétlenség és téveszmék bódulatából. Ezért is elevenítette fel az első oldalakon a kiemelkedő parasztvezérek, Áchim L. András, Szántó Kovács János, Péter András alakját. A legméltóbb „emberi élnivalót”, a cselekedetet állította példaként a táj népe elé, s megpróbált e cselekvésnek irányt szabni. A viharsarok szó bajt, viszályt hozó népnyelvi jelentését, s a parlamenti jobboldal rendzavarásaira utaló árnyalatát pozitív metaforává alakította. A pusztító tombolás helyett a megújító, tisztító, felfrissítő vihar jelképévé. Az agrárszocializmus mozgalmi hagyományait és a polgári radikális szociológia gondolkodását oltotta rá e szó alapjelentésére, midőn a közösség tusakodásának a vállalását, a történelmi fordulat szükségességét, a mélyre vetett és politikailag elnyomott néprétegek felszabadítását jelölte meg kiútként. A Viharsarok utószavában egy „nagy szellemi  és  politikai  mozgalom  elsöprő  erejét”[10] vetítette  ki. A könyv a Márciusi Front zászlóbontásának előestjén jelent meg. Tükrözte a front ellenzéki programját, a népi írók politikai törekvését, népnemzeti koncepcióját. A társadalmi rend súlypontjainak az áthelyezésével a történelem alatt élő osztályok – elsősorban az agrárproletárok, törpebirtokosok, kisbérlők, gazdasági cselédek és mezei munkások – beemelését a politikai nemzet tagjai közé. Az írói kifejezés művészi eszközével és egy szellemi mozgalom erejével vállalt részt a politikai némaságra kárhoztatott néptömegek érdekeinek a képviseletéből.

E „néma”, „ismeretlen” Magyarország nyomora az első világháború után elsőként a húszas években Oláh György Hárommillió koldus (1928) és Milotay István Ismeretlen Magyarország (1930) című könyvében szólalt meg. Lényegileg ugyanazokra a sötét képekre figyelmeztették a közéletet, mint később a népiek. Hírt hoztak a vályogviskók nyomoráról, a falusi szegények kétségbeeséséről, a tanyákról, a latifundiumokról és a zsellérekről. Ám a Viharsarok viharai idején épp Oláh György határolta el magát Féjáéktól,[11] mert „a Jászi féle baloldali zsidó jakobinizmusnak bűvkörébe kerültek,” „a hazai galileizmus és zsidóság” idegen érdekeinek a szolgálatába álltak. Vádolták őket, hogy a „körúti kapitalista kiadó” megrendelésére lázítanak a földbirtokosok ellen, hogy eltereljék a figyelmet a „zsidó kapitalizmusról.” A társadalom alapkonfliktusát az „idegenek” (zsidók) és a magyarság ellentétében jelölték meg. Magyarország népi írói felfedezése más következtetésekre jutott. Úttörő szerepük nem a társadalmi állapotok, a nyomor képeinek a felfedezése volt csupán, ezeket szorgalmasan szállították más falukutatók is, hanem a levont politikai következtetések. Féja például, ahogyan az egyik korabeli kritikusa kiemelte: „egyetlen egyszer sem zsidóz”, „az okok keresésénél nem elégszik meg divatos és kellemetes jelszóhangoztatásokkal.” Forradalmisága „nem fasiszta, hanem humanista forradalmiság.”[12] Féja az alsó Tiszavidék terepasztalán azt demonstrálta, hogy a nép-nemzeti gondolat útjai végletesen elváltak az ellenforradalmi rendszertől. A „reform” köpönyege alatt az uralkodó rétegek önbiztosítása folyik, a szegénységet tervszerűen és tudatosan megnyomorítják. A nép társadalmi, történelmi és gazdasági terve ellentéte az »úri« szándékoknak. A társadalom alapkonfliktusai osztályjellegűek. A törpebirtokosok, kisbérlők, gazdasági cselédek és mezei munkások nyomorának az egészségtelen földbirtokmegoszlás, a társadalmi szerkezet, a magyar középosztály szociális érzéketlensége, a közigazgatás tehetetlensége, a szociális belátás hiánya, a földbirtokosok és kulákok embertelen önzése az oka.

Féja nemcsak az állapotokat mutatta be, a legsürgősebb tennivalókra öt pontban javaslatot is tett. Ezek: 1. A tanyakérdés rendezése. (Bekötőutak, gazdasági, társadalmi és kulturális bekapcsolásuk a vidék életébe). 2. Földreform, öntözés (a belterjes gazdálkodás érdekében). 3. Telepítés (az elnéptelenedő Dunántúlra). 4. Mezőgazdasági szakoktatás, népfőiskolák, iskolán kívüli népművelés, népkönyvtárak. 5. Önszerveződő termelő, beszerző, értékesítő és hitelszövetkezés. Mindehhez politikai szabadság.

A Viharsarok részleteiben ugyan itt-ott elképesztően pontatlan, összességében azonban megfellebbezhetetlen bizonyítéka a társadalom reménytelen helyzetének. A mű nem hagyott kétséget, hogy nem egy tájról, nem egyes hibákról, s nem egyedi jelenségekről szól, hanem a magyar társadalom diagnózisáról. Féja mintegy megelőlegezte azt az összképet, amely a Magyarország felfedezése sorozat további kilenc kötetéből feltehetően akkor is kirajzolódott volna, ha azok visszafogottabbak, mint a Viharsarok. Féja nemcsak lázat mért és sebeket tapintott, nemcsak leírt és bemutatott, hanem politikai következtetéseket is levont. Az „ezernyi fajta népbetegség” láttán szenvedélyesen tört fel belőle ugyanaz a kiáltás, amely ez idő tájt József Attilából is: a „felfedezések” mellett politikai cselekvésre van szükség, nem elegendő, hogy a nemzeti nyomor „kitessék”. Az irodalmi szociográfia nagy változások előjele volt, s azt sugallta, hogy igazságai „történetileg Magyarország új megrendezéséhez kell vezessenek”. Gaál Gábor szavait idézhetjük: „a mélység megnőtt, s a tanulság felszaporodott, a szociográfia szerzője már nem tudja elhallgattatni a szívét, világnézetét, s bár a szociológus eszményeit nem tagadja meg, a tudományosság köreit túllépve – az utolsó óra igézete ez! – magasabb lépcsőfokra hág fel, valahová a népmegmentő mellé, akinek a lelkiismeretét nem annyira a szociológiai kíváncsiság, hanem a mai magyar lét határozza meg erre a munkára. [...] Nagy seregszemle, mérhetetlen bűnlajstrom ez, mely mindent és mindenkit mérlegre tesz. Egy nép törekszik itt a végső leszámolás magatartásában önismeretre. Új hőseit keresi, s régi bálványokat döntögeti.”[13]

A Horthy-korszak a legitimitását az 1918/19-es forradalmak elleni fellépésben jelölte meg; a társadalmi robbanás szellemi előkészítőit a polgári radikálisokban látták, s megbélyegezték őket úgy is, mint a magyarság testétől idegen elemeket. A Viharsarok megsértett egy korabeli tabut, s ezzel a rendszer legitimitását kérdőjelezte meg: feltámasztotta a kiátkozott polgári társadalomtudomány szellemét, s kinyitotta a népi írói gondolkodást ebbe az irányba. „Nagy jelentőségű azért is ez a könyv, mert nyíltan védelmébe veszi a húsz esztendővel ezelőtt lehanyatlott és lebéklyózott magyar társadalomtudományi gondolatot. A mai fölfedezők, Féja Gézáék pontosan oda érkeztek el, ahol néhány évtizeddel ezelőtt Szabó Ervinék már értékes eredményeket mutattak fel” – írta a csehszlovákiai Magyar NAP.[14] A Márciusi Front idején úgy látszott, hogy a hivatalosan kiközösített polgári radikalizmus újra beilleszkedik a magyar írói lelkiismeret történetébe – itt a hangsúly a magyar szóra esik –, a szellemi élet meghaladja a mesterségesen szított ellentéteket. A Viharsarok irodalma jól érzékelteti: a puskaporos levegőben veszedelmes szikra pattanhatott ki Féja Géza könyvéből, s a hatalom riadtan nézte, mi lesz ebből: „alkotó munka” vagy forradalom? A Márciusi Front zászlóbontása, a népi írói szociográfiák sorozata és hatása az uralkodó köröket az elégedetlen tömegek és a mind határozottabb programmal fellépő értelmiségi ellenzék szövetségével fenyegette. 1937-ben lehetségesnek tűnt, hogy a baloldali ellenzék irányzatai „népfrontba” egyesüljenek, mögöttük tömegekkel. Az összefogás a rendszer alapjait kezdte volna ki. Alighanem ez a félelem az 1937-es sorozatos írói perek indítéka. A korábbi sajtóperek, mert hisz perek voltak szép számmal korábban is, főként erkölcsi és vallási alapon indultak, a politikaiak pedig kommunista vagy baloldali szociáldemokrata, többségükben idegen elemként kezelt zsidó felekezetű, illetve szélsőjobboldali, kaszáskeresztes szerzők ellen. 1937-ben új vonás, hogy az ügyészség a népi írókat is üldözőbe vette. Ugyanazok kerültek a vádlottak padjára, akikkel két évvel korábban a hatalom még a párbeszéd esélyeit latolgatta. Miskolczy Ágost főügyész-helyettes, a politikai bűnperek előadója 1937 nyarán egy nyilatkozatában[15] kétséget sem hagyott afelől, hogy a forradalmi szellemet csírájában megfojtják és legyűrik az esetben is, ha ezek szóvivői az emberiség, a haza, a társadalom érdekeit és annak tiszteletét hangoztatják.

A Viharsarok fogadtatásában felmerültek persze politikai elfogultságoktól mentes, higgadt vélemények, tudományos, művészi-esztétikai szempontok, az író személyére, a műfajra, a valósághitelre vonatkozó – általában ellentmondó – nézetek is. Egyesek szerint a szociográfiát „száraznak ható tárgyilagosság” jellemezte, a többség viszont Féja egyéniségét látta a művön. Megoszlottak a vélemények, hogy a „heves, néha retorikai magasságokba emelkedő hang” ártott-e vagy használt a „felfedezésnek”, károsodott-e a mű valósághitele, művészi ereje, tudományos szakszerűsége. Jellemző volt a vihar ereje és mérete is. A nyugtalanság a magyar társadalom mélységeiből a csúcsokig csapódott, a göcsörtös betűkkel író sövényházai parasztoktól a parlamentig. Végiggyűrűzött az érintett megyékben, átfutott a sajtó idegrendszerén. Nemcsak a véleményeknek volt jelentősége, hanem annak is, hogy ki mondta, melyik irányzat, felekezet, írócsoport. Eltért például a katolikus és a református sajtó reakciója. Az „ellen-viharsarok” egyik szálláshelye a katolikus falukutató mozgalom. A klérus, mint jelentős földtulajdonos, érdekelt volt a nagybirtok gazdasági előnyeinek hangoztatásában. A református sajtó viszont a történelmi vészjelet észlelte, a könyv arra ösztönözte, hogy felülvizsgálja egyháza gyakorlati munkáját és a lelkészképzést. Féja egyébként katolikus volt, saját felekezete ennek ellenére elhatárolódott a Viharsaroktól. Az aktív katolicizmus, Bangha Béla Magyar Kultúra című folyóirata elsők között és élesen támadta „keserű materializmusa” miatt.[16] Ürügyet talált, hogy belekössön az Athenaeum Kiadóba is. A Katholikus Szemle és Az Ország Útján csak a per után szólalt meg a gondolatszabadság védelmében.

A Viharsarok utalásai, érvelési rendszere, szóhasználata, végkövetkeztetése nem zárta ki, sőt tálcán kínálta a mű forradalmi értelmezését. Féja túllépett a korabeli állami szociálpolitika keretein, nem volt azonban forradalmár. Az ellentétek feloldása volt a célja egy új minőségű társadalmi rendben, de nem társadalmi harcot, hanem történelmi fordulatot akart. A nép szociális érdekeinek politikai szintre emelését parlamentáris eszközökkel. Reményeket fűzött az általános és titkos választójog bevezetéséhez. A francia és spanyol választási népfrontgyőzelem táplálta a legális változások reményét. A moszkvai Sarló és Kalapács cikke[17] ezt az álláspontot tükrözte. Féja is eljutott a népfront-gondolatig. Cikkeiben – melyekben magát e szót is használta – a szolidaritás, a törpebirtokosok és földmunkások politikai megszervezése, az agrárproletáriátus bázisán szerveződő új parasztpárt gondolata mellett felmerült a szövetség lehetősége a szociáldemokratákkal, tehát a munkáspárttal is, amit a Szocializmus című folyóirat egy cikkében[18] nyugtázott is. A mű helyét a baloldal – Kassák Munka című folyóiratától eltekintve[19] – egyértelműen kedvező fogadtatása jelzi; ehhez hasonló egyöntetűség csak a szélsőjobboldali elutasítást jellemezte. Féja Géza ekkor a baloldalhoz tartozott, de nem volt kommunista, szociáldemokrata, sőt titkos-szimpatizáns sem. Az álláspontját meghaladó szélsőbaloldali „kisajátítás” éppen ezért nem fedte a nézeteit, így magában hordozta a későbbi renegát Féja-kép esélyeit. Féja jobbra mozdulása ugyanis ehhez az olvasathoz képest erőteljesebb, mint valóságosan. A csehszlovákiai és főleg a moszkvai visszhang egyébként is a vád hangját erősítve verődött az ügyészségre és a tárgyalótermekbe, s Féját ösztönösen is elhatárolódásra késztette. A baloldali irányzatok felé való nyitottsága ellenére egy parlamenti vita, Németh Imre és Matolcsy Mátyás felszólalása nyomán Féja is Gömbösre hivatkozva mentette a vádlottak padjára ültetett szociográfiát, úgymond: a néhai miniszterelnök is a kíméletlen valóságfeltárás és „leleplezés” ösztönzője volt.[20] E védelmi érvet az a furcsa körülmény adta kézre, hogy a sajtóügyészségeken, bíróságokon liberálisabb szellem uralkodott Gömbös idején, mint Darányi alatt. Mindenesetre érdekes mozzanat, hogy Gömbös Gyulára, ha csak taktikából is, a halála után hivatkozni lehetett a Viharsarok védelmében a kormány ellenében.

A közhiedelem szerint a Viharsarok teljes peranyaga ismert, már megjelent; e tévedést valószínűleg az táplálja, hogy a Márciusi Front egykori brosúrája[21] a Viharsarok újabb kiadásaiban „A Viharsarok-per törvényszéki tárgyalásának anyaga”-ként szerepel. Eredetileg A „Viharsarok” a bíróság előtt – Féja Géza pere címmel jelent meg 1937 késő őszén, s mint az alcímében jelezte, nem egyéb, mint „A budapesti kir. büntetőtörvényszék 1937. október 14-én tartott főtárgyalásának gyorsírói feljegyzések alapján készült szövege”. Megjelentetése a maga idejében bátor tett volt, a még évekig továbbgyűrűző per eseményeit azonban nem ismerhetjük meg belőle, még azzal a rövid kiegészítéssel együtt sem, amelyet Féja Géza illesztett a Viharsarokkal közös 1957-es kiadásához.

A per[22] önmagában is korrajz. Az eljárást politikai döntés alapján indították meg csaknem egy hónappal a könyv megjelenése után, 1937. április elején. Az ügyészség indítványára a budapesti királyi büntetőtörvényszék vádtanácsa április 8-án elrendelte a Viharsarok lefoglalását, a szerző és a kiadó fellebbezése nyomán azonban ugyanez a vádtanács két hét múlva feloldotta a könyvet és a szedést is. Ez tette lehetővé, hogy hamarosan megjelenjék a Viharsarok második, majd harmadik kiadása. A köteles példányokat 1937. május 1-jén, illetve szeptember 20-án mutatták be a sajtóügyésznek. „A vádtanács döntésének indoklása olyan, mintha közülünk írta volna valaki”– jegyezte fel öregkorában Féja az elkobzást feloldó végzésre, amelynek indoklása szerint „ha indulatokat fel is kelt az olvasóban a puszta, rideg adatokkal alátámasztott nyomorúság leírása folytán, ez az indulat e vidéknek a könyv által állapított közállapotai sivársága miatt fogja el az olvasót.” A könyv állításai nem a magyar államra és nemzetre vonatkoznak, „hanem vonatkoznak a magyar politikusra, közigazgatásra, vagy vezető rétegre, tehát a kormányzati, közigazgatási szervekre, [...] akik azonban a magyar állammal és a magyar nemzettel nem esnek egy fogalom alá”, így „ha a tények valótlanok is lennének, azok nem a magyar állam és a magyar nemzet megbecsülését csorbítanák.”

A budapesti királyi ügyészség a könyv elkobozására tett indítvánnyal egyidejűleg, tehát április 7-én nyomozást rendelt el osztály elleni izgatás és a magyar állam és a magyar nemzet megbecsülése ellen sajtó útján elkövetett vétség miatt. Rendőrségi házkutatás és kihallgatások után április 13-án elkészítette és kiadta a vádiratot Féja Géza ellen, amely azonban egyelőre elfeküdt az első fokon illetékes budapesti királyi büntetőtörvényszéken. Az újabb kiadások miatt az ügyészség Féját „a büntetőeljárás megindításával adott nyomatékos figyelmeztetésnek nem engedelmeskedő” személynek minősítette, s nemcsak a per elindítását sürgette, hanem külön-külön vádat emelt az újabb kiadások ellen is. A per lefolytatását serkentette az érintett megyék felháborodása, a Viharsarok újabb kiadása, Féja „rettenthetetlensége”, az éles, cseh és román sajtóvisszhang, Kovács Imre Néma forradalom című szociográfiájának a megjelenése, a Márciusi Front növekvő befolyása és népszerűsége, a baloldal ereje, az „ellen-viharsarok” fellépése. Féja egyik jegyzete szerint a Nemzeti Kaszinó küldöttséget vezetett Horthyhoz az ügyben. Az első két kiadás elleni vádat a bíróság egyesítette, a harmadik ellen külön per folyt, mindkét ügy végigjárta a törvényhozás valamennyi fokát. Az első két kiadás miatt a büntetőtörvényszék Méhes-tanácsa 1937. október 14-én 5 havi, a harmadik kiadás miatt pedig a Pálffy-tanács alig egy hónap múlva 2 havi fogházbüntetésre ítélte Féja Gézát. Valóságbizonyításra egyik esetben sem került sor, majd csak a fellebbezésben eljáró másodfokú bíróságon. Ott mutatták be a Földmívelésügyi Ministerum, a Statisztikai Hivatal csaknem egy évvel korábbi feljegyzéseit, Csongrád megye alispánjának észrevételeit, tanúként hallgatták ki többek között Veres Pétert is. Az ügyészség terhelő bizonyítékokat keresett és pótnyomozást rendelt el, mert felmerült, hogy Féja Géza „mint bölcsészkari hallgató az Eötvös kollégium kötelékében államellenes mozgalom gyanújába keveredett s emiatt onnan eltávolították.” Szabó Miklós igazgató szerint azonban erre nézve „a kollégium irattárában nem található a legcsekélyebb nyom sem,” a kollégium idősebb tanárai sem emlékeznek ilyesmire. Végül több mint féléves eljárás után a bp-i Kir. Ítélőtábla dr. Harmath Jenő tanácsa 1938. szeptember 10-én az első fokú bíróság ítéletét megváltoztatva Féját mindkét perben felmentette. A vádhatóság semmisségi panaszt jelentett be, így került az ügy tovább, a Magyar Királyi Kúria elé. Dr. Töreky Géza tanácsa 1939. április 20-án a tábla ítéletét megsemmisítette. Az egyik ügyben 2, a másikban egyhavi fogházra büntette Féját, elrendelte továbbá 2 évi hivatalvesztését és politikai jogai gyakorlásának 2 évi felfüggesztését is. Az indoklás szerint: „A könyvnek a büntető törvényekbe ütköző tartalmát [...] az adja meg, hogy a vádlott valótlan tényállításokat egyoldalú és célzatos módon úgy csoportosít, hogy ezáltal a magyar közviszonyoknak igaztalan, a nemzet megbecsülését sértő képét adja.” A Töreky-tanács egyébként nem állapította meg az osztály elleni izgatást, mert az – mint indokolta – beleolvadt a büntetendő nemzetgyalázásba. Az ítélet ezzel jogerőre emelkedett és végrehajtható lett. Az ilyenkor szokásos összbüntetésbe foglalással később 2 hó 14 nap fogházra mérsékelték. Féja helyzetét kritikussá tette, hogy osztály elleni izgatás miatt korábban már elmarasztalták, a 3 évi próbaidő 1938 decemberében járt le.[23] Végül 1940. május 1-jén feltételesen elengedett szabadságvesztés kegyelemben részesült, bár ezt „nem véleményezte” (nem javasolta) sem az ügyészség, sem a büntetőtörvényszék.

A Viharsarok ellen egyébként pert indított még Csongrád megye, Szentes város és a Körös–Tisza–Maros Ármentesítő Társulat is, illetve Féja Géza adott be keresetet gr. Károlyi Imre ellen rágalmazás és becsületsértés címén.

E vázlatos áttekintés is érzékelteti, hogy a Viharsarok-per fontos kordokumentum a maga fordulataival, felmentő és elmarasztaló ítéleteivel. Bepillantást enged a hatalmi gépezet működésébe, a törvény által védett érdekekbe, azok értelmezésébe és képviseletébe. A fennmaradt periratokban a fejlemények elejétől végig követhetők az ügyészi, rendőri és bírói szakaszon.

Egy könyv fogadtatása nemcsak a művet, hanem a kort is jellemzi. Rendkívül izgalmas ma olvasnunk az egymást erősítő és egymással vitázó írásokat. Látnunk, hogyan foglalt állást Féja Géza személyével, a Viharsarokkal, a könyv ellen indított perrel kapcsolatban a korabeli sajtó a Pesti Naplótól a Népszaváig, a Szabadságtól az Új Magyarságig. A folyóiratok közül ismertette a Nyugat, a Szép Szó, a Gondolat, a Válasz, a Kelet Népe, a Szocializmus, a Korunk Szava, a Magyar Kultúra, a Munka, a Református Élet, a Katholikus Szemle, a Zsidó Élet, a Híd, az Emericana, a Széchenyista Ifjúság. A külföldi magyar lapok közül a Sarló és Kalapács, az Új Hang, a csehszlovákiai Magyar NAP, az Új Szellem, a Prágai Magyar Hírlap, az erdélyi Korunk, a Brassói Lapok, a párizsi Szabad Szó. Tanulságos, hogy személy szerint mit mondott, mit írt Móricz Zsigmond, Bajcsy-Zsilinszky Endre, Szekfű Gyula, Gergely Sándor, Ignotus Pál, Fejtő Ferenc, Darvas József, Knopp Imre, Buday György, Fiala Ferenc, Oláh György, Rajniss Ferenc, Barankovics István, Gaál Gábor, Szabó Zoltán, Bálint György, Mónus Illés, Schöpflin Gyula, Matolcsy Mátyás, Kovács Imre, Németh Imre és mások. A véleményekből elkészíthető a kor politikai időjárásjelentése. Ma, fájó tapasztalatok birtokában olvasva az egykori dokumentumokat, mintha egy történelmi dráma expozícióját tartanánk a kezünkben, azét a drámáét, amely tragikus végkifejletéhez 1944/45-ben ért. A dramaturgiai szabályok szerint a főbb szereplők és motívumok, a lehetséges ellentétek 1937–38-ban már megjelentek, ám egyelőre kifejletlenül. Kérdés, mely ellentétekből lesz alapkonfliktus, s hogyan rendeződnek el körülötte a szereplők, hogyan formálódnak a jellemek? Az expozícióból érezhető, hogy tragikus életanyag került elénk: emberi, társadalmi-politikai, eszmei, erkölcsi értékek válnak veszélyeztetetté, s a drámai erők végső soron ezeknek az értékeknek a védelme és elpusztítása frontján kerülnek szembe. A csapdát azonban, ahogy az igazi drámákban, a sors itt is felállította. A társadalmi igazságosság, a gazdasági és politikai egyenlőség, az emberi jog, méltóság és humánum nem képviselhető együtt és egyszerre mindig és mindenkor, tiszta választások, ismert képletek szerint. Politikai kultúra, emberség és tisztesség kérdése az „értéksorrend” kialakítása.

A Viharsarok viharai idején már mozgott egész Európa, nyilvánvaló lett, hogy Hitler és a nemzetiszocializmus nemcsak revízióra, a status quo német érdekek szerinti kiigazítására készül, hanem új Európát akar, a jövő a demokrácia és a diktatúra, a parlamentáris és a totális állameszme küzdelmében dől el. Mind nyugtalanítóbban vetődött fel tehát helyünk és sorsunk az új Európában, a náci befolyás visszaszorítása, a függetlenség és a demokratikus értékek megőrzése. A Viharsarok fogadtatásában a műhöz közvetlenül kapcsolódó műfaji, illetve szociális kérdésekről a hangsúly – ahogy a könyvet elkobozták, majd vádiratot adtak ki ellene és Féja Géza ítéletet kapott –, mindinkább áttolódott a társadalmi és emberi vívmányok védelmére. Az írói szabadság és a demokratikus érdekek oldalán komoly erők aktivizálódtak az ügyészi fellépéssel szemben. Egyidejűleg felkavarodtak azok a szennyes indulatok és ingerek is, amelyek a sajtó megrendszabályozását, az ellenzék kíméletlen letörését várták a kormánytól. Az egyre zajosabb, követelőző hangokat a következő év jogalkotása „törvényerőre” emelte. A magyar állam hatályos védelméről, a sajtókamara felállításáról hozott törvények megtépázták a politikai és emberi jogokat, beszüntettek számos lapot, korlátozták az egyesülési szabadságot, a szellemi életben faji megkülönböztetés érvényesült. A parlamentben fölhangzottak könyveket máglyára ítélő inkvizíciós hangok; nyers és durva a Viharsarok elleni per elsőfokú bírói ügyvitele. Lázár Andor igazságügy-miniszter elismerte, hogy 1937 tavaszán ő adott utasítást a szigorú eljárásokra. A köztudatba úgy ment át, hogy dr. Méhes Ignác, aki Féja ügyét a budapesti büntetőtörvényszéken tárgyalta, jutalmul lépett elő kúriai bíróvá. Valójában Méhes dr.-t 1937 szeptemberében nevezték ki a magasabb bírósághoz, a Viharsarok-pert azonban októberben még letárgyalta. Előrelépése inkább arra vet fényt, hogy a politikai klíma a „régivágású”, független, szabadon mérlegelő, tényeket és tanúkat felvonultató bíró helyett – a Viharsarok-perekben velük is találkozhatunk – a hatalmi érdeket nyersen képviselő bírónak nyitott teret.

A vihar, a baj összetereli a nyájat, az összebúvás, összefogás erkölcsét dacoltatja az elemekkel. A magyar társadalomnak abban a viharában, amely a Viharsarok fölött is erős szívóhatást fejtett ki, szétszóródtak a progresszió lehetséges erői. Sok szenny és szemét kavarodott fel, s magát Féja Gézát is jobbfelé sodorta. A magyar társadalomnak továbbra is megmaradtak a viharzugai, sőt, a politikai jobbratolódással számuk szaporodott.

 

 

 

[1] Féja Géza Viharsarok. Az alsó Tiszavidék földje és népe. 37 fényképfelvétellel. Magyarország felfedezése 1. Szerkeszti Sárközi György. Athenaeum, 1937.

[2] Szabó Zoltán Viharsarok. Válasz, 1937. 5. sz. 306-309. old., az idézet a 307. oldalon.

[3] 1937 áprilisában indult meg a Viharsarok és Féja ellen az ügyészi eljárás.

[4] Március 15. Pesti Napló, 1937. március 17. 11. old.

[5] Nagypál István Új március – új nacionalizmus. Gondolat, 1937. 2. sz. 73-79. old, az idézet 77. old.

[6] Márciusi ifjúság. Válasz, 1937. 4. sz. 256. old.

[7] Kiss Lajos Földrajzi nevek etimológiai szótára. Akadémiai Kiadó, Bp. 1980. 694. old.

[8] Farkas József–Szabó Ferenc A Viharsarok. Egy tájegység sajátos történeti problémái. Párttörténeti Közlemények, 1979. március 196–207. old.

[9] Viharsarok, Előszó, i. m. 6. old.

[10] Viharsarok, Utóhang, i. m. 263. old.

[11] Oláh György A kutatók és a felbujtók. Új Magyarság, 1937. november 4. 1. old.

[12] Dénes Béla Perdöntő magyar könyvek. Fejes [sic! Géza Viharsarok. Zsidó Élet, 1937. július 31. 26-27. sz. 14. old.

[13] Gaál Gábor, i. m. 607–613. old.

[14] Vass László Ecce Hungária! Magyar NAP, 1937. április 4. 5. old.

[15] Sz. L.: Elvek bajnoka vagy gonosztevő? Beszélgetés Miskolczy Ágost főügyész-helyettessel a politikai bűncselekményekről és a forradalmi szellemről. Az Est 1937. júl. 15. 4. old.

[16] Korom Pál A keserű materializmus könyve. Magyar Kultúra, 1937. április 5. 201-202. old.

[17] Magyar Kultúrképek. Viharsarok. Féja Géza könyve. Sarló és kalapács, 1937. augusztus-szeptember, 14-16. sz. 240-241. old.

[18] Takács József „Viharsarok”. Szocializmus, 1937. április 182-183. old.

[19] Tamássi György Magyarország felfedezése. Munka, 1937. május, 55. sz. 1758-1760. old.

[20] Féja Géza Találkozásom Gömbös Gyulával. Magyarország, 1937. november 7. 5. old.

[21] A „Viharsarok” a bíróság előtt – Féja Géza pere. Márciusi Front kiadása, Bp. 1937.

[22] Iratanyaga: Budapest Főváros Levéltára VII. 17. b. VII. 3/25.; VII. 5. c. 4518/1937 sz. és 12465/1937. sz. ügyek

[23] Bényei József Magyar írók perei. Kozmosz, 1984. 256. l.