„lobogó tüzű igehirdető”

A publicista

 

Féja publicistaként lett ismert alakja a két háború közötti kornak. Első kitüntetését is ezért kapta: a székesfőváros Rákosi Jenő újságírói bizottsága a díját neki ítélte oda 1936-ban. Már egyetemistaként újságírónak készült,[1] mégis csak a pályakezdő – kevés sikert hozó és nem is ígéretes – költői kísérletek, továbbá néhány novella, műfordítás, irodalomkritikák és tanulmányok után talált rá a maga legsajátabb műfajára, tehetsége igazi természetére. Meglehetősen pontosan behatárolható politikai újságírói színre lépése: egy Bajcsy-Zsilinszky Endre oldalán, Szabó Pál társaságában tett beregi útról számolt be az Előörsben, a választások előkészületeként 1930-ban. Az igazi nyitány az Országépítés vagy junkerpolitika? című cikke.[2] Hitet tett Zsilinszky pártprogramja, a Nemzeti Radikalizmus mellett. A magyar államalapító, társadalomszervező gondolat reneszánszát fedezte fel benne. Számunkra most a hangnem a figyelemreméltó, a feltétlen elkötelezettség, az azonosulás és csatlakozás. Azaz: a publicista attitűdje. Éles körvonalak, az árnyalatok kerülése. E szerep logikája, hogy Bajcsy-Zsilinszky Endrével szakítva ugyanígy azonosul majd új politikai irányával, a Márciusi Fronttal. A későbbiekből is ismerjük olyan cikkeit, amelyekben nyíltan kiállott politikai irányzatok, illetve személyiségek (például Teleki Pál) mellett.

1945 után Féja Géza jellegzetes közírói hangjára szinte csak a Viharsarok emlékeztetett.[3] A könyvkiadás, miután 1957-ben visszatérhetett a szellemi életbe, szabályos szépírót faragott belőle. Szociográfiája 4. kiadása mellett eleinte munkássága másodlagos elemei jelentek meg, ifjúsági regény és elbeszélések, úgyhogy az újabb nemzedékek főképp a „daliás” idők egykönyves írójaként, a Viharsarok szociográfusaként ismerhették. A publicista hangját a Szépirodalmi Kiadónál 1984-ben megjelent első (megkésett s ugyancsak időszerű) válogatás idézte fel. A Magyar haláltánc című kötete Féja Endre szerkesztésében megmutatta Féja munkásságának belső összefüggéseit és arányait.

A Viharsarok és a publicisztika egyetlen tömb, mint a jéghegy víz fölötti és tengerbe merülő része. Ha az ismert hasonlatot tovább koptatjuk: a kiemelkedő Viharsarok víz alatti talapzata, a hétnyolcadnyi rejtett tömb, Féja Géza kiterjedt publicisztikája. Munkásságának meghatározó része nehezen elérhető újságokban lappangott, ezért érezhettük úgy, hogy a Viharsarok szinte „libeg” az életműben. Szerencsés véletlennek, alkalmi telitalálatnak tűnt, talán ezért is fogalmazódhatott meg az a vélemény, hogy a Viharsarok szervetlen, kivételes elem Féja munkái között. A Magyar haláltánc helyreigazítja az elrajzolódott képet.

A publicista Féja Géza attitűdje értelemszerűen nem a társadalmi jelenségeket sokoldalúan, tárgyszerűen vizsgáló tudósé, az önmagának, saját élményeinek, belső igazságainak elkötelezett íróé, hanem a politikai eszmékhez és áramlatokhoz kötődő, tollát ügyek és mozgalmak szolgálatába állító közíróé. Félrevezető, ha a szépírót és a publicistát összekeverjük. Elegendő csak a sokat idézett Németh László-mondatra gondolnunk: Féja óriási gége, amit beleszuggerálunk, mindnyájunknál jobban eldörgi.[4] E kétségkívül találó, ám kicsinylően használt minősítés a szépíróra valóban becsmérlő; rátermettséget sejtet viszont egy pártnak, mozgalomnak elkötelezett magatartás, a publicista hivatás szemszögéből. Németh László az írói függetlenséget mindennél többre becsülte, háttal akart állni korának, mint Tolsztoj. Féja viszont az idő tájt mozgalmi ember volt, a politikai izgalmak sűrűjében járt, hatni akart, és befolyásolta a közvéleményt.

Féja Géza a harmincas évek végéig ellenzéki újságíró. Ő maga szociografizálásnak tekintette a publicisztikát, egy nagy „munkaterv” részének, amely során felmérik majd az egész országot, hogy a reform, az alkotó politikai munka megindulhasson.

A szociográfia az 1930-as években Lackó Miklós[5] szavaival „metapolitikai” színezetben tűnt fel, így a műfajmegjelölés védőpajzs volt, amely mögé el lehetett rejteni a politikai kötődéseket. Empirikussága (az egyedi és egyszeri tények cáfolhatatlansága) pedig védelmet biztosíthatott a szerzőnek. Egyetérthetünk továbbá Némedi Dénes megállapításával, hogy akkoriban „a szociográfia sokfelé tartó törekvések gyűjtőmedencéje volt. Sokarcúságát meghatározta közéleti szerepéből származó sokfunkciós volta: megismerő, megismertető, irodalmi és politikai műfaj volt”, „egyszerre értekezés, röpirat és szépirodalom”.[6] Úgyhogy a szociográfia korabeli fogalmába a publicisztika bizonyos válfaja éppenséggel beillik, semmi sem zárja ki, hogy a szó klasszikus értelmében publicisztikának tekintsük, amit Féja Géza maga szociográfiának nevezett.

Az újságíró olykor, meglehet, befolyásosabb, mint egy-egy politikus, azaz közvetve maga is politikai tényező. A sajtó hatalmi ág. Végső soron azonban a publicista nem alkotója, hanem közvetítője a politikának. Tolla szerencsésen vagy szerencsétlenül szolgál valamilyen politikai programot. Színvonala függvénye egy-egy kor politikai kultúrájának, annak, hogy léteznek-e életképes, világnézetileg is tisztázott célkitűzésű pártok, amelyek keretet és hátvédet adnak a sajtó igényes működésének. A két világháború közötti újságírás magas nívója egyenes következménye volt annak, hogy létezhettek ellenzéki pártok és lapok, a harmincas évek második feléig legális a liberális szellemiség.

Féja Géza újságírói pályáját Bajcsy-Zsilinszky Endre indította el. Az Előörstől kapott szabadjegy lehetővé tette, hogy a fiatal Esztergom-tábori tanár vasárnaponként beutazza az országot. Döntőbb volt azonban a politikai keret, Zsilinszky határozott egyénisége, jól körvonalazott programja, amely irányította Féja Géza tollát is. Féja az Előörsben és a Szabadságban nőtt azzá az újságíróvá és közéleti emberré, akit a harmincas évek derekának forrongó mozgalmaiból ismerünk. Ez idő tájt azonban még a lírai hevület emeli a cikkeit, e korszaka inkább kérdező, látleleteket rögzít.

Amikor Féja Géza a gazdasági válság éveiben az „első őrjáratok” élén elindult, a „történelmi halál” iszonytató képeit látta meg. A nagybirtok, a rendszer politikai szerkezete akadályozta a paraszti fejlődést. A földnélküliek a koplalás, fázás és sűrű halál kegyetlenségében rákaptak „a legborzalmasabb emberi önkívületre: a haláltáncra, a pusztulás mámorára.”[7] A gazdasági romlás belső eltorzulással járt, a szerencsétlenek szektákba menekültek, önfenntartó ösztönük elsorvadt. Az összeroppant lelkek vitustánca gyötrőbb a túlérett, pusztulásra ítélt, letűnő közösség tombolásánál, ahogyan Ady jelenítette meg a kiegyezés utáni emberöltőnyi dáridót: „Most már orgia és eszeveszett / Haláltánc már a nemes urak tánca.”[8] Borzalmasabb, mert egy feltörekvő osztály életereje bénult, mielőtt még történelemformáló erő válhatott volna belőle. „A parasztság emelkedő vágyait, friss előretörését visszaszorították, mesterségesen elhervasztották, végül pedig a nihilizmus párkányára lökték.”[9]

Féja Géza e nihilizmussal szállt szembe, „az eszmélkedésnek a kilombosodásáért.” Ne maradjanak kidalolatlan a néma szenvedések, „hályogot tépve” sokasodjanak az „új-látó” szemek. „Ki fogja meg a kezüket? Ki fogja visszarántani őket?”[10] Kételyeinek és indítékának jelképe a Magyar haláltánc borítójának képe, Müller Miklós expressziv foto-epigrammája. A borítón mindössze két kéz. Kifordított, üres tenyerek, az érzékeny negatívra a lencse egy osztály és egy életsors jelképét rajzolta. Barázdák, árkok, gödrök – kétkezi munkás sorsvonala, olyasvalakié, akinek ez a két tenyér az egyetlen „szerszáma”, termelőeszköze, létét tengető vagyona. Olyan üres, hogy elvenni belőle már semmit sem lehet, ide csak adni szabad és adni kell. Megadó, engedelmes, mégis vádoló tenyerek. Nem ökölben, s nem is koldulásra; a megnyomorított talán még mosolyogni is tud. Tiborc még csak panaszkodik, még kér, s nem vesz és ragad. Ökölbe szorul-e vagy kéregetésre alázkodik? Nagy politikai hatóerőknek lesz-e kovácsolója, vagy foszló reményekbe, omló partfalakba, történelmi illúziókba kapaszkodik? Sorsa történelmi feladat vagy történelmi halál?

„Történelmi halál”, „történelmi munka”, „történelmi feladatok”, „történelmi realizmus” – ezeket a fogalmakat szerette Féja Géza használni. Megérezte, hogy nagy átalakulások küszöbére ért a társadalom, s ilyenkor a szellem világában a casus belli – a változások előszele – a valóság felmérését követeli meg, amely: „[...] nem a letűnt realizmus irodalmi eszközeivel történik, hanem a ma élő s ható tényezőket, törvényeket és jelenségeket történelmi gyökerükig vezeti vagy érezteti vissza. Nemcsak az életszemléletet és a társadalmi tudatot alakítja át, hanem a sorsszemléletet is. Történelmi események s letűnt történelmi korszakok visszavarázslása helyett az írást mélyíti történelmi cselekedetté a történelmi realizmus.”[11]

Az írást mélyíteni történelmi cselekedetté – ez volt Féja Géza szándéka. Tudta és vallotta: politikai és gazdasági szervezettség nélkül a nép nem javíthat a sorsán. A gazdasági életben a szövetkezés, a társadalomban és a politikában pedig a szervezkedés a cél. Hivatásának érezte, hogy tollával elősegítse az „elhelyezetlen szegénység” megszerveződését. Esztergom-tábori tanár korában kezdte begyalogolni a környék bányatelepeit, nyomorult falvait. Mint visszaemlékezésében írta, ekkor már megérkezett a gazdasági válság, a bányászok jelentős részét szélnek eresztették, a falvak népe éhezett. „Ekkor láttam, hogy ezért a népért alig történt valami, hát felmutattam sorsát”.[12]

Újságíróként az őt elindító Előörs, majd Szabadság (Bajcsy-Zsilinszky Endre hetilapjai) után a Magyarország munkatársa lett, amelynek szerkesztői: Zilahy Lajos (1934–1936), később Mihályfi Ernő (1936–1939), majd – miután a kormány megvásárolta Gombaszögi Frida részvényeit – Szvatkó Pál (1939–1944. március 19., ekkor a Gestapo letartóztatta), illetve Dernői Kocsis László (a nyilas puccsig).

Féja vezető publicista és érett újságíró a Magyarországnál lett, ahol a Zilahy-korszakban Bajcsy-Zsilinszky Endrével párhuzamosan, felváltva írták a vezércikkeket. Féjának – a pártnak és vezérének alárendelt pozíciójából – ekkorra már önálló politikai karaktere lett.

Féja riportjainak színhelyeiből egész magyar települési címtárat lehetne összeállítani. E leltár a helyi sérelmeket országos szintre emelte. Az átfogó propaganda széles rétegekben keltette fel az érdeklődést a politika iránt, tudatosította a mindennapi tipródásban szétesett egyének sorsközösségét. „[...] mindenféle szövetségi kísérlet helyett kössünk végre szövetséget a parasztság legjavával, toborozzuk a földreform hadseregét, szellemi és politikai csapatait” – jelölte meg a feladatokat.[13] „Nem kell félnünk az önismeret őszinte gyónásától” – hangoztatta.[14]

Féja publicisztikáját bizonyos „kettősség” jellemzi. Az írások egyfelől rendszerbírálók, izgatnak, lelepleznek, felgyújtanak, követelőzőek, példaként állítják a népi autonómia alulról jövő politikai és gazdasági kezdeményeit. Másfelől „lojálisak” az itt-ott tapasztalt „becsületes szociálpolitika”, humánus szellemű közigazgatás iránt. Hangjuk olykor instanciázó (szövetkezetek állami támogatásáért, a létminimum adómentességéért, filléres tankönyvekért, népi kollégisták ösztöndíjáért stb.). A „felülről meginduló reformpolitika” iránti igény és bizalom fejeződik ki bennük. A „kettősség” korántsem következetlenség, a szociális küzdelem megkívánja a változatos harcmodort: a kis lépések, apró kérések-követelések taktikájától a forradalom politikai kalandorságnak minősítésén (reform-hangulatkeltésen) át egészen a forradalmi út vázolásáig.

A Viharsarok és a publicisztika belső egysége ellenére sem véletlen azonban, hogy a szociográfia miatt került Féja Géza a vádlottak  padjára,  a  perben  osztály elleni  izgatással  terhelték. E mű ugyanis lázítóbb, mint Féja Géza publicisztikája általában. A cikkek külön-külön, napilapokban szóródtak szét, a szociográfia viszont fókuszba gyűjtötte a táj nyomorúságát. Az anyag elrendezése szinte kiáltott a társadalmi felszabadulásért. Így Féjának be kellett látnia a reformok céltalanságát, a felülről adagolt szociálpolitika csődjét. Rámutatott, hogy a reform köpönyege alatt az uralkodó rétegek magukat mentik – ezzel állította szembe a jövő perspektívájaként egy nagy szellemi és politikai mozgalom elsöprő erejét, a politikai szabadságjogok kivívását.

A napi publicisztikának a dolgok természete szerint nincs ilyen fókusza, Féja harcmodora és taktikája a szociális harc lehetséges fegyvereit váltogatta. Az olvasók számára reveláció lehetett Féja reális parasztképe, továbbá érdeklődése a munkássorsok iránt. A népfogalma nem rurális, a munkásságot, sőt, általában a kétkezieket, köztük a kispolgári iparos rétegeket is belefoglalta. A magyar társadalom paraszti túlsúlya és nyomora, a torz földbirtokszerkezet értelemszerűen és logikusan helyezte a népi politika centrumába a földkérdést, a falu sorsát – együttérzése azonban mindenkor kiterjedt a város elesettjeire is.

Féja Géza publicisztikájának a Magyar haláltánc kötettel felidézett hangja igazolja a hatást, amelyet Féja tolla a harmincas években kiváltott. Jól körvonalazott általános programja a szociális harc. Mondanivalóját racionális érvekkel és tényekkel támasztja alá. Érzelmileg is mozgósít, felzaklató retorikai eszközökkel, zsurnálfogásokkal kelt izgalmat. Pengére állítja a kérdéseket, nyílt és egyenes válaszokat ad rá, állásfoglalásra késztet és állást foglal maga is. Írói igénnyel, belletrisztikusan.

Egy 1935 júniusában megjelent cikkében írta: „A »népi politika« ma jelszó lett, s ha megvakarjuk, még bizonytalanság és üresség lappang alatta. Lehetetlenség, hogy fiatalságunkat ilyen űrhöz kössük. Konkrét programra van szükségünk, elsősorban nekünk, kik a publicisztika útján járunk és minden ítéletünket, minden állásfoglalásunkat ehhez a konkrét programhoz kell mérnünk.”[15] Féja politikai elve „magyarság és szocializmus találkozása”, „országunk és életformánk függetlensége”, „népi politika”. Azaz az élet összes sorompójának felnyitása a dolgozó osztályok előtt. Új honfoglalás széles körű politikai szabadságjogok alapján. Általános, titkos választójog, önkormányzó népi tevékenység, önigazgatás, a dolgozó osztályok, mindenekelőtt az addig szervezetlen parasztrétegek megszervezése, „a hárommillió földnélküli Jánossal kötött testvéri szövetség,” a közép-kelet-európai népek együttműködése. E politikai célokért, „becsületes és jogos érdekeinkért” törvényes (legális), ám döntően ellenzéki eszközökkel gondolta a harcot. A társadalmi fejlődést azokban a vármegyékben ítélte kedvezőbbnek, Békésben például, ahol a legális ellenzék lassú, szívós munkával gazdasági érdekvédelmet épített ki. Felidézte a szociális mozgalom ellenzéki hagyományait, hangsúlyozta pl., hogy a balmazújvárosiaknak „mentődeszka volt a szocialista szervezkedés akkor, amikor a magyar zsellérrel még senki sem törődött.”[16] Tudta és vallotta, hogy az elnyomott tömegektől hiába várunk friss és kezdeményező gazdasági erőt, ahhoz politikai szabadságjogokra, szervezkedésre van szükség. Bírálta és elutasította a Horthy-kor valamennyi földreformját. Főbb gazdasági követelése a földkérdés radikális és demokratikus rendezése (és a telepítés), a magyar falu belső megújítása, önálló és önkormányzati alapon működő parasztszövetkezetek, a nagybirtok és az egykéz uralmának letörése. Tervszerű gazdaságpolitika, minőségi termelés (minél több és jobb piacra vihető felesleg), az egyoldalú szemtermelés helyett kertgazdálkodás, új kultúrák (például gyapot) bevezetése,[17] „növénygyárak” (mezőgazdasági nagyüzemek), mezőgazdasági feldolgozóipar megteremtése, a természeti források (magmahő, hévizek) termelési hasznosítása, a kihullott rétegek visszahelyezése a fogyasztásba. Féja jól látta, hogy az agrárkérdésben lelkiismeretlenül szembeállították a várost a faluval, az ipart a mezőgazdasággal. Ezért alakult ki falun városellenes hangulat, a város viszont nincs tisztában az agrárkérdés – országos – jelentőségével. Ezért hangsúlyozta, hogy egyetemes nemzeti és gazdasági érdek a fogyasztóképesség fokozása, az ipar és mezőgazdaság érdekeinek találkozása. Tömegigényeket szolgáló kulturális és szociálpolitikát szorgalmazott, egészséges tömeglakásokat, népélelmezést, egészségvédelmet. Féja ars publicisztikája e politikai célok szolgálata volt.

Patriotizmusa élesen eltért az uralkodó „neonacionalizmustól.” A hivatalos hazafiság értelemszerűen olyan eseményekhez és személyiségekhez kapcsolódott, amelyek az adott rend, a Horthy-kor államjogi státusát legitimálták. Féja a hazafiság népi emlékeit és képeit kereste. Dózsa György, a márciusi fiatalok, Petőfi, Kossuth örökségét. Mindez a hivatalos neonacionalizmus szemszögéből csempészárunak „antipatriotikus érzületnek” minősült. Féja több cikkében is elutasította az új keletű és divatos fogalmakat. Az „élettér” idegen, hódító szellemével Petőfi és Ady hazafiságát szegezte szembe, „az újabb idők magyar patriótái [...] nem vágyakoztak élettérre, hanem a haza megőrzését és felvirágoztatását tűzték ki életcéljuknak” – írta – „a haza nem élettér.” „Maradjunk hazafiak az élettér rajongóival szemben!”[18] Tudjuk, mit jelentett ez az állásfoglalás 1939 augusztusában. „Kor és népáramlatok vad erői száguldoznak Európa-szerte”[19] – írta, s óvott a német befolyástól, hangsúlyozva, hogy a magyar műveltség mindig egész Európát tekintette hazájának.[20] Féja 1937-ben (a Márciusi Front zászlóbontásakor) a demokratikus Magyarország jelszavával szólított új honalapításra, 1938-ban egyike az úgynevezett első zsidótörvény elleni tiltakozóknak (Bartókkal, Kodállyal, Gáspár Zoltánnal, Supka Gézával, Mihályfi Ernővel és másokkal együtt). Az idő tájt a népi írók egyik legnyitottabb kapcsolatrendszerű tagja, baloldalról őt figyelik a legnagyobb várakozással.

Az 1939-es (általános, titkos) választásokon jobboldali radikális érzelmek nyilvánultak meg. Az intézményrendszer, egyes politikusok (például Imrédy) jobbratolódása, a háború kitörése új helyzetet teremtett, kiélezte a hatalmi eliten belüli régebbi keletű és többrétű ellentétet. M. Kiss Sándor különböztette meg egy szóbeli előadásában a baloldali ellenzék mellett a hatalmat közvetlenül gyakorlók hatalmon belüli ellenzékét. Maga a baloldali ellenzék is rétegzett volt; egyik alcsoportja a hatalmon kívüli, de rendszeren belüli (politikai értelemben legális) ellenzék, a másik a hatalmon és rendszeren kívüli (politikai értelemben illegális) ellenzék. Féja Géza útját ebben a sémában követhetjük. Az illegális ellenzékbe (pl. a kommunisták közé) nem kívánt kerülni, a Viharsarok és pere moszkvai fogadtatásából szirénhangokat hallott ki. Hadállása a legális ellenzékiség volt, a harmincas évek végéig a hatalmon kívüli, de rendszeren belüli ellenzék népi szárnyának markáns tollforgatója, kezdetben Bajcsy-Zsilinszky Endre oldalán jobboldali beszüremlésektől sem mentesen. Később, a Márciusi Front idején egyértelműen balról bírálta a hatalmat. A háború kitörése után az uralkodó réteg hatalmon belüli ellenzéke megpróbált a jövőnek dolgozni. Kapcsolatot keresett, s közeledett a legális ellenzékhez. Ezért kerülhetett egyáltalán sor Féja kormánysajtóbeli szerepvállalására. Az uralkodó réteg hatalmon belüli ellenzékéhez való időleges igazodásnak meglett volna az értelme, ésszerűsége, taktikai értéke, hiszen közös nevezőre juthattak Magyarország háborútól való megóvását, később az ország háborúból való kivezetését illetően.

Féja ifjúkori alapélménye a magyar államiság összeomlása; 18 évesen elég tapasztalatot szerzett a Léva körüli frontmozgásban, hogy féljen a zűrzavartól, a közép-kelet-európai népek rendezetlen indulataitól és aspirációitól. Az esedékes történelmi fordulatot, belső megújulást, a népi honfoglalást nem egy háborús összeomlás romjain, hanem államiságát átmentett, háborút túlélt Magyarország megreformálásával, illetve radikális átalakításával képzelte el. Ezért feladta – tegyük hozzá, hogy a háborús viszonyok között fel is kellett adnia, hacsak nem akart illegalitásba vonulni – a forradalmi indulatait, a lázításokat. Féja reális politikai erőnek vélte a hatalmon belüli ellenzéket, ezért publicistaként irányzatukat erősítette. Csalódott az ellenzék reális politikai erejében. Ugyanakkor a hatalmon belüli ellenzék sem bizonyult hatékony erőnek. Csődöt mondott, alkalmatlan volt az ország, de még saját legelemibb érdekeinek a képviseletére is. Elegendő itt csak a kiugrási kísérlet kudarcára utalnunk. Féja valóságos, létező politikai erőket segített a tollával, ám azok tehetetlensége leértékelte „guvernamentális” újságírói tevékenységét.

1944–45-ben, ahogy a hadak nyomán leomlottak a Horthy-kor intézményei, fellazultak az eresztékek, önkéntes agrárforradalom futott végig az ország egyes tájain. Elsőként a nagy mozgalmi hagyományokkal rendelkező Tiszántúlon értek véget a harcok 1944 őszén-telén. A lakosság a Viharsarokból kiindulva azonnal hozzákezdett az új, helyi politikai élet kialakításához és a közigazgatás megszervezéséhez. A tömegek aktivitása nagy szerepet játszott. A felsőbb irányítást megelőzve öntevékenység (és önkényesség) jellemezte. A falusi nincstelenek, napszámosok és szegényparasztok sürgették a földéhség kielégítését, küldöttségeket menesztettek Debrecenbe. A Tiszántúl parasztságának forradalmi megmozdulásai meghatározóak voltak a földkérdés kezelésében. Az új kormány 1945. március 15-én hirdette meg a földreformot, de már 1944 végén és 1945 elején az ország több részében önként megalakultak a helyi bizottságok, s megkezdődött a nagybirtok felosztása. A földreformot maga a nép hajtotta végre. Eredményeit és hatását tekintve a történészek szerint agrárforradalommal ért fel; azzal pedig, hogy a bankok és tőkésvállalatok földbirtokait is kisajátították (már 1945-ben), akaratlanul is előkészítették az úgynevezett „népi demokratikus” fordulatot, utóbb a diktatúrát.

E forradalmi mozgás egyik kiindulópontja, mint említettük, az a táj – a Viharsarok – volt, amelynek névadója Féja Géza. Az ő szociográfiája, publicisztikája és közszereplése is egyik előkészítője volt az 1945-ös agrárforradalomnak. Írása történelemformáló erő lett, bármerre is vezetett a személyes útja a háború alatt és 1945 után, bárhogyan is alakult a sorsa a világforgató időkben, s bárhová is vezetett ez az átalakulás. Sokakat ő készített fel a nagy történelmi mélyszántásra, amely a társadalmi viszonyokat megforgatta, majd beledermedt a diktatúrába. Féja nem volt sem kommunista, sem marxista, bármily közel is került 1936–1937 tájt a történelmi materializmus osztályharcos gondolkodásához, különösen a földkérdés kezelésében. Nehéz lenne rokonságot találni a (létező) marxizmus és Féja Géza felfogása között – már az időben is, amikor a népiek közül Moszkvából éppen rá tekintettek a legnagyobb bizakodással a kommunista emigránsok. A népi demokrácia kifejezést Féja is használta, ám ennek legfőbb eleme az önigazgatás, önkormányzatiság volt, s nem a proletárdiktatúra.

A háború kitörése után, s majd a végjátszmában, „guvernamentális tollforgató” korában – ahogyan Révai nevezte kormánysajtóbeli szerepvállalását – Féja Géza nemcsak a nyilasokkal folytatta tovább korábbi hadakozásait, hanem – Teleki Pál irányvonalának megfelelően – harcot vállalt a politikai színskála mindkét szélsősége, így a szélsőjobb és a kommunisták ellen is. A létező marxizmus ellenfele. E kétfrontos harc indítéka Féja politikai meggyőződése. Hitte, tudta, hogy a magyarságnak az egyetemes emberi fejlődés irányvonalán a saját életformáját kell megvalósítania. Az „idegenvezetők” ellen fordult, a német és a szovjet befolyás ellen egyaránt, s ebben közös nevezőre jutott a Horthy-korszak hatalmi elitjével, azok politikai rétegezettségétől és színezetétől függetlenül. Egy televíziós interjúban, 70. életévén túl erről a „kor hangján” szólva önkritikát gyakorolt: „Volt idő, amikor nem láttam tisztán a helyzetet és azokat a nagy politikai erőket, amelyek végső soron Európa és az emberiség sorsát eldöntötték” – mondta.[21]

Féja Géza a németek bevonulása után, 1944 nyaráig Magyar Néző aláírással névtelenül publikált néhány olyan történelmi tárgyú cikket, amely madárnyelven németellenes érzületet, magyar öntudatot, függetlenségi tartást erősített. 1944 őszén az angolszász orientáció híveként a kiugrási kísérlet szolgálatában kezdte írni Az igazi Kossuth Lajos címmel későbbi átdolgozásban fennmaradt történeti esszéjét a Külügyminisztérium Sajtó Osztálya, Gál István (az Apollo szerkesztője) megbízásából, amelyet angol és francia nyelvre fordítva Nyugatra akartak juttatni. Európának kívánták megmutatni a „másik Magyarországot.”[22] Megalapozatlanok azok az 1945-ben forgalomba került vádaskodások, hogy még a Szálasi-puccs után is írt (nyilas érzelmű) névtelen cikkeket. Féja ekkor már nem vett részt a Magyarország szerkesztőségi munkájában, az új főszerkesztő, Mattyasovszky-Latesz Kornél felmondatott neki, a végkielégítést sem kapta meg.

Féja Gézát közvetlenül a háború után sokat foglalkoztatta saját publicista útja. Igen árulkodó Az igazi Kossuth Lajos című kéziratos történelmi esszéje. A Pesti Hírlap korszaka című fejezetben érezhetően személyes kérdésekkel viaskodik. Kossuthot reálpolitikusként ábrázolja, aprólékosan magyarázza, hogy miért haladt a köznemességgel együtt, noha nem hitt a vezető szerepük tartósságában. Szerinte Kossuth nem tehetett mást, „[...] bár felhasználta az egyik uralkodó réteget, a köznemességet, de távolról sem az uralkodó osztályok konzerválásában kereste politikai hivatását, hanem új társadalmi erők felsorakoztatásában. Ám látnia kellett, hogy ez a felsorakozás még a jövő zenéje, tehát politikai művének ütemét egyelőre a valóságos politikai erőkhöz kellett alkalmaznia. Világnézeti próféták bizonyára másképpen cselekszenek, de államférfiak csakis úgy cselekedhettek, mint Kossuth Lajos.”[23] A sorokon átvérzik a személyes líra, épp megírásakor vetette a legnagyobb árnyékot Féjára a múltja.

A publicista Féja hangja a ’30-as évek végétől kétségtelenül változott. Sok minden befolyásolta. Magánélete: házassága és válása; jogerős, felfüggesztett, bármikor végrehajtható ítélete, az új sajtótörvény, a kenyéradó Magyarország állami tulajdonba kerülése, az ország háborúba lépése, a kormányzói kegyelem és még sok minden lehet magyarázat, mentség is.

Féja publicisztikája korántsem az uralkodó osztályokat konzerválta, nem szegődött azokhoz az erőkhöz, melyek katasztrófába juttatták az országot. Maga a guvernamentális jelző is túl erős kormánysajtóbeli szerepvállalására, amely a hatalmi elit egyik (Teleki–Bethlen nevével jelezhető) csoportjához kapcsolódott. Érdemes felidéznünk Boldizsár Iván egyik visszaemlékezését, eszerint 1944. március 19-e után legálisan írt a sajtóban: „Most visszatekintve elképzelhetetlen, hogy április végétől szeptember végéig újra írhattam a lapba. Szinte magamnak se hiszem el, úgy beleszokott még az emlékezetem is a fekete-fehér, manicheus gondolkodásba. Ha ezt az utánam következő nemzedék tagjai olvassák, nyilván megütköznek: hiszen akkor ez az ember kollaboráns volt. Volt a fene. A Sztójay-kormány menesztése után erőre kapott az ellenállási mozgalom.”[24]

A politikai törekvések tisztázottsága avagy tisztázatlansága, a publicisztikának fedezetet adó hátország döntő volt Féja pályája alakulására. Tanulságos adaléka ennek egy rövidke följegyzés, amelyben újságírói múltjával közvetlenül, s nem áttételesen foglalkozik, mint a Kossuth-tanulmányban. 1945. október 5-én jegyezte fel az alábbiakat: „Hosszú hónapok óta az üldözött vad sorsát élem, pedig nem a privatumért harcoltam, hanem a magyar sors megszállottja voltam, nem a bőrömön, hanem csontig, idegig, életem legmélyéig éreztem az időtlen magyar szenvedést, a kétségeket, a reménytelenséget. Nem tudtam egyoldalúan nézni, nem tudtam hirtelen egy irányban dönteni, siető hullámokként zúdultak ránk az események, s én a menekvés útját kutattam. Hittem: ha egy Bethlen Gábor szabású zsenije lett volna a közelmúltban a magyarságnak, nem jutottunk volna idáig: nem alacsonyodtunk volna a németek szolgáivá, s nem tettük volna fel sorsunkat egyetlen lapra. Akkor más lett volna az én publicisztikai szerepem is, de mit lehetett ilyen züllött társadalomban s ilyen rothadt vezetőréteg ballépései közepette? Menteni a menthetőt, kutatni s építeni a menekvés útját. Mindkét kezem meg volt kötve, a szabadabb megnyilatkozás lehetőségei holtpontra jutottak; veszedelmek, rémületek s tragikus számvetések kamrájában, valóban belső börtönben senyvedtem.”[25]

Féja publicisztikájának nagyobbik része érvényes az emberi és nemzeti haladás szemszögéből. Cikkeiben lépten-nyomon a társadalmi átalakulás-változás, előrejutás távlataira bukkanunk rá. A kollektivizmus kibontakozó lehetőségeit kutatta, és a társadalmi demokratizálódás távlataiban gondolkodott. A „nagy politikai hatóerők”, „az új történelmi hatás”, az „emberi megújulás”, „új honfoglalás”, „történelmi fordulat” igénybejelentései, írásainak jövőbe mutató perspektívája emeli ezeket a cikkeket a szociális harc – Féjától nem idegen – alkalmi taktikázgatásai, vagy éppen tévesztett politikai állásfoglalásai, sőt, botlásai fölé.

 

[1] Barta János említi Eötvös-kollégista korában írt feljegyzéseiben. A naplórészlet a birtokomban.

[2] Előörs, 1931. február 1.

[3] Viharsarok. A Viharsarok-per törvényszéki tárgyalásának anyaga. Magvető, 1957. (A Viharsarok 4. kiadása)

 

[4] Németh, Homályból homályba, I. k. i. m. 495. old.

[5] Lackó, i. m.

[6] Némedi Dénes A népi szociográfia 1930–1938., 24. ill. 23. old.

[7] Féja Géza Összeroppant lelkek a Hajdúföldön. Magyarország, 1934. március 4. Magyar haláltánc, Szépirodalmi, 1984. 18. old.

[8] Ady Endre Kétféle velszi bárdok

[9] Fekete ország, Előörs, 1931. október 11. Magyar haláltánc, i. m. 9. old.

[10] Féja Géza Összeroppant lelkek a Hajdúföldön. Magyar Haláltánc, i. m. 18. old.

[11] Népi arcvonal, Tátra (Kassa) 1937. június Magyar haláltánc, i. m. 293. old.

[12] Lapszélre, Szépirodalmi, Bp. 1982. 16–17. old.

[13] A magyar kérdés parasztkérdés. Új Kor, 1935. június 1. Magyar haláltánc, i. m. 270. old.

[14] Visszapillantás harc és vita után.   Új Szellem (Prága), 1937. október 15. Magyar haláltánc, i. m. 313. old.

[15] A magyar kérdés parasztkérdés. Új Kor, 1935. június 1. Magyar haláltánc, i. m. 268. old.

[16] „Földreform” és zsellérsors Balmazújvárosban. Szabadság, 1934. március 18. Magyar haláltánc, i. m. 29. old.

[17] Hogy nem minden ötlete volt szerencsés, azt a Rákosi-kor gyapotmezői bizonyították.

[18] Haza és élettér. Magyarország, 1939. augusztus 4. Magyar haláltánc, i. m. 355. old.

[19] Magyar lelket a tankönyvekbe. Magyarország, 1939. július 8. Magyar haláltánc, i. m. 354. old.

[20] Törzs vagy kultúrnemzet? Magyarország, 1938. március 9. Magyar haláltánc, i. m. 340. old.

[21] Könyvben: Válaszolni nehezebb, RTV–Minerva, Bp. 1980. 15. old.

[22]  Féja Géza hagyatéka, valamint Gál István levélbeli közlése.

[23] A művet 1987-ben Kossuth Lajos címmel a Szépirodalmi Könyvkiadó jelentette meg Féja Endre gondozásában. Az idézett rész a 62. oldalon.

[24] Boldizsár Iván Március tizenkilencedike. Kortárs, 1984. 5. sz. 762. old.

[25] Az Egy hívő naplója című, kiadatlan vallásbölcseleti műve naplószerű bejegyzéseket is tartalmaz. Féja Géza hagyatéka.